„A zsűri döntése alapján idén Paolo és Vittorio Taviani börtöndrámája, a Cesare deve morire (Ceasar Must Die) bizonyult a legjobbnak. Az olasz direktorpáros új műve dokumentumfilm és színház kevercse. Börtönlakók próbálják be és adják elő Shakespeare tragédiáját, a kamera visszafogottan, többnyire fix képekkel rögzíti a próbafolyamatot, amely a kihagyások és a zenei motívumok segítségével a fogház kiábrándítóan rideg valóságától eltávolodva fokozatosan alakul át magává a Shakespeare-drámává. A film egy már kipróbált és működő formán (lásd pl. Sopsits Árpád korábbi, Bűn és bűnhődés című rendezését) egyébként csupán annyit csavar, hogy a szereplők nem színészek, hanem valóban börtönlakók. Ám nem is lesznek többek ennél, a Taviani testvérek rendezésében a foglyokhoz semmilyen más attribútum nem rendelhető, mint hogy foglyok, így a magukra öltött shakespeare-i szerep úgy lötyög rajtuk, mint fogason a kabát. A Cesare deve morire aTabuval állítható párba: izgalmas formagyakorlat mindkettő, ám filmként nehezen értelmezhetők.
Úgy tűnik, az autentikus helyszín- és szereplőválasztás nemcsak a Taviani testvéreket ihlette meg. Kim Nguyen és Fliegauf Bence is eredeti helyszínekkel és figurákkal dolgoztak. Előbbi a Rebelle (War Witch) című filmjében fekete Afrika világába kalauzol el: egy serdülő lány, Komona hányattatott sorsát követhetjük polgárháborún és szerelmen, gyermekáldáson, emberrabláson és a szülők eltemetésén keresztül, amely alakítás Rachel Mwanzának a legjobb színésznőnek járó díjat hozta. Fliegauf ezzel szemben a Csak a szélben a Magyarország peremvidékére szorult cigányok sorsát mutatja be. A Rebelle-hez hasonlóan a kézikamera követi a főhősöket, miközben lemond mindenfajta értelmezésről. Fliegauf és Nguyen egy-egy szűk szeletét mutatják be annak a rögvalóságnak, amelybe karaktereik élni kénytelenek, ám míg Nguyen a főhősnő narrációjával és a megelevenedett démoni alakokkal elemeli történetét a fájó realizmus talajáról, addig Fliegauf mindenféle mesei elemet mellőzve mutatja be saját értelmezését a magyar közelmúlt egyik tragédiájáról. Valószínűleg épp a film minimalista stílusa és az általa elmesélt történet mélysége közötti feszültség az, ami akkorát tudott ütni, hogy a rendező a független zsűri díjai mellett a nemzetközi zsűri nagydíját is hazavihette. Lám, a politikai kontextus és az esztétikai minőség olykor kényelmesen megfér egymás mellett.”