Új hidegháború vagy harmadik világháború jön?

"Az orosz offenzíva megindulása óta a legizgalmasabb kérdés – Putyin hadseregének fölénye miatt – sokak számára talán nem is az, hogy mi lesz az összecsapások végső kimenetele. Sokkal inkább, hogy a nyugati világ által bejelentett szankcióknak milyen hatása lesz.

Ez a kérdés nem kevesebbről dönthet, mint hogy valóban feláll-e a kínai és orosz vezetés által pár hete bejelentett „új világrend”, vagy az oroszok stratégiai felkészületlensége Putyin bukását és végső soron az amerikai befolyás megerősödését eredményezheti.

A háborús helyzetben alkalmazott gazdasági szankcióknak komoly történelme van, elegendő Napóleonra gondolni, aki 1806-ban kontinentális szintű zárlatot rendelt el a brit importcikkekre vonatkozólag. A szankciók alkalmazása azonban könnyen kétélű fegyverré válhat, ahogyan arra két amerikai közgazdász, Gary Clyde Hufbauer és Jeffrey Schott nagyszabású elemzése már korábban rámutatott: Hufbauer és Schott eredményei szerint

A SZANKCIÓK ELSŐSORBAN A GYENGE ÉS SZÖVETSÉGES PARTNEREK NÉLKÜLI ÁLLAMOKKAL SZEMBEN HATÉKONYAK, VALAMINT KOMOLY – ÉS ELŐRE NEHEZEN KALKULÁLHATÓ – POLITIKAI KÖVETKEZMÉNYEKET IS EREDMÉNYEZHETNEK MIND A SZANKCIÓT ALKALMAZÓ, MIND A SZANKCIONÁLT ÁLLAM TEKINTETÉBEN.

Ráadásul minél súlyosabb árat fizetnek miattuk a szankciókat alkalmazó országok gazdasági szereplői, annál kisebbek az esélyek a sikerre is. 

Nem véletlen, hogy igen erős feszültség érezhető a nyugati országok, így az Egyesült Államok, a britek és az Európai Unió országai által bejelentett gazdasági lépések kapcsán is. Pár nappal ezelőtt még egyes elemzők arról értekeztek, hogy Putyin már azzal nyertes helyzetbe került, hogy az uniós országok egyszerűen nem merték kizárni Oroszországot a Swift fizetési rendszeréből, mert az súlyos gazdasági világválságot is eredményezhet.

A Swift-rendszert a szakértők a nemzetközi fizetési forgalom „idegközpontjaként” tartják számon, így a nagy kérdés, hogy a később mégis csak elrendelt szankció végül milyen helyzetet eredményez és milyen kihatással lesz a nyugati országok bankrendszereinek likviditására is. (Ráadásul ez a lépés abból a szempontból is vizsgálandó, hogy – néhányan talán emlékeznek még rá – Oroszország 2014-ben létrehozott már egy alternatív rendszert a Swift helyett.) Egyúttal az is bizonytalan, hogy a kőolaj és a földgáz importján túlmenően akár az élelmiszeripar tekintetéből mennyiben nélkülözhető Oroszország – és Ukrajna – a nyugati világ számára. 

Ez a dilemma azonban valójában már nemcsak a gazdasági szankciók, hanem egyáltalán a második világháború végén felépülő ún. „Bretton Woods-i rendszer” problémáira – és korlátaira – is rámutat.

Bretton Woodsban a második világháború vége előtt nem sokkal sorra kerülő konferencia lényegében a nyugati típusú globalizmus egyik sarokpontjának tekinthető. Az amerikai és brit diplomaták vezetésével – valójában nagyon is amerikai és brit állami érdekeket szem előtt tartva – megállapodás született arról, hogy létrehoznak egy nemzetközi intézményhálózatot a pénzügyi-gazdasági tranzakciók és fejlesztések lebonyolítására vonatkozólag. A háború után azonban ez a megállapodás lényegében „túlnőtt” magán és egyfajta kormányzati ideológiává avanzsálódott, amelyet aztán az 1980-as években a neoliberalizmus programjával igyekeztek megújítani. 

Ennek a mozgatórugója – itt most kissé leegyszerűsítve – a szabad piac logikája volt, amely különösen a washingtoni konszenzus alapján a nemzetállami keretekkel szembenálló liberalizációs – privatizációs programokat jelentette. Még mintegy két évszázaddal ezelőtt Benjamin Constant volt az a gondolkodó, aki koncepciózus módon először fogalmazta meg, hogy 

A KERESKEDELEM KÉPES FELÜLMÚLNI A HÁBORÚT, MERT A („PIACI”) RÉSZTVEVŐKET KALKULÁCIÓRA KÉSZTETI. 

A XX. században a két nagy világégést követően lényegében aztán ezt a logikát vitték tovább, amikor arról beszéltek, hogy a gazdasági integrációt erősítő programok képesek pacifikálni az államokat. A szoros gazdasági együttműködés miatt a politikai vezetők – a „kalkuláció” révén – a kölcsönös gazdasági érdekek kielégítésére, ezáltal egy békés együttműködésre törekednek majd. Lényegében ez volt az alapvető koncepciója a német–francia gazdasági integráció mentén az Európai Uniónak is, amely az utóbbi évtizedekben még ki is egészült eggyel: egyes szakértők várakozásai szerint az Európai Unió a globális piacok, kereskedelmi mechanizmusok szabályozó szerveként a politikát – a „diktátorokat” – megkerülve is képessé válik érvényesíteni például az emberi jogokat, a fogyasztók – vagyis az emberek – érdekeit.

A Szovjetunió összeomlásakor ez a rendszer olyan hatást gyakorolt, hogy sokan elhitték például Francis Fukuyama jóslatát az 1990-es évek elején, amely szerint a liberális demokrácia és a szabad piaci kapitalizmus már a történelem végét jelenti. (Ehhez képest Fukuyama az elmúlt években már elismerte, hogy tévedett.)

A valóság azonban, hogy a Bretton Woods-i rendszer valójában már az 1970-es években súlyos töréseket szenvedett, az 1990-es évek nagy esélyét pedig az Egyesült Államok például azzal szalasztotta el, hogy a lakossága, vagy a nemzetközi közösség helyett a politikai lobbi hatására egyes nagy amerikai cégek érdekeit tartotta szeme előtt. (Az Európai Unióban most hasonló a helyzet.) A máig nem teljesen kihevert 2008-as gazdasági válság pedig arra mutatott rá, hogy a globalizmusbuborék egyszerűen nem tartható fenn a szabad piac logikája alapján.

Szintén vitatható, hogy a második világháború és különösen a Szovjetunió összezuhanása óta a „boldog békeidők” egyáltalán mennyiben a gazdasági integrációs programoknak és mennyiben mondjuk az atomfegyverek elrettentő hatásainak köszönhetőek.

Ami az orosz–ukrán konfliktust és az orosz–kínai szövetséget illeti, jelenleg a legsúlyosabb kérdés, hogy a szankciók milyen eredménnyel járnak és a pénzügyi rendszerekből való kizárásra Oroszország mennyire készült fel. Ez valószínűleg Putyin politikai sorsát is eldöntheti majd.

Ugyancsak kérdés azonban, hogy a nyugati országokra – amolyan bumerángként – mennyire lesz pusztító hatással a szankciók sora. Ráadásul korántsem tűnik feltétlenül igaznak az az állítás, amelyet például a kiváló Sz. Bíró Zoltán történész tett, amely szerint a XXI. század már nem a területek megszerzéséről szól, így például Ukrajna tengeri kijáratainak sorsa sem mellékes.

Az ukrán–orosz háború mindenesetre már új időket mutat, Putyin esetleges sikere esetén jelenleg két fő szcenárió képzelhető el:

egyfajta új hidegháború, amelyet a kínai–orosz együttműködés alapozhat meg, a valamelyest újra jobban összezáró nyugati országok között pedig fennmarad a szabadkereskedelem;

egy, a következő években bekövetkező háborús konfliktust, egy újabb „nagy háborút” sem lehet kizárni, amely mérhetetlen sok szenvedést okozhat.

A például a Carl Schmitt által a Der Nomos der Erde című munkájában felvázolt harmadik, egyúttal legoptimálisabb opció, amely szerint globális befolyással rendelkező nagytérségek alakulnak ki, tűnik most a katonai agresszió növekedését látva a legvalószínűtlenebb forgatókönyvnek.  

Akárhogy is legyen, Magyarország és a V4-ek számára a legoptimálisabb egy semleges és mind a nyugati, mind az orosz befolyástól valamelyest független Ukrajna fennmaradása lett volna. Ez a térség számára is nagy lehetőséget jelenthetett volna, amennyiben a magyar kisebbségek kérdését Ukrajna végre megfelelően rendezi és szorosabb együttműködésre lép a régió országaival. 

Csak most láthatjuk igazán, hogy mennyire fontos lett volna a közép-európai országok ilyen politikai tömörülése, amely a régió polgárainak a nagyhatalmi ambícióktól és a nyugatról és keletről érkező politikai ideológiáktól is végre valamelyest nyugalmat tudott volna biztosítani."

A szerző a Danube Institute vezető kutatója.