Örvendezve nézi a brit káoszt a brexitgyűlölő globális elit

„(…)

Az állampolgárok azért szavaztak 2016-ban a brexitre, 2019-ben pedig a Tory pártra, mert úgy vélték, hogy az ország rossz pályán mozog, s hogy radikális változásra van szükség. Most ugyanezek a szavazók azt kezdik érezni, hogy csak vesztegették az időt, s hogy a jelenlegi kormány ugyanúgy cserben hagyja őket, ahogy tette azt az előző is az olyan kérdésekben, mint a büntetőpolitika, a gazdaság és a kultúra. 

(…)

A Tory szavazóknak igaza van: a nemzetközi közösség valóban kárörömmel tekint a szigetország problémáira, jóllehet a kritikák nagy része súlyos tévedésektől terhes. Az egész világ energiaválságtól szenved, Európában a munkaerőpiac mindenhol bajban van (ráadásul Nagy-Britanniában nem az okoz jelenleg problémát, hogy a kontinensről származó sofőrök elhagynák az országot, hanem a brit kamionosok lépnek ki az iparágból). Az illegális migráció mindenhol problémát okoz.

Csakhogy Boris Johnsonnak, tehát Nagy-Britanniának épp emiatt van bizonyítani valója. A brexit egyfajta állásfoglalás volt a globális háttérhatalom elleni küzdelemben, ennek eredményeképpen pedig Nagy-Britanniát pedig a többi, iránykövetőbb országnál szigorúbb mércével kell elbírálni. Éppen ezért nem kell, hogy meglepetésnek számítson, ahogy a közel egyöntetűen brexitellenes nemzetközi média rossz fényben tünteti fel az eseményeket – még akkor sem, ha sokszor már mindez már-már az arcátlanság határait súrolja. Minden egyes egyesült királyságbeli probléma fel van nagyítva. Mindent kapásból azzal a (hibás) keretezéssel tálalnak, hogy a problémák forrása a britek különutas döntése arra vonatkozóan, hogy az ország saját magát kormányozza, elutasítva a globális bürokrácia struktúráit.

Senkit sem érdekel, hogy Olaszországban az energiaárak sokkal magasabbak, mint Nagy-Britanniában, mint ahogy ügyet sem vetnek a francia vendéglátásban tapasztalható munkaerőpiaci válságra sem. Ellenben látszólag intelligens emberek rögtön sietnek azt állítani, hogy a csúcsokat döntögető gáz- és villanyárak az Egyesült Királyságban valamilyen formában a brexit miatt oly magasak.

Annak érdekében, hogy ezek csak üres szavaknak tűnjenek, Boris Johnsonnak be kellett bizonyítania, hogy nem egy egyszerű romboló, hanem sikeres igazgató is. Be kellett bizonyítania úgy a bel-, mint a külföldi szkeptikusoknak, hogy a brexit csakugyan nagy lehetőség, ahogyan azt ő megígérte.

(…)

Úgy tűnt, hogy Johnson képes bebizonyítani, hogy a szkeptikusok tévednek. Tető alá hozott egy olyan megállapodást, amely helyreállította az Egyesült Királyság szuverenitását, miközben megtartott a szigetország számára annyit a szabadkereskedelemből, amennyit a reakciós Európai Unió még épp tudott tolerálni. Ugyanígy – habár ezt a koronavírus-járvány kisiklatta –, belekezdett a kormányzat egyes intézményeinek átszervezésébe is abból a célból, hogy még hatékonyabbá tegye azokat.

A tetőpontot a vakcinaellátás briliáns megszervezése jelentette, amely katasztrofálisan meghosszabbodott volna, ha az Egyesült Királyság az Európai Unió tagállama maradt volna. Több ezer életet mentettek így meg, s pusztán ez a diadal elég érv lehetett volna arra, hogy a brexitellenesek elfogadják, hogy a brexittel kapcsolatos költség-haszon latolgatásuk felettébb elhibázott.

(…)

Mégis, alig fél évvel később a hangulat ismét az Egyesült Királyság ellen kezdett el dolgozni: a benzinkutaknál uralkodó pánik ismeretében rosszindulatúaknak nem lehet nehéz végleg leírni a brexit utáni országot. A font május óta öt százalékkal esett a dollárhoz képest, a gazdaság pedig szintén rosszul teljesít. Az energiaárak sokkszerű emelkedése, a magas adók és a gyengülő valuta  által generált infláció és a növekedő kamatok miatt az életszínvonal jövőre összeomlik. 

(…)”