Reformáció és identitás

Évről évre, közeledve a reformáció ünnepéhez, írtam e helyen olyan kérdésekről, amelyekben a reformátori örökség meggazdagította a társadalmat, közéletet. Volt szó ilyen összefüggésben már a demokráciáról, a szólásszabadságról, most pedig az a célom, hogy korunk egyik legaktuálisabb, de biztosan legtöbb indulatot kiváltó kérdése,

Közismert, hogy reformátorok Krisztust tették vallási identitásuk egyedüli forrásává (Solus Christus). A reformáció kopernikuszi fordulata éppen abban állt, hogy

Azt ugyanis egyedül Krisztusban lehet megtalálni. Ezért nem az az identitásom fő kérdése, hogy én mit gondolok magamról, minek érzem magam. Hanem az, hogy Isten mit gondol rólam, milyen terve volt, amikor megteremtett, mire hívott el. Mindenkinek saját, egyéni útja van, amelyet mindenki csak Krisztust követve ismerhet fel: ő az út, az igazság és az élet. Aki Őt követi, annak a Szentírás szerint meg kell tagadnia magát. Elhagyni saját identitását, amibe kapaszkodott addig, és Benne találni meg valódi énjét.

Több kísérlet is történt már korábban arra, hogy az elemberiesedő, vagy éppen elembertelenedő egyházban a hívők felismerjék valódi indentitásukat: a szerzetesi- (bencések, ferencesek) és „eretnek” mozgalmak (husziták, puritánok) hasonló visszatérést tűztek ki célul. Hit és identitás szorosan összekapcsolódott, ez adta az egyén önmeghatározásának alapját, egészen a 19. századi, modern szekularizációig.

Az ószövetségi időben ezt az identitást a nép, az újszövetségiben az egyes egyén szintjén lehet keresni és megtalálni. Isten népe Krisztus óta mindazokból áll, akik Őt felismerték, és elfogadták. A hívőknek az egység Krisztusban az elsődleges identitásuk. A felekezet, a szülőföld, a társadalmi rang, a lokálpatriotizmus, a focidrukkerség csak ezután következhet. A protestáns felfogásban

Identitásomat tehát nem a magam vágyaiban ismerem fel, hanem abban, hogy Isten mivé teremtett. Nem az a lényeg, hogy önmagam megvalósítsam, hanem, hogy megvalósítsam azt, amivé Isten formálni akar. A teremtés számunkra itt a földön a születéssel történik meg. Akkor

Ilyen a keresztény felfogásban a nemünk, az anyanyelvünk, a szülőföldünk. De azt a nem keresztények is belátják, hogy például születési helyet és időt utólag módosítani nem lehet. Vannak tehát olyan megváltoztathatatlan elemei személyiségünknek, amelyeket el kell fogadnunk, amelyek „belénk vannak égetve” földi életünk idejére. Azonban, bármilyenek is ezek a változtathatatlan keretek, Krisztus mindannyiunkat hív. Nemre, bőrszínre, vallásra tekintet nélkül. Nincs olyan születéssel kapott induló helyzet, amely elválaszthat, vagy akárcsak eltávolíthat Tőle.

Ezért

hacsak nem az önzés, a magunk körül forgás, az önmegváltás, -hit, -igazolás, -kielégítés. Nem kell mindent elérni, amit el akarok. Jobb nekem, ha vágyaim kielégítetlenek maradnak. A trubadúrok lehetetlen célok, elérhetetlen, gyakran házas nők után vágyódtak. De tartották a rendet, és a vágy vágy maradt. A szerzetesek élete nem üres volt, hanem Istennek megüresített, vele élt teljes élet. Lehet – és néha kell is - harcolni érzéseim, vágyaim ellen is, szabad utat engedni indulatunknak, vágyainknak nem önmegvalósítás. Nem indulatainkban, vágyainkban van ugyanis elrejtve identitásunk, hanem teremtettségünkben.

általa megszabadulhatok a teremtett lényemtől idegen kötelékektől, függőségektől. A keresztény szabadság ugyanis nem jelent mindentől és mindenkitől való függetlenséget. Az embernek itt a földön függenie kell valamitől, ez is emberi mivoltának, identitásának egyik törvénye. Abban van szabadsága, hogy megválaszthatja, hogy mitől függjön. A munkától, szenvedélytől, alkoholtól, politikától, kényszereitől - vagy Istentől. A saját feje után menő ember látszatszabadsága olyan krízisekhez vezet, mint az abortusz, a válás, vagy az öngyilkosság. Ennek vége mindig Isten rendjének felborulása. A válás ma sokszor apátlanítást, az abortusz mindig gyilkosságot jelent.

Ha azonban rajtam kívül, Istenben ismerem fel identitásomat, akkor nem magam körül forgok, hanem van egy biztos külső pont, egy támasz, amire építhetek, amiben identitásomat megtalálhatom. A megtérés éppen az a folyamat, amikor valaki a mélyre ásva megtalálja ezt az alapot, nem mint tőle idegen jelleget, hanem saját valódi énjét.

aki újjáteremthetem magam. Ha holnap már mást gondolok magamról, jöhet egy újratervezés, akár korlátlan számban. Az igazi identitásom ugyanakkor valójában nem ruha, amit kedvemre cserélhetek, hanem teremtettségem máséval össze nem cserélhető egyedisége.

 De mindez még nem segít megoldani a mai identitásharcokat. Ahhoz kell még valami: a szeretet. Túl sok szó esik ugyanis az én identitásomról. Mi a helyzet a mások identitásához való viszonyomról? Hiszen a kereszténység nem magamról, hanem másokról szól. Nemcsak az mutatja meg kereszténységemet, ahogyan a magam identitásához viszonyulok, hanem az is, ahogy másokéra, mások enyémtől akár teljesen eltérő identitására nézek. Ha ez idegenkedést, gyűlöletet vált ki, akkor valójában nem követem Krisztust igazán. Ha csak a jóban vagyok Vele, és nem követem a testvérszeretetet át az önmegtagadásig, akkor nem vagyok Vele.

Közismert, hogy a protestáns lelkészek egy része összead meleg párokat, vagy akár maga is azonos nemű társával él, és a közhiedelem szerint a protestáns egyházak elfogadják a válást és az újraházasodást. Nagyobb a protestáns szabadság, mint más felekezeté?

A látszat ellenére, nem a szabadság nagyobb, hanem a lelkészek emberi oldala láthatóbb a protestáns egyházban, ahol nem kizárólag a lelkész képviseli Krisztust, hanem mindenki, aki elfogadta Őt élete urának. A pap is ember, és bár ő a közösség teológiailag legképzettebb tagja, munkajogi helyzetét tekintve csupán az őt meghívó és megválasztó közösség alkalmazottja. Az emberek sokféle meggyőződésűek lehetnek, a lelkészek esetleges szabados felfogása ezt képezi le. Miért éppen ők lennének kivételek? Nem emberektől kell várni az isteni teljességet. A protestánsok Krisztusban megismert szabadságának része a szabad lelkészválasztás, amely által a hívő kifejezheti saját krisztusi identitását, akár saját lelkészével szemben is.

Ha a protestánsok szabadabbnak is tűnnek a szexuális identitás kérdésében, az nem azt jelenti, hogy támogatják a Bibliában kijelentett rend felborítását, inkább azt, hogy empátiával viszonyulnak az emberi felé. Hogy megpróbálják a szeretete hangsúlyozni, még ha nem megengedhető kompromisszumokkal is. A család, házasság, szexualitás fontosságára éppen a protestánsok mutattak rá a reformáció során. Emellett látni kell azt is, hogy a protestantizmus nem alkot egyetemes, hivatalos doktrinát a hívők felett, hanem a felnőtt hívő szabad döntéséből indul ki.

A hit ma is az egyik legerősebb identitás, csoportélmény és életforma. De emellett, és ettől nem függetlenül, van nemi, nemzeti, sőt, alkotmányos identitásunk. A protestánsok következetessége elsősorban ebből a sorrendből következett ötszáz éve és ma is. „Itt állok, másként nem tehetek” – mondta Luther, saját életét kockáztatva, amikor a wormsi birodalmi gyűlésen egy egész világhatalom állt vele szemben. Ha Isten kényszerít, nem tehetek mást.

Aki Istent ismeri, tudja, hogy ő csak jót teremt. Teremtő munkájának önértékelése során ezt Ő maga mondta ki: „látta, hogy minden, amit teremt, igen jó”. Ami bennem rossz, vagy rosszra húz, az nem Istentől való. Így az Isten rendje elleni identitás sem Isten szerint való. A jó hír az, hogy Isten ad erőt felvenni a harcot, elhordozni ezt a súlyt, és ezzel együtt is teljes életet élni. Ezek az Isten rendje elleni vonzások, hajlamok nem identitásunkat teljesítik ki, hanem éppen attól térítenek el. Sokszor persze saját mániánkra, függőségeinkre mondjuk, hogy az kényszerítő isteni akarat. De ilyen esetekben gyakran lóg ki a lóláb:

Nem lehet Istentől való identitás-karakter a házasságtörésre indító forró vér, az anyagi gyarapodás érdekében a közösség, szülőföld elhagyása, a jó ügy érdekében végrehajtott lopás, a jó cél által „szentesített” rossz eszköz.

Az Istentől kapott identitást megőrizni olyan, mint megőrizni a tisztaságot egy szennyezett környezetben. Nem beállni a korruptak közé ott, ahol mindenki korrupt, hűségesnek lenni a társamhoz ott is, ahol mindenki alkalmi kalandokat hajszol, Istenben bízni ott is, ahol senki sem hisz benne. Nemzeti, alkotmányos identitásunk is csak akkor lehet erős, ha ezeken az értékeken alapul, hiába halad mindenki látszólag körülöttünk más a korszellemmel.

Járjuk saját utunkat Krisztussal már több mint egy évezrede. Ha ebben kitartunk, az nem makacsságunk és ellenségességünk, hanem a kereszténység iránti hűségünk jele, ami nem irányul senki más ellen, még akkor sem, ha senki más mellett sem áll. Rajtunk múlik, hogy mitől függünk: Krisztustól, vagy idegen hatalmaktól. Ebben áll a protestáns identitás nagy kérdése. A választ mindenkinek magának kell megadnia. Szabadon.

A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem docense, illetve a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos főmunkatársa.