Bús düledékeiden…

„Mindenekelőtt egy költeményt ajánlok az ön figyelmébe. Kölcsey Ferenc írta, címe: Huszt – így szól:

»Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;

Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.

Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott

Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.

És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?

Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!«

1831-ben írta ezt a verset Kölcsey, Szatmárcsekén, a mai magyar–ukrán határ közelében. És ugyanez a Kölcsey írta a Himnuszt is, a mi himnuszunkat, amelynek eléneklése miatt egy magyarlakta település elöljáróit hazaárulással vádolják. De erre még visszatérünk.

A fenti vers tehát Huszt romváráról szól.

Huszt ma Ukrajna területén van. Szomszédai: Husztbaranya, Csarnatő, Kőrösös, Kárpótlás, Rakasz – már a nevekből is látszik, csupa-csupa ősi ukrán település…

Azt a bizonyos várat amúgy Szent László építtette még 1090-ben, a betörő kunok ellen.

Aztán nagyon sokáig nem veszi be Huszt várát senki sem. Az erdélyi fejedelmek pedig 1557-től kezdve senkit sem engednek falai közé. Hiába ágált itt Schwendi Lázár, Fölső-Magyarország labanc főkapitánya; az 1594-es tatár betöréskor éppen itt torpantak meg megint a kutyafejűek; Lubomirsky herceg uram is odahaza, lengyel földön ette meg a győzelemre félretett sült kappant, amikor itt ostrommal próbálkozott…

Azután a cár követe lélekszakadva vitte a hírt urának, I. Péternek: Magyarország vezérlő fejedelme, II. Rákóczi Ferenc, a lázadó főúr bevette a bevehetetlen Huszt várát. A szabadságharc vége után császári helyőrség telepedett a várba, ilyesféle betelepedésekben mindig a labancok voltak a legjobbak. Majd negyven év elteltével a teljesen leromlott vár fegyverzetét leszerelték, Kassára vitték, s egy villám 1789-ben utolsó tornyát is ledöntötte.”