Az Evola-vírus a beteg nemzettestben

2014. március 11. 13:56

Az ultrajobboldaliság lehetőséget ad a kallódó fiatal jobberek értelmesebbjeinek kinőni a szélsőjobboldaliságot, és átevickélni egy globalista neokonzervatív jobboldaliság felé.

2014. március 11. 13:56
Farkas Attila Márton

„Március 15 (…) nem lehet a mi ünnepünk. Emlékezni-visszatekinteni – elengedhetetlen, de az általunk helyesnek minősített alapelvek szellemének értelmében.” „E sorok szerzője (…) külön missziójaként határozza meg, hogy bizonyos, a tradícionalitás elveinek a megjelenítésétől nem idegen történelmi alakokat a maguk eredeti fényében próbálja bemutatni. Ilyen, például, I. Ferenc József császár és király, (…) Metternich herceg és kancellár, Alfred Fürst zu Windisch-Grätz tábornagy és főparancsnok, Haynau táborszernagy és főparancsnok, de ilyenek lesznek majd azok a császárhű-királyhű magyarok, akik egyáltalán nem kis számban harcoltak Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi és Kossuth lázadó, belháborút kirobbantó horda-hadai ellen…” – írta jó pár éve a hazai tradicionalisták doyenje az azóta már megszűnt labanc.org oldalon, de ezek gondolatok megtalálhatók a Pannon Front c. folyóirat 32 és 35 számaiban. Úgy tűnik, a misszió sikeres.

Kossuth és Petőfi megvetendő alakjai a magyar történelemnek, csakúgy, mint Rákóczi, Bethlen és Bocskai. A kuruc seregek közönséges rabló hordák voltak, és az összes szabadságharcunk nem volt egyéb a söpredék lázadásánál, amit joggal toroltak meg az osztrákok, de még Dobó István is megérdemelte a tömlöcöt, mert engedetlen volt Habsburg Ferdinánddal szemben. A reformer Széchenyi se pozitív figura, ahogyan Mátyás király sem. Kik az igazi hősök? A Habsburgok, azok politikusai és hadvezérei, elsőként is Haynau, aki kivégeztette az aradi tábornokokat.
 
Ilyen, és ehhez hasonló nézeteket vallanak a tradicionalisták, más néven „ultrajobboldaliak”, akik egyre meghatározóbb tényezővé váltak a szélsőjobboldalon. Több folyóirattal rendelkeznek, kiadóik jelentős anyagi háttérről árulkodnak. Két fontos szerző: Horváth Róbert és Baranyi Tibor Imre a Magyar Szigeten is tartott előadást. Baranyi egy ideje Vona Gábor tanácsadója, és az Attila Király Szellemtudományi Akadémia előadója (László Andrással egyetemben), de maga Vona is publikált a tradicionalisták egyik folyóiratában, a Magyar Hüperionban. Ironikus módon még a magát kurucokról elnevező portálon is megjelennek írások ebben a szellemben. Lipusz Zsolt például Dózsát és Táncsicsot törli ki a magyar történelmi hősök közül a kuruc.info-n, ahol a Haynaut több írásban is dicsőítő Pannon Front-ot is reklámozzák. Az Evola-vírus a mainstrem jobboldalt is megtámadta, legalábbis erről tanúskodik, hogy Bogár László professzor nagyon hasonló nézeteket kezd az utóbbi időkben hangoztatni 1848-cal kapcsolatban (bár olyan messzire azért még nem megy el, mint a keményvonalasok), és a neve is ott virít a tradicionalista guruk mellett az Attila Akadémia honlapján. 
 
A jelenség eddig a kutyát nem érdekelte, mígnem a Magyar Hajnal ki nem robbantott egy botrányt, hogy miféle magyarellenes nézetek is terjednek a Jobbikon belül, sőt a Jobbik és a Hatvannégy Vármegye mozgalom voltaképp egy magyarellenes, kozmopolita elitet nevel ki az Attila Szellemtudományi Intézetben. A kérdés kapcsán Pozsonyi Ádám is megnyilvánult, és hagyományos nacionalista szemszögből intézett támadást a tradicionalizmus térhódítása ellen, ami „terjed, mint a pestis”.  
 
A tradicionalisták előretörése egyrészt egy generációváltás kifejezője. Csurka kiiktatása és halála, ill. általában a plebejus, „népi-nemzeti” szélsőjobb hanyatlása, és a rendszerváltás utáni vadkapitalizmusban szocializálódott, óhatatlanul kozmopolitább, családi tradíciókkal, szülőről-gyermekre átadott világnézeti gyökerekkel nem rendelkező fiatalok tömeges megjelenése a szélsőjobboldalon erősen meggyengítette a hagyományos magyar nacionalizmust. Ők azok, akiknek nem sokat jelentenek a nemzeti ünnepek, a kokárda, vagy a történelemórák szokásos anyaga, és olyan újfajta radikális jobboldaliságot keresnek, ami sokkal inkább az egész magyar társadalommal, ezen belül is főleg az idősebb generációkkal való szembenállást (vö. a nyuggerezés általános jelensége) fejezi ki, mintsem a „magyarsághoz” tartozást. A gyökértelenség és a tagadás vákuuma törvényszerűen szippantotta be a tradicionalizmust. 
 
„Halaszthatatlan feladat tehát a jobboldali politikai erők számára egy autentikus, vállalható magyar történelmi felfogás elsajátítása, amely semennyire nem közös az egykori SZDSZ kossuthozásával és az MSZP rég, legalább 1919 óta tartó petőfizésével” – írja Lipusz a kuruc.info-n. Úgy vélem, a kötelező eszdéeszezés (ill. kommunistázás, cionistázás és hasonlók) ellenére a tradicionalizmus térhódítása éppenhogy „eszdéeszes” (értsd: liberális és neokonzervatív) szempontból tekinthető pozitív, sőt örvendetes fejleménynek. Az „ultrajobboldaliak” ugyanis a maguk „újfajta hazafiságával” olyan sémákat és attitűdöket terjesztenek tudattalanul (?), ami a magyar nacionalizmust, és vele a szélsőjobboldalt éppen onnan gyengíti, ahonnan senki sem várná: legbelülről. Ezzel összefüggésben lehetőséget ad a kallódó fiatal jobberek értelmesebbjeinek kinőni a szélsőjobboldaliságot, és átevickélni egy globalista neokonzervatív jobboldaliság felé.
 
Miről is van szó? Először is, az „ultrajobboldaliság” élesen szemben áll a magyar nacionalizmus szinte minden hagyományával és radikálisan elveti annak valamennyi ikonját, s többségében azok ellenségeit teszi meg példaképként. Ezáltal viszont – újfajta hazafiság ide vagy oda – gyöngíti a berögzült nacionalista sémákat, s vele a nacionalista érzelemvilágot. Hogy miért? Mert a magyar nemzettudat a függetlenségi törekvések révén alakult ki. Szabadságharcaink, lázadásaink teremtettek nemzeti hagyományt, nemzeti mitológiát, történelmet, művészetet, népdalt, költészetet, zenét, mindent. Ezt felülírni – túl azon, hogy tipikusan posztmodern gesztus – magát a nemzeti hagyományt, végső soron a nemzetet írja felül, és helyette nincs és nem is lehet más, teljesen mindegy, hogy mi a szándék. (Mellesleg a szándék egy új kasztrendszer létrehozása, nem egy megújult nemzeté.) 
 
Persze vannak ennek jó oldalai is, például a tradicionalizmus a rasszizmus tudattalan megkopását is előidézheti, mivel mitológiájuk szerint az árják a magasabbrendűek, márpedig a magyar nem árja, hanem turáni nép, a nyelvünk is szegényesebb, primitívebb az indeoeurópai nyelveknél, olyan nyelv (ezt a főgurujuk írta), ami ugyan szép, de képtelen komolyabb szellemi tartalmak kifejezésére. Bár ez elsőre valamiféle náci fantasy, de ha egy világképben nem a saját nemzet, hanem egy másik áll a hierarchia csúcsán, az egy olyan gondolkodásmódbeli mintát eredményez, ami a később, a „fantasy” kinövése után, magának a rasszista előítéleteknek a levetkőzését eredményezheti. Az árja fajok magasabbrendűségének eszméje a németeknél lehet veszélyes, de nálunk ez inkább a magyar kiválasztottságtudatot gyengíti. Ráadásul Európa leginkább árjái: a németek és a skandinávok társadalma ma a legliberálisabb társadalmak a világon. És ha már a rasszizmusnál tartunk, az ultrajobboldaliak ikonja: Haynau anyai ágon zsidó származású volt, ahogyan Vona Gábor is ultraortodox zsidókkal kampányol a „cionizmus” ellen, tehát a kötelező antiszemitizmus sem általános érvényű. 
 
Vélhetőleg Kossuth Lajost sem a sokat emlegetett szabadkőművessége miatt tartják az egyik legnegatívabb történelmi figurának. Hogyan is utálhatnák kizárólag emiatt, mikor Guénon, az egyik legnagyobb tradicionalista, akit az Attila Szellemtudományi Akadémián is tanítanak, szintén szabadkőműves volt? Miként Mária Terézia férje és fia, II József is az volt, miként a Habsburgok udvarában is számosan. (A bécsi páholy igen felkapott volt.) Kossuth-tal tehát csakis a magyar nacionalizmus, a birodalom elleni lázadás lehet a probléma, nemdebár?
 
A király iránti hűtlenség se a fő zsinórmérték, hiszen a tradicionalisták imádják Savoyai Jenőt, aki pedig elárulta XIV Lajost, a „legkeresztényibb királyt”, és Habsburg zsoldba állt, pedig Lajos nem sértett ottani törvényeket, szemben I Lipóttal, aki semmisnek tekintette az Aranybullát. (Továbbá Savoyai a magyarokat szimplán söpredéknek nevezte, és az udvarban a kiegyezés helyett a magyarokkal szembeni kemény kéz politikájának volt a híve. Ezen felül a jezsuitákat is utálta, vagyis egyáltalán nem volt korának konzervatív tradicionalistája.) Mi a baj akkor Rákóczival és másokkal? Csakis az lehet, hogy magyarok. Végül is érdekes fordulat, hogy a Jobbik „szellemi elitjét” épp ez az eszmerendszer kerítette hatalmába.
 
Egyesek a tradicionalizmus hatásának tudják be a Jobbik muszlim- és törökbarátságát is. A szélsőjobboldali „fedőideológia” ugyan az iszlám hagyománytisztelete, Nyugat-ellenessége és „anticionizmusa”, valamint a török-magyar rokonság, de itt is a hatásmechanizmust kell nézni. Egyrészt ez élesen szembemegy a nyugati szélsőjobboldallal, ami Izrael-barát és iszlám-ellenes, és inkább hasonul a baloldali és liberális felfogáshoz, ami muszlim-barát, Izrael- és Amerika-kritikus. A törökbarátság pedig passzol ahhoz a trendhez, melynek szellemében Szigetváron szobrot állítottak Szulejmánnak, vagyis a történelmi megbékéléshez és toleranciához. Ráadásul ezzel a magyar nacionalizmus másik nagy pillérének: a „Magyarország, mint Nyugat védőpajzsa” toposznak, s vele a törökverő hagyománynak is annyi, viszont mentális alapját képezheti egy toleráns és befogadó szellemiségnek.
 
Az ultrajobboldaliak régóta megvetik és kártékonynak tarják az ősmagyarkodókat, a sumer-magyar nyelvrokonság és hasonló nézetek híveit. Az „ősmagyarkodók” jó része viszont nyitott a tradicionalisták felé, minden bizonnyal azok intellektualizmusa miatt. Így a tradicionalizmus terjedése háttérbe szoríthatja a zavaros áltudományos elméleteket a „magyar őstörténetről” és egyebekről, és modernizálja a szélsőjobboldalt. 
 
A tradicionalisták világképe szinkretisztikus jellegű, benne a keresztény és judaista misztika mellett gnosztikus tanok, buddhista, hindu és egyéb vallások doktrínái elegyednek egymással. Ami egyrészt egy globalista látásmód alapját képezheti, másrészt a jelenlegi keresztény kurzussal szembeni passzív ellenállás bázisává lehet a jobboldalon. Nem véletlen, hogy Gál Péter atya New Age – keresztény szemmel c. könyvében a tradicionalistákat besorolja New Age alá, és ily módon neopogány, keresztényellenes jelenségként értékeli. 
 
Az antinacionalizmus és a Habsburg birodalom kultusza erodálhatja a trianonozást. A mai szlovák történészek és történelemoktatók nagyjából ugyanazt mondják, mint a tradicionalisták: románok, szlovákok, horvátok, szerbek, stb. a latin államnyelvű, sokszínű apostoli királyság ugyanolyan alattvalói voltak, mint a magyarok. Horváth Róbert (aki szintén írt Haynaut dicsérő cikket a Pannon Frontba, ma pedig a Magyar Hüperión főszerkesztője, ahol Vona mellett Bogár professzor is publikál, és amely folyóiratot a Jobbik eléggé a magáénak tekint), még 2001-ben A tollas gárda címmel válogatást adatott ki román nacionalisták írásaiból, egy megértő módban írt előszóval, ahol a román szélsőjobbnak részben igazat ad a magyarokkal szemben. Igaz ugyan, hogy olyan szerzőkről van szó, akik a magyarokat se kedvelték, és talán ki is akarták őket irtani, de ha távlataiban nézzük, ilyen gesztust még a legliberálisabb értelmiségiek sem tesznek.
 
Manapság a liberális oldalon is erősödik az a nézet, miszerint a Habsburgok az európaiságot, a progressziót, a Nyugatot, a modernizációt, a civilizációt képviselték a mucsai szittya barbársággal szemben. Emellett toleránsak és befogadók is voltak, ld. a különféle nemzetiségek betelepítése, vagy akár a zsidók tömeges bevándorlása. A századelő szociáldemokratái és polgári radikálisai közül többen kacsintgattak Bécs felé, mivel a magyar dzsentrivel, ill. a népnyúzó vármegyével szemben a birodalomban látták törekvéseik támaszát. (A Szociáldemokrata Párt ebben a szellemben maradt távol tüntetően a Kossuth-ünnepségektől, s egyes polgári radikálisok a kiegyezést éppúgy kártékonynak tartották, mint a mai ultrajobboldaiak, mivel az teret adott a magyar nacionalizmusnak.) Nos, e hagyomány feléledése tapasztalható a liberális-neokonzervatív oldalon is, gondoljunk csak Habsburg György sztárolására a Bokros Lajos-féle MDF részéről, vagy a Gerő András vezette Habsburg Intézetre. Komoróczy Géza, a liberális értelmiség Konrád Györgyhöz vagy Heller Ágneshez hasonló tekintélye is úgy nyilatkozott, miután minden rosszat elmondott Rákócziról és a kurucokról, hogy „ha egyszer megírják az Európai Unió által jóváhagyott közös európai történelmet, akkor minden bizonnyal szégyenpadra kerülünk forradalmaink és szabadságharcaink miatt”.
 
Fábri Péter írja Komoróczyhoz csatlakozva: „…az 1711-es szatmári béke nem árulás volt, hanem valódi béketeremtés (…) És e békekötés után eljött Magyarország egyik leghosszabb békekorszaka. Hamarosan trónra került a Mátyás óta legnagyobb magyar uralkodó, Mária Terézia, aki, hogy csak néhány eredményét idézzem, bevezette az általános (magyar nyelvű) népoktatást, az első általános védőoltást, megteremtette az első nyugdíjrendszert (az államhivatalnokok számára), szorgalmas német iparosokat telepített a semmiből felépített új magyar városokba. (…) Aki ma Magyarországon a polgári értékek: a szabadság, a demokrácia, a nyílt társadalom híve, azt előbb-utóbb úgyis lelabancozzák”.
 
És még valami: a Habsburg uralom idején nem volt olyan, hogy a „magyar föld védelme”. Az uralkodók előszeretettel adták idegeneknek a birtokokat (lévén így biztosították be magukat a magyarok ellen), akár koncepciós perek árán is. Így lett többek között a Habsburg-hű Bocskaiból is rebellis, mivel az ő birtokaira is fájt a foga Bécsnek. A török kiűzése után pedig tömegesen talált új gazdára a „magyar föld”, többségében idegen származású új birtokosok személyében, akikből még a 19 századra se váltak magyarok, viszont korszerű gazdaságot csináltak. A szándékos betelepítésekről meg már ne is szóljunk, aminek kimondott célja volt a barbár magyarok pacifikálása. Kell ennél modernebb és európaibb társadalompolitika? Legtisztábban talán I Lipót leghívebb embere, Caraffa fogalmazott, miután Debrecenben, Eperjesen és Brassóban kiirtotta a maradi polgárságot, és megszerezte a vagyonukat, majd birtokot kapott Verőce vármegyében: „Ha tudnám, hogy ereim között akadna olyan, amely jóindulatot, vagy akár csak kíméletességet érezne a magyarok iránt, kimetszeném, és tűzre vetném”. Ő is tudományos képzett tiszt volt, aki nyugatosító reformtervekkel állt elő, csakúgy, mint Kollonich Lipót kardinális, aki ugyan mondott valami olyasfélét, hogy Magyarországot rabbá meg szegénnyé teszi, viszont nagyszabású modernizációs elképzelései voltak, főként a közigazgatás területén, amihez a pénzt a bennszülöttektől próbálta beszedni. Ez viszont akkora összeg volt, főleg egy lerombolt és kifosztott országban, hogy a mucsai szittyák Rákóczi vezetésével megint fellázadtak.
  
Mindezek a nagyszerű reformerek tehát az ultrajobboldaliak és a nyugatos liberálisok példaképei, kezdve talán Caraffával, zárva a sort Haynauval, aki érdemeiért szintén birtokot kapott nálunk. Ezek után viszont nem értem, miért féljünk a magyar nacionalizmustól, amikor a kiegyezés óta egyetlen rendszerben nem írtak és mondtak – és főleg nem tömegével – olyasmiket se a magyarokról, se a magyar történelemről, amit manapság jobbról is és balról is olvashatunk, és nem is akárhol és akárkiktől? 
 
A tradicionalisták hangsúlyozzák, hogy a nacionalizmus baloldali eszme, és a közös néphez tartozás az alacsonyabb kasztokkal való elegyedéshez vezet. Az igazi jobboldali nemzetekfeletti és elitista. „A Habsburg- és Habsburg Lothringen-dinasztia tagjai nem voltak sem magyarok, sem osztrákok, sem németek, sem más nemzethez tartozóak, és persze, keveredettek sem, hanem nemzetfelettiek voltak (…) Az Árpád-ház, a Turul dinasztia sem volt magyar, hanem a tagjai Árpád-háziak, Turul-ok voltak. (…) A népi-nemzeti királyság egy antitradicionális delírium. (…) A király nem tartozik a néphez, a nemzethez, függetlenül attól, hogy egy vagy több nép és nemzet felett uralkodik. (…) Ez végtelenül több és végtelenül magasabbról eredő, mélyebbre ható összefüggést jelent, mint a vér szerinti néphez-nemzethez való tartozás. Egy vér szerinti népi-nemzeti király - esetleges volta miatt - eleve nem is lehet igazi király. Lehet egy kiemelkedő hadvezér vagy politikai vezető, aki királyi jogokat gyakorol, de ez még a legpozitívabb esetben sem sokkal több a bitorlásnál” - állítja László András. 
 
Az ultrajobboldaliak transznacionalista elitizmusa ha tartalmát tekintve nem is azonos, mintázatát tekintve mindenképp kompatibilis mindenfajta transznacionalista elitizmussal, legyen szó akár a multicégek nagytőkés elitjének transznacionalista elitizmusával. Maga a birodalmiság globális látásmódja a fontos, legyen az adott birodalom bármi. 
 
A tradicionalizmus tehát sokkal inkább átjárási lehetőség a szélsőjobboldalból a liberális-neokon szférába azok számára, akik kellő értelem és karrierlehetőség birtokában idővel elhagyják a „jobboldali radikalizmust”. Középkor-nosztalgia? Királyság? Szakrális birodalom? Ugyan. A fantasy és a szerepjáték híveiből se lettek középkori lovagok, barbár harcosok vagy kelta varázslók. Sokan kinövik majd a tradicionalista fantasyt és válnak a kapitalizmus neoliberális-neokonzervatív építőivé, ugyanis az ultrajobboldaliság megteremtette ennek mentális alapját: távolságtartást a nacionalizmustól és a keresztény kurzustól. Ahogyan a plebejus szélsőjobboldaliság összeér a szélsőbaloldalisággal, sőt egymásba válthatnak át, úgy a tradicionalizmus ultrajobboldalisága is összeér látszólagos ellentétével, a globalista felfogással, és ugyanolyan könnyen válthat át egyik a másikba. 
 
Egyébként maga Julius Evola is dadaista költőként kezdte, a dadaizmust meg aztán mindennek lehet nevezni, csak nem jobboldalinak és konzervatívnak. És erről a korszakáról Evola még öregkorában is nosztalgiázva mesélt.

Összesen 206 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
tramenes
2014. május 29. 13:46
Ez egy hosszabb idézet lesz (ami az esetleges látszat ellenére nem a szabadkőművesség és a tradicionalizmus közt akar párhuzamot vonni): "Minden szabadkőműves oriensnél jellegzetesen megtalálható, hogy az első fokokon, a "beetetés" fázisában, a kettős rendű szólás egyik felét – az okkult értékekre, az okkult világra vonatkozó gondolkodásmódot – alkalmazzák. Míg a magasabb fokokon, sőt még ott sem okvetlenül, hanem esetleg még az oriensen belül sem mindenki számára tudott módon, mégis jelen van egy másfajta értéktelenség-rend, egy romboló, cinikus, materialisztikus beállítódás. Ez a jellegzetesség is a régmúltra nyúlik vissza. A 10. században élt például Abdallah Ibn Majmun (nem azonos Majmunidésszel!), akinek az apja materialista orvos volt. Nagyon érdekes, hogy az iszlám világban is, mint a középkorban általában, a zsidó, vagy iszlám hívők nagyon jó nevű orvosok voltak, de majdnem mindig cinikus materialisták és Isten-tagadók, anélkül persze, hogy ezt kifelé mutatták volna. Így hát Majmun is az apjától tanulta, hogy miképp rejtse el kifelé a birtokában lévő magasabb rendű tudást. A középkorban ez volt a kiválasztottság igazi pecsétje. Ennek a tudásnak a birtokában egy társaságot szervezett, a bátiniket. A jól ismert technikát alkalmazta: hét beavatási lépcsőfok, az ötödikig csupa szép és jó dolgok, értékek, misztika, iszlám stb. A felsőbb szinteken azonban elkezdik lebontani, majd brutálisan eltörölni ezt a szellemi alapállást, amelynek következtében a beavatottban egy végletekig lecsupaszított, cinikus világkép marad meg, amelynek alapján a beavatott a többi ember, ahogyan ő nevezte – elnézést –, a "seggek" viselkedésén jókat nevetett, és irányítani volt képes őket. Hangsúlyozni szeretném, hogy ez minden beavatás alapvető trükkjei közé tartozik, csak míg – teszem azt – egy pápua-újguineai férfi-házban, amikor a felnőttkort elérő ifjú előtt leleplezik a szellemeket, bemutatva, hogy amiktől eddig úgy rettegett, azokat rokonai, a törzs többi tagja keltették életre, az egy ilyen zárt, kötött társadalomban, a tabutörés erejével, energiájával óriási, felszabadító erejű pszichés változásokat jelentett. Hasonlóképp működött ez Japánban vagy a középkori Európában. A mai társadalmakban erről már szó nincs. A teljes pszichikus eloldottság és széthullottság világában, ahol a new age jelenségeitől kezdve nagyon sok támadásnak vannak kitéve az emberek, ez tovább erősíti a negatív folyamatokat. Ezt a jelenséget a pszichiáterek nagyon jól ismerik. Ez az eljárás a titkos beavatási társaságok hierarchikus társadalomszemléletén alapul, amely alapvetően kettős természetű: van a nagyon szűk grémium, amelyben, ha már bekerült valaki, kettős világot lát (beavatottak és nem beavatottak), ha még nem, akkor viszont szellemi létrát lát maga előtt több lépcsőfokkal, a magasabb szférák felé. De – ahogy Wittgenstein mondja a Tractatusá-ban –, ha valaki már fölért, akkor a létra szükségtelenné válik, ki lehet rúgni magunk alól." http://www.okotaj.hu/szamok/31-32/ot31-06.htm Én nem bízom az olyan beszédekben, ami azt mondja, hogy most ez így és így neked lehet relatíve jó, helyes és igaz, de mélyebben/szellemibben/valójában/magasabb szinten etc. pont az ellenkezője a jó, helyes és igaz. Az ilyen gyakorlat perverzitásának belátásához nem kell még hívőnek sem lenni.
kjkj945
2014. május 28. 09:46
„ Azt várjátok hát, hogy amíg ti mindent leromboltok és meggyaláztok, mi ne »reagáljunk«, hanem tétlenül szemléljük a műveteket, netán még lelkendezve folytatásra is ösztönözzünk titeket? Csakis azért nem vagyunk „reakciósok”, mert a szó nem elég erős, s főképp azért, mert mi a pozitívumból indulunk ki, a pozitívumot képviseljük, a valódi és eredeti értékeket, amelyeknek nincs szükségük a „jövő napjának” fényére. ” – Julius Evola
Szász Péter
2014. május 28. 07:35
Kedves Rembald de Voczon! Bocsánat, hogy most válaszolok, most láttam, hogy ismét megszólíttatam, így kénytelen vagyok ismét „reakciós” lenni. Először határozzuk meg, mit értünk „dogmán”. A dogmát „tétel”, ha tetszik „axióma” értelmében használtam. Ha nincsen egy olyan genus proximum, ami alapján beszélhetünk Tradícióról, annak alapelveiről, amiben minden szerző egyetért, akkor valóban nem beszélhetünk erről. A második bekezdése szómágia, mikor „magasabbságról” beszél. Értelmi doalógusnak racionábilis szinten van értelme, ezen szerzők gondolatainak, szemléletének is van racionábilis vetülete. Az „alapállás” maga egy dogma. Shuon és László axiómái (melyek nem csupán hozzávetőlegesek) ellentmondanak katolikus dogmáknak. A többletmondás, persze hogy nem tilos, sőt szükséges is. Azonban a nyilvánvaló ellentmondás, nem „többletmondás”. Az objektív dogmák bólyái között végtelen alanyi magasság és mélység van, de csak ezek között. Én nem állítottam, hogy a dogmák felett nincs semmi, de Istenben és megismerésében nem lehet contradictio, csak contrarietas. Van a natura pura érzéki ismeretének szintje, majd pedig a natura pura értelmi absztrakciós szintje, majd pedig a szupranaturális misztika, végül a színről színre látás szintje. Az Egyház épp ez alapján ítélt el „misztikusokat”, vagy épp kanonizált. Ezzel az illető eretnek alanyi jó szándékáról, vagy üdvösségéről végső ítéletet nem mondott. A tévedő is üdvözülhet, de nem tévedése miatt. Abban is téved, hogy a dogmák többsége „pozitívan” van megfogalmazva. Sajnos ebből látszik, fogalma sincs a katolikus dogmatikáról, és egyháztörténetről. A dogmák többsége negatív-kontradiktív megfogalmazást kapott, mivel föllépett egy eretnekség, mely az Istentől kapott igaz hitnek ellentmondó, s ebből született egy adott hittétel. Az „analogia entis” tana miatt igenis alkalmazható a legvégső dolgok vonatkozásában is a közönséges logika, amely ugyan nem ad teljes ismeretet, de biztos (igaz) ismeretet ad. No látja, ebben különbözik a hagyományos hindu ismeretelmélettől (és ebben szinte azonos az összes tradicionalista szerző) a katolikus állásponttól. Világos, hogy van többletismeret, de az nem kontradiktív az alacsonyabb szintűvel, hanem kontrér. Nézze, én is, ha szemlélődöm, vagy elmélkedem, vagy a liturgia objektív kegyelemeszközei alanyi átistenülést adnak nekem, olyat élek át tudatilag, amit nem tudok szavakkal leírni, mégsem találom ellentétesnek a katolikus dogmákkal. A hiteles katolikus ismeretelmélettel kapcsolatban ajánlom ezt az oldalt: www.matthaios.hu Tamás rendszere egyértelműen prioritást élvez és norma a katolikus bölcselet és teológia számára. A katolikus dogmák nem paradoxok és nem ellentmondók (kontrediktívek), hanem antinomikusak és ellentétesek (kontrérek). Azaz racionális szinten nem bizonyíthatók, viszont bebizonyíthatók és bebizonyítandók (erről szól részben a dogmatika), hogy nem tartalmaznak ellentmondó állítást. Ez alapállása, ha tetszik „axiómája” a katolicizmusnak. Pl. a Szentháromságban az egységet és a háromságot is másról állítjuk. Az egységet a természetről, lényegről, állagról, a háromságot a személyekről, létalanyokról. Így ez nem ellentmondó állítás, hanem ellentétes állítás az elemi logika szintjén. Ha azt mondaná a katolicizmus, amivel az aufklérizmus vádolta, hogy egyszerre három isten és egy isten van, akkor az ellentmondás lenne. Én semmiféle „szektariánus” támadást nem intéztem. Engem mocskoltam, édesanyámat szidták olyan kis nyikhajok, akik elolvasnak egy fél mondatot, vagy részt vettek két gyorstalpalón, és személyemben támadtak, teljesen stupid és infernális módon. Erre voltam reaktív, amint láthatja, ebbe a vitába is csak azután léptem be, miután „megszólítottak”. A „szekta” definíciójából kiindulva ki kéne mutatnia, hogy bármiféle elvállással (seco, secare, secavi) bírok a katolikus tanításhoz képest. Ha pedig magát a katolikus tanítást szektariánusnak tartja, szíve joga, nem veszem magamra. A kiindulópont rossz? Bocsánat, az egyik oldalon hoztam a katolikus tézist, a másikon az annak ellentmondó (kontradiktív) és nem ellentétes (kontrér) tézist. Sohasem állítottam, hogy nincsenek tárgyilag helyes meglátásaik az egyes tradicionalista szerzőknek, vagy alanyilag sem gyaláztam őket olyan infernális módon, mint az itt megjelenő egyes, divattradicionalista kabátfeladogatók. Nem értem az emociatív eticizmusát, illetve nem így vélekedem. Ha Farkas Attila Mártonnak, vagy László Andrásnak valamiben igaza van, elismerem. Én hol „tanáruraztam”, az hol bűn etikai oldalról, ha szempontokat valaki figyelembe ajánl? Tisztelettel, Szász Péter
tramenes
2014. március 25. 09:36
Azért néhány axióma elfogadását megalapozottan lehet javasolni minden tradicionalista szerző vonatkozásában. Az axiómák a természetes ész tevékenységét segítik és a diszkurzív szférához tartoznak; teljesen megalapozott tradicionális axiómákról beszélni, hiszen az egész tradicionalista gondolatkör leginkább diszkurzív keretek közt terjed (tehát nem arról van szó, hogy vannak tradicionalista mesterek, vagy a tradicionalizmiusra érzékeny keresztény/buddhista/muszlim stb. tanítók, akik köré tanítványok rendeződnek, hanem leginkább fordítások, újrakiadások, könyvek által, amiket magánemberek privát olvasás által és a privát olvasás minden kísérőjellegzetességével tesznek magukévá). Tehát a tradicionalizmus első megértései is diszkurzívak lesznek, akár könyvekből, akár előadásokból találkozik vele valaki. És itt nagyon ajánlatos és hasznos, ha valaki ismeri az adott gondolatrendszer axiómáit, a zavarok elkerülése végett, vagy hogy ne tulajdonítson olyat a tradicionalizmusnak vagy egyes szerzőknek amit az soha nem közölt, vagy nem olyan hangsúllyal közölt diszkurzíve. Ilyen hasznos axiómák amiket Schuon leírt, és minden további vizsgálat nélkül a tradicionalista eszmerendszerről is elmondhatóak pl. ilyenek: Axióma1: Van olyan, hogy Primordiális Tradíció (Öshagyomány) Axióma2: A PT összeférhetetlen a modernitással/ateizmussal/globalitással Axióma3: A PT megismerhető és megélhető/integrálható/megvalósítható azokkal a technikákkal, amelyek a PT megnyilvánulásából származnak és mindmáig fennmaradtak. Ennek ellentmondó megnyilvánulásokat egyetlen tradicionalista szerzőtől sem olvastam még, és mindegyikük írásaiban megtalálható ezek mindegyikének vagy valamelyikének különböző szempontok szerinti kifejtése. "A legvégső dolgok vonatkozásában a közönséges logika már nem alkalmazható, megengedettek a paradox, ellentmondó megfogalmazások (vö. Szentháromság *Egy* Isten)" Az egész hozzászólásom tulajdonképp emiatt született. A "Szentháromság Egy Isten" semmiképpen nem paradox vagy ellentmondásos. Egy Isten és három Személy, három Isteni Személy. Esszenciálisan egy, hiposztatikusan három, tehát semmiféle zavar vagy ellentmondás nincs, mert nem ugyanazon az ontológiai szinten van állítva egyszerre az egység és a háromság. Akik ezt a különbséget nem értették meg azok Isten esszenciáját identifikálták a hiposztatikussággával. Ha ezt megtesszük, tehát azonos szintre hozzuk a kettőt, akkor valóban fennáll az ellentmondás, és ebből kétféle kiút van: az egyik az önálló Isteni személyek állítása (ami politeizmus), a másik pedig, hogy Istennek az, amit Személyeknek nevezünk, csak tulajdonságai, vagy különböző megjelenési módjai (ami szabellianizmus). Mindkettő eretnekség, ha kereszténynek mondja magát. Ezen felül viszont a "közönséges logika alkalmazhatatlansága" egy jellegzetesen nyugati probléma, aminek a megismeréssel kapcsolatban nem is szabadna felvetődnie. A rómaiaknál a skolasztikusok óta a teológiai megismerés alapproblémája a természetes és a kinyilatkoztatott teológia közti különbségtétel, valamint hogy a nyugati teológiában az előbbi súlya az idők során túlontúl megnövekedett, az elválasztás pedig megszilárdult. A tt szerint Isten művéből, a teremtésből a természetes ész segítségével következtetéssel és analogikusan megismerhető. Mivel ezek tisztán mentális tevékenységek -esetlegesen intuitív, kegyelmi megvilágításban; bár a tt rendszerében nem sikerkritérium a kegyelmi segítség- az empíria, az igazság megélése és közvetlen megtapasztalása hiányzik belőle. Nézzük a Szentháromság Egyistent: Aquinói Tamás pl. ennek megértését kiveszi a tt hatásköréből, és mivel nincs "tapasztalatteológiája", szükségképpen azokhoz az igazságokhoz sorolja, amelyek túl vannak az emberi (ésszerű) megismerés lehetőségén és a megalapozottan hihető kinyilatkoztatott igazságokhoz sorolja. (Lásd Summa contra Gentiles I.3.2-3). Ezzel szemben ha megnézzük a Tábor-hegyi megnyilatkozást (Péter, Jakab és János előtt, akik Jézussal vannak, megjelenik a Szentlélek felhő formájában, belőle hangzik az Atya: "Ez az én szeretett Fiam"; Máté 17.1)) akkor ott a Szentháromság Egyisten az apostolok számára közvetlen, megtapasztalható módon jelent meg (személyként együtt volt mindhárom Isteni Személy), ami ugyan nem ésszerű megismerést jelent, de nyilvánvalóan nem is csak a "megalapozottan hihető" kinyilatkoztatást, hanem Isten háromságának és egységének ennél jóval közvetlenebb megtapasztalását és átélését.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!