Sokáig Amerikát tekintették a demokrácia minta országának, a lehetőségek és a bármi valóra válhat típusú csodák országának. Ennek az időszaknak úgy tűnik most végleg vége szakadt.
Mihálovics Zoltán politológus írása a Makronómon.
Sokáig az Amerikai Egyesült Államok jelentette a világnak a demokrácia mintapéldáját – egészen mostanáig. Az Egyesült Államok ugyanis az utóbbi években egyre erősödő problémákkal küzd mind gazdasági (infláció, GDP-visszaesés, kamatemelések), mind politikai (elnökválasztás körüli botrányok, BLM-mozgalom, a radikális baloldali Antifa atrocitásai, megsemmisítés kultúra terjedése) oldalról.
Ezt a visszaesést hajlamosak kivetíteni a világ szinte minden országára, mondván, ha az Egyesült Államokban is így mennek a dolgok, akkor bizonyára máshol is, vagy akár sokkal rosszabbul.
Ebben az esetben – a szerző véleménye szerint – nem ül párhuzam, és rendkívül káros az ehhez hasonló átideologizált, illetve szűklátókörű gondolkodás. Mikor szóba kerül az állítólagos demokratikus hanyatlás, akkor előszeretettel hozzák fel a Fülöp-szigetek, India, Brazília vagy éppen Magyarország példáját. Pedig Amerikának sem kell a szomszédba mennie, ha például a szólásszabadság kerül szóba.
Ha túlbecsüljük az Egyesült Államokban érvényesülő politikai dinamikát ás rávetítjük más országokra, az eltorzítja a demokratikus visszaeséséről alkotott felfogásunkat. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a demokratikus visszaesés nem illeszkedik a globális valósághoz: a demokráciák jelenleg is virágkorukat élik, csupán
Igaz, hogy vannak olyan negatív tendenciák, amelyek miatt a választópolgárok elidegenednek az úgynevezett „mainstream” politikai pártoktól és inkább a radikálisabb hangot megütő, többségi politikához fordulnak. De ez nem jelenti azt, hogy a demokráciák elindultak volna a hanyatlás útján és aláásnák a demokratikus rendszerek alapjait.
Ezt az is alátámasztja, hogy a demokratikus rendszerek eróziója az elmúlt 15 évben nem érintette az olyan régóta működő demokráciákat, mint mondjuk Kanada és Európa döntő többsége, Kelet-Ázsia és Óceánia. A demokratikus visszaesés inkább azokban az afrikai, ázsiai, latin-amerikai és közel-keleti országokban következett be, ahol eddig sem beszélhettünk a szó szoros értelmében vett demokráciáról – habár ez függ attól is, hogy mit tekintünk demokratikus rendszernek, milyen feltételeknek kell teljesülnie ahhoz, hogy demokráciáról beszélhessünk.
Kétségtelen és nem érdemes tagadni, hogy az utóbbi időszakban több országban felemelkedtek rendszerellenes politikai személyiségek, illetve pártok, de mindezek nem veszélyeztették a demokratikus rendszerek alapjait. Az Egyesült Államokban sokkal nagyobbak a problémák, elég csupán a szélsőséges politikai polarizációra, a növekvő politikai erőszakra vagy éppen a legutóbbi elnökválasztás eredményeinek tagadására gondolni. Mindezek sokkal inkább veszélyt jelentenek a demokratikus alapokra nézve, miután a társadalom egy nagy része nem ismeri el legitim szereplőnek az elnököt.
Számos más országban, ahova előszeretettel kivetítik az amerikai problémákat, nem tapasztalunk ezekhez hasonlót. Az Egyesült Királyság kétségtelen, hogy a Brexit-népszavazás óta problémákkal küzd és viharos időszakon megy keresztül – korábban 45 nap után lemondott Liz Truss konzervatív miniszterelnök –, de a demokratikus alapok és azok intézményei, valamint maga a demokratikus élet nincsenek veszélyben. Hasonlóan sokan aggódtak az euróövezeti válság alatt, hogy esetleg veszélybe kerül a görög demokrácia az adósságválság jelentette nyomás miatt, de ez végül nem következett be.
Aggasztónak szokták elkönyvelni a radikális pártok egyfajta reneszánszát is Európában és mivel legtöbb esetben ezek a pártok a politikai paletta jobb oldaláról érkeznek, sok esetben előkerül a „szélsőjobboldali” jelző, holott ezek a pártok nem karolnak fel hagyományos szélsőjobboldali témákat.
A radikális pártok reneszánsza szerte Európában érvényesül: gondoljunk a legutóbbi svéd és olasz választásokra. Ezek a pártok igaz radikálisak profiljuknál fogva, de a migráció korlátozásával és az LMBTQ jogok elleni fellépéssel továbbra sem veszélyeztetik a demokratikus rendszerek alapjait.
Ha valóban a demokratikus intézményrendszer lebontásán dolgoznának akár a Svéd Demokraták, akár az Olasz Testvérek, számos akadállyal kellene szembenézniük. Először is meg kellene küzdeniük a koalíciós partnereikkel, majd le kellene küzdeniük a kialakult tartós demokratikus normákat, végül pedig a bürokráciát, nem beszélve a külső nyomásról (EU, NATO). Így összességében valóban nincs veszélyben egyik országban sem maga a demokratikus berendezkedés; és sokkal inkább beszélhetünk a demokratikus ellenállóképességről a gazdasági és szociokulturális nyomással szemben, mintsem a demokráciák hanyatlásáról.
Egy másik dolog, amit az Egyesült Államokból veszélyként könyvelnek el a demokráciára nézve, az a populizmus terjedése. Maga a populizmus ugyanakkor eredendően nem negatív irányvonal, valamint attól, hogy egy politikus néhol populistának ható retorikával él, attól még nem lesz populista.
Trump használt hasonló retorikát, de ettől függetlenül nem tekinthető populistának, ahogy a magyar miniszterelnök Orbán Viktor, az indiai miniszterelnök Narendra Modi sem. Inkább helytáll ez az érv a Fülöp-szigeteken Rodrigo Duerte elnökkel és a török elnökkel Erdogannal szemben, viszont ezek az országok sosem voltak a demokrácia klasszikus példái, ami nem is feltétlenül probléma, hiszen a jelenlegi rendszereik szerves fejlődés során alakultak ki, amit a választópolgárok döntő többsége elfogad.
A populizmus demokratikus visszaesést ösztönző volta nem igazolt, hiszen a demokratikus visszaesést sokkal inkább olyan vezetők irányítják, akik nem populisták, hanem autoriter típusúak.
Nigériában több tényező vezetett a demokratikus hanyatláshoz, de főként az elnök Muhammadu Buhari személye. Nicaragua elnöke, Daniel Ortega igaz, időnként populista retorikával él immár 30 éve, mégsem tekinthető populistának, sokkal inkább egy autokratának, aki diktatórikus törekvései megvalósításához előszeretettel köt szövetséget az ország elitjével. Tunéziában Kais Saeid elnök esetében pedig egy elnöki önpuccs számolta fel a demokráciát egy alkotmányos népszavazással egybekötve – nem pedig a populizmus.
Akik kiállnak amellett, hogy egy demokratikus hanyatlás szemtanúi lehetünk jelenleg szerte a világban, előszeretettel teszik magukévá azt az elképzelést, hogy ez annak az eredménye, hogy maga a demokrácia nem képes kellő gazdasági-társadalmi javakat szolgálni polgárai számára.
Ez azonban nem csak azért nem megfelelő magyarázata a demokratikus hanyatlásnak, mert nincs ilyen hanyatlás jelenleg, hanem azért is, mert a gyakorlat ezt nem támasztja alá. Az „antidemokratikusnak” titulált jobboldali pártok esetében élénk vita folyik arról, hogy melyek támogatottságuk ugrásszerű növekedésének fő mozgatórugói. Egyesek szerint az olyan szociokulturális kérdések, mint a bevándorlás és az LMBTQ jogok, de sokak szerint inkább a gazdasági kérdések. Valószínűbb, hogy a kettő elegye jelenti a megoldást.
Ez az érv, mint fentebb említettem, nem állja ki a gyakorlati példák próbáját. Ha a gazdasági növekedést vesszük figyelembe, akkor azt láthatjuk, hogy a legtöbb esetben stabil volt, mikor hatalomra került volna egy radikálisabb alternatívát kínáló párt.
Lengyelország például figyelemreméltó gazdasági sikereket ért el mielőtt a Jog és Igazságosság Pártja 2015-ben pozícióba került volna. Tanzánia is hasonlóan magas gazdasági növekedést produkált mielőtt 2015-ben megválasztották volna John Magufuli elnököt, ahogy a Fülöp-szigetek esetében is magas volt a gazdasági növekedés Duterte 2016-os megválasztása előtt. A Fülöp-szigetek esetében pedig az előző évben a lakosság 80 százaléka volt elégedett a demokrácia teljesítményével.
Az egyenlőtlenségek tekintetében is hasonló a helyzet. Bolsonaro megválasztása előtt Brazíliában jelentősen csökkent a társadalmi egyenlőtlenség mértéke, mint ahogy Szerbiában és Lengyelországban is.
Meg kell cáfolni azt az érvet is, amely szerint az olyan hatalmas tekintélyelvű országok hatják főként a demokratikus recessziót, mint Kína vagy éppen Oroszország. A Biden-adminisztráció alatt különösen összefonódik a demokráciáért való küzdelem az Oroszországgal és Kínával folytatott geopolitikai versengéssel.
Biden meg is fogalmazta a demokráciák és az autokráciák közti globális versengést, amit ideális időpontban tett, hiszen jelenleg Oroszország fokozza a háborút Ukrajnában, Kína pedig fokozza a feszültségeket Tajvannal.
Korábban pedig Oroszországot a 2016-os és a 2020-as amerikai elnökválasztásba való beavatkozással is vádolták, de ezek a vádak végül nem nyertek megerősítést. Mindezek viszont fokozták az aggodalmakat az autoriter rendszerek antidemokratikus erőfeszítéseivel kapcsolatban.
A demokráciákat kétségtelenül veszélyezteti Kína és Oroszország növekvő befolyása: több országban támogatták autoriter személyek hatalomrakerülését, ösztönözték demokratikus mozgalmak visszaszorítását (Fehéroroszország, Venezuela, Mianmar), több multilaterális fórumon támadták a demokrácia és az emberi jogok normáit.
Az olyan országokban, ahol demokratikus visszaesést tapasztalunk ott viszont nincs szerepe Kínának és Oroszországnak:
Indiában, mikor a radikális hindu nacionalista párt került hatalomra, a kisebbségi jogokat nem tartotta tiszteletben, valamint a társadalmi és politikai egyenlőséget is megsértette. A radikálisabb BJP hatalomra kerülése ugyanakkor független Oroszországtól és Kínától és kizárólag egy hazai folyamatról beszélhetünk annak ellenére, hogy India határos Kínával és az oroszokkal is felhőtlen a viszonyuk. Sokkal inkább arról van szó, hogy a BJP sikeresen alakította át a politikát az ország hindu többsége és a muszlim kisebbség közötti küzdelem köré.
Összegezve tehát: nem beszélhetünk jelenleg globális szintű demokratikus visszaeséséről, sokkal inkább a radikális – főleg jobboldali – pártok reneszánszáról és ezzel együtt új típusú demokráciák kialakulásáról, ám szigorúan a demokratikus keretrendszer között. Ezzel együtt érdemes megfontolni, hogy az Egyesült Államok problémáinak más országokra való kivetítése alapvetően kontraproduktív.
Borítókép: MTI/EPA/Michael Reynolds
A washingtoni fellebviteli bíróság döntése kötelezi az Apple-t és a Google-t a TikTok eltávolítására, ha januárig nem történik meg a platform amerikai értékesítése. Eközben Kína és az USA vezetése is más-más irányból intéz támadást.
Elon Muskot még a kisfia is elkísérte a találkozóra.
És azt a kérdést senki fel sem teszi magának, hogy ez az ország egyébként miért is kap EU-s pénzeket – vagy ha ők kapnak, akkor velünk pontosan mi is a baj. Kohán Mátyás írása.
Beindult a békemisszió 2.0? Nemrég még Macronnal és Zelenszkijjel tárgyalt Trump.
Donald Trump néhány nappal ezelőtt egy posztjában előrevetítette, hogy hivatalba lépése napján új védővámot vetne ki a Mexikóból, Kanadából és Kínából érkező árukra. Mi lehet az újabb vámháború következménye? Mi várható Peking részéről?
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A washingtoni fellebviteli bíróság döntése kötelezi az Apple-t és a Google-t a TikTok eltávolítására, ha januárig nem történik meg a platform amerikai értékesítése. Eközben Kína és az USA vezetése is más-más irányból intéz támadást.
