Napjaink „jakobinusai” miatt készül új brit felsőoktatási törvény is

Új törvény egy régi problémára

A felsőoktatási törvény módosítását tárgyalja a brit parlament. A második olvasatnál tartó, s az oktatási minisztérium által kezdeményezett módosításra kifejezetten a progresszív véleménycenzúra miatt volt szükség, éppen ezért ez a felsőoktatási reform egyik sarkalatos pontjának tekinthető. 

A módosítás egy évek óta tartó közvitát zárna le: az utóbbi időben ugyanis Nyugat-szerte egyre többet hallani arról, hogy az egyetemeken zajló oktatási és kutatási tevékenységet érdemben befolyásolja a kirekesztés kultúrájának nevezett jelenség („cancel culture”). Annak eredményeképpen pedig, hogy

több elismert tudós is távozni kényszerült a brit egyetemek katedráiról – emellett pedig az ezzel egyet nem értő hallgatók is öncenzúrára kényszerülnek.

„Hallgatók a világ különböző részeiről azzal az elvárással utaznak hazánkba, hogy az egyetemeinken a vélemények és nézetek széles spektrumával találkozva mélyedjenek el azokban. Nem számítanak arra, hogy ehelyett véleményeket szigetelnek el előlük, még mielőtt találkozhatnának azokkal; de arra sem, hogy akár magukat a hallgatókat hallgattatják el.”

- ezt a borús képet már Gavin Williamson oktatásügyi államtitkár festi le a brit felsőoktatás jelenlegi helyzetéről. 

Williamson álláspontját egyébként egy 2017-es tanulmány is megerősíti (University and Colleges Union: Academic Freedom in the U.K., Legal and Normative Protection in a Comparative Context), amely szerint a brit felsőoktatás esetében sem jogi szempontból, sem pedig

olyan garanciákkal, ahogyan az Európai Unió más tagállamaiban (a tanulmány még a Brexit előtt készült. A szerk.).

A most küszöbön álló módosítás jogorvoslati lehetőséget biztosítana azon diákok és tanárok számára, akiket véleményszabadságuk korlátozása miatt sérelem ért (ez ugyanis a jelenlegi szabályok szerint nem lehetséges).

Kirekesztésre hivatkozva névtelenül jelenthették fel egymást a hallgatók

Az államtitkár szavainak hitelességéről az olyan botrányok árulnak el sokat, mint amilyen a neves Cambridge Egyetem falai között robbant ki még idén május végén. Ekkor ugyanis a The Telegraph arról szerzett tudomást, hogy a Cambridge University magát a kirekesztés kultúrájának megadva, egyfajta bejelentési mechanizmust léptetett életbe:

a hallgatók egymást súghatták be az egyetem vezetése előtt, valahányszor rasszista és diszkriminatív „mikroagressziót” tapasztaltak az egyetem falai között.

Mikroagressziónak minősülhet, ha valaki felvonja a szemét, miközben például egy afroamerikai diák vagy tanár beszél, vagy ha valaki egy hölgyre „lányként” hivatkozik és bátortalanul bókol neki.

A Telegraph konkrét példát is említ: ha valaki – akár egy professzor – egy afroamerikai diáktól érdeklődött az iránt, hogy a haja „természetes”-e, ezzel az illető mikroagressziót követett el. Az eset nyomán tett bejelentés a professzor aktájához került, és ezt bármikor felhasználhatták a professzor ellen.

A probléma ezzel nemcsak az, hogy a besúgás kultúráját valósítja meg egy oktatási intézményen belül, az ártatlanság vélelmének legcsekélyebb nyoma nélkül. A jelentéstételi mechanizmus kereteit megteremtő segédirat a rasszizmus meghatározását is tartalmazza, amely szerint a rasszizmus „(...) a fehérbőrűségből következő rendszer, amelyben a fehérbőrűség számít normának. (...)” 

Vagyis a Cambridge Egyetem olvasatában a rasszizmus kifejezetten a „fehérségből” következő társadalmi jelenség; megjegyzendő, hogy ezzel a kijelentéssel maga a doktrína is rasszistának mondható.

Bármi lehet kirekesztés

Hasonló kiindulópontú fehér „mikroagressziós példatár” a tengerentúlon is elérhető (ironikus módon épp a Massachusetts állambeli Cambridge városának honlapján érhető el).

Néhány példa ebből: ha valakitől (angolszász területen) megkérdezik, hogy honnan származik, azért, mert „jó az angolja”, a kérdező a kirekesztés kultúrája szerint mikroagressziót követ el. Azt a témát erősíti ugyanis, hogy a megkérdezett „idegen a saját országában”, s hogy például az ázsiai amerikaiak vagy latin-amerikaiak külföldön születtek.

Ezzel az úgy nevezett társadalmi „színvakság” témáját erősíti, vagyis, hogy „a fehér ember nem vesz tudomást más rasszokról”. A kirekesztés kultúrája szerint ezzel a közlő egyszerűen „elutasítja a színes bőrű ember etnikai tapasztalatait”.

Progresszív tisztogatás a német belpolitikában

A progresszívek által szorgalmazott kirekesztés kultúráját és a 18. századi francia forradalom nyomán kialakult jakobinus diktatúra természetét egyre több szerző hasonlítja egymáshoz. Az egyik legfrissebb ilyen tárgyú elemzés a választásokra készülő német pártokon belül vél felfedezni hasonló jellegű „tektonikai mozgásokat”.

Az elemzésből kiderül ugyanis, hogy

„Kiátkozhatják” például a baloldal (Die Linke) két prominens politikusát, Sahra Wagenknechtet és férjét, Oskar Lafonatinet, akik az akadémiai élet baloldali identitáspolitikához való hozzáállását illették kritikával.

A Zöldek táborán belül Boris Palmerre, Tübingen polgármesterére vár hasonló sors, amiért az ellenőrizetlen migráció lehetséges következményeire hívta fel a figyelmet. Nem sok jóra számíthat Thilo Sarrazin (szociáldemokraták, SPD) sem, aki kritikával illette, hogy a valaha az embereket képviselő szociáldemokraták ma már nem a „hétköznapi” emberek problémáival foglalkoznak, s egyre távolabb kerülnek az érdekképviseletüktől.

A kormánypárti CDU-n belül Hans-Georg Maasen is hasonlókat élt át, amikor kritikát fogalmazott meg Angela Merkel német kancellár menekültpolitikájával kapcsolatban.

A cikk szerzője szerint ezek a pártok azért fordultak belső kritikusaik ellen, mert a német közbeszéd elvárása a politika fősodrával szemben az, hogy a pártok mindent a társadalmi igazságosság („social justice”) szemüvegén keresztül vizsgáljanak. 

Az említett politikus, Sahra Wagenknecht által „lifestyle-baloldalinak” (kb. „megélhetési baloldalinak”) titulált politikusok, megmondóemberek ennek megfelelően

Ezzel a cikk szerzője szerint összességében Németországban a közhangulat egyre nyomasztóbbá válik.

Német történész a progresszív-jakobinus párhuzamról

Eltörölni a fennálló rendet és újat építeni a helyébe, bármi áron – ez volt a jakobinusok úgymond fő „projektje” a 18. századi francia polgári forradalom idején. Ahogy azonban a kezdetben a nép támogatását élvező radikális csoportosulás tényleges hatalmat kapott, a jakobinusok valójában  folyamatos politikai tisztogatásra és terrorra épülő társadalmi rendet vezettek be.

Ahogyan tehát századokkal korábban a jakobinusok, úgy a progresszívek is a fennálló társadalmi rendet utasítják el: a jakobinusok az egyeduralmat (monarchiát), napjaink progresszívei pedig – ironikus módon – a nyugati típusú társadalmat (legalábbis ahogy ma ismerjük).

Ahogy arra Jan-Werner Müller történész rámutat,

Mint írja, tulajdonképpen a bizonyítottsághoz való ragaszkodáson alapuló reneszánsz vitte fel az embert a holdra. A felvilágosodás az általános igazság meglelésének ígéretével az embert folyamatos vitára készteti, a liberalizmus pedig elidegeníthetetlen jogokat ad mindehhez.

A progresszív kultúra pedig épp ezeket a pilléreket aknázza alá azzal, hogy kijelenti: nincs olyan, hogy „igazság”, csak olyan, hogy „igazság-rendszer”. A kizárólagos döntési jogot pedig arra vonatkozóan, hogy mi tartozik bele ezekbe az „igazság-rendszerekbe”, a szélsőséges progresszívek maguknak tartják fent.

Jan-Werner Müller ezért úgy véli, hogy a woke, a cancel culture, s mindaz, amit a progresszív szélsőségesek ideálisnak vélnek, az tulajdonképpen nem más, mint aminek kikényszerítésére a jakobinusok annak idején vállalkoztak.

A radikális progresszívek ugyanis saját erkölcsi fölényük biztos tudatában dönthetik el, hogy kik a társadalmi rend áldozatai, s kik ejtették őket áldozatul – akik pedig másképp gondolkodnak, kapásból a történelem rossz oldalára kerülnek.

„Csak képzeljék el azt a világot, amelyben Darwint megfoszthatták attól a lehetőségtől, hogy megossza formabontó nézeteit az evolúcióval kapcsolatban, pusztán azért, mert elmélete megsértett pár embert. (…) Képzeljék el, hogy (…) Newton és Hume a kirekesztés kultúrájának áldozatává válnak, s ennek nyomán a diákok nem szerezhetnek ismereteket érdemeikről és inspiráló nézeteikről.”

- idézhető újra zárásként a cikk elején megszólaltatott brit oktatási államtitkár, Gavin Williamson.

Kép: Wikipedia

Dobozi Gergely