Lengyelországnak felróják azt, amit Németországnak elnéznek

Radikális hálózatok ütötték fel a fejüket a rendvédelmi szerveken és a hadseregen belül. Az egyetemi professzorokat sújtó gyűlöletkampány miatt az oktatási és a véleményszabadság is csorbát szenvedett, s mindazon szerzők és közéleti szereplők, akik „kibeszélnek” a véleménytrendek aktuális fősodrából, megalapozottan tarthatnak kiadóik, mecénásaik cenzúrájától. 

Emellett az ország a korrupcióban is szügyig gázol, s a zöldpolitika zászlóvivőjeként mégis minden idők legnagyobb környezetszennyezési botrányai között számon tartott skandallumban is érintett. Az alkotmánybíróságot és a titkosszolgálatokat a kormánypárt egyik tagja, egykori vezető politikusa vezeti. A 2. világháború óta eltelt időszak fő kormányzóerejének hatalma kőbe vésett.

Így kezdi véleménycikkét Zdzislaw Krasnodebski lengyel szociológus, politikus a Die Weltwoche svájci hetilap hasábjain, aki a Lengyelországot sújtó jogállamiság körüli kettős mércét elemezve foglalt állást a jelenséggel kapcsolatban. Krasnodebski a fenti rövid esettanulmánnyal arra akart utalni, hogy a pusztán a tényeket felsorolva,

A szerző ezzel nem azt akarja mondani, hogy Németország ne lenne jogállam. Épp ellenkezőleg, épp az visszás, ahogyan a legkisebb hírértékű közjogi fordulatot is mint a jogállamot fenyegető újabb veszélyként adják el, erősítve a narratívát, hogy Lengyelország egy a diktatúrába sodródó állam, amelyet az a Jaroslaw Kaczynski ural, aki egyébként Erdogan és Putyin kottájából játszik.

Krasnodebski úgyszintén igazságtalannak és a kettős mérce gyanúját erősítő mozzanatnak tartja, hogy míg a nyugati médiumok körében a lengyel kormánypárt (PiS) politikusait jellemzően a „megtestesült gonoszként” keretezik, addig a kormány ellenzéke általánosságban a szabadság, a demokrácia és az emberi jogok bajnokaként tűnik fel. 

Pedig – mutat rá a szerző –

Emlékeztetve a lengyel közéletet az utóbbi időben meghatározó abortuszhatározatra jegyzi meg, hogy az alkotmánybíróság döntése nyomán szervezett tüntetések obszcenitása és agressziója még azokat is elriasztotta, akik egyébként ellenezték a határozatban foglaltakat. Mégis ezeket a dühödt hangokat kapta fel a nyugati sajtó, annak ellenére is, hogy épp ezek nyomán pártoltak el a tiltakozásoktól a mérsékeltebb szimpatizánsok.

Krasnodebski ezt azért tartja szomorúnak, mert a kormányzat tényleges eredményeiről kevés szó esik. Emlékeztet arra, hogy az elmúlt évek során a lengyel gazdaság ugrásszerűen nőtt, miközben a munkanélküliség alacsonyan maradt. Szintén kevesek tudnak róla, hogy a koronavírus-válság alatt tulajdonképpen a lengyel gazdaság tartja életben a német gazdaságot, de arról is sokan megfeledkeznek, hogy Lengyelország immáron többet importál Németországtól, mint Franciaország.

Ugyanakkor – világít rá a szerző – a nyugati médiumok még ezeket az eredményeket is keretezik: a gazdasági növekedés által lehetővé tett szociális juttatások ellenzéki olvasatban a szavazók megvesztegetését célozzák, a kormánypártnak ciklusról ciklusra megszavazott bizalom pedig ebben a narratívában a lengyel választópolgárok tudatlanságának, vakságának tudható be.

A szerző úgy véli, hogy a probléma gyökere, hogy

Ez a csapásirány közel sem új: rámutat, hogy a lengyel kormányzat azokat a keresztény hagyományokat veszi alapul, amelyek évezredek alatt formálták az európai kultúrát. Ezzel pedig nyilvánvalóan nem fér meg az a kulturális forradalom, amelynek jegyében a lengyel kormányellenzék politizál. 

Krasnodebski rögzíti: a fentiekkel nem arra akart utalni, hogy Lengyelország mintaállam lenne. A diktátorozást azonban nem teszi kevésbé abszurddá, hogy a jogállamiság helyzete más uniós tagállamban esetleg valóban jobb. Azt pedig kifejezetten problémának tartja, hogy ma Európában csak az az ország számít demokráciának, amely az átpolitizált és sajátosan értelmezett neoliberális narratíva mentén alakítja közjogi berendezkedését – miközben ennek eredményeképpen épp a liberalizmus erényei csorbulnak.

Fotó: Maciej Luczniewski / NurPhoto / NurPhoto via AFP

Dobozi Gergely