Orbán Viktor béketerve a nemzetközi figyelem középpontjában
Íme a nemzetközi visszhang Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin tárgyalásáról.
Amerikában mindig is konszenzus volt abban, hogy nem szabad államvallást alapítani. Ugyanakkor valószerűtlen, hogy az alkotmányozók olyan kézikönyvet alkottak, amely még a helyi iskolák számára is előírná, hogy szabad-e imádságot szervezni például a futballmérkőzések előtt – mutatott Richard Garnett, a Notre Dame Egyetem alkotmányjogász professzora.
Richard Garnett a Notre Dame Egyetem alkotmányjogász professzora, a vallásszabadság közéletben és társadalomban játszott szerepének elismert szakértője. Alapítója és vezetője a Notre Dame Egyetem Egyház, Állam és Társadalom Programjának, amely interdiszciplináris megközelítéssel vizsgálja a vallási intézmények, közösségek és hatóságok szerepét a fennálló társadalmi rendben. Korábban William H. Rehnquist, a Legfelső Bíróság egykori elnökének tanácsadója volt, jogi diplomáját a Yale Egyetemen szerezte.
A koronavírus járvány, illetve a nyomában járó gazdasági válság világszerte próbatétel elé állítja a kormányokat. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok kormányzati berendezkedése egy régi-új dilemmával is szembesült, nevezetesen a szövetségi kormányzat és a tagállamok közötti hatalommegosztás elvével. A kérdés abban a formában jelentkezett, hogy vajon a szövetségi kormányzatnak vagy a tagállamok kormányzóinak áll jogában karantént elrendelni. Ön hogyan látja ezt a dilemmát?
Az Egyesült Államokban az összehangolt és egységes fellépés egy olyan kihívással szemben, mint a COVID-19 valóban nehezebb, mint másutt, ugyanis
az alkotmány csak korlátozott hatásköröket biztosít a szövetségi kormánynak, amelyek gyakorlását ráadásul három különböző hatalmi ág között oszt meg.
Ugyanakkor az amerikai alkotmány egyik alapvető kiindulópontja, hogy a politikai szabadság és a közpolitikai innováció kellőképpen ebben a közjogi berendezkedésben érvényesül. A tagállami kormányzatok az alkotmányos korlátok betartása mellett széleskörű közérdek-, és közrendvédelmi hatásköröket gyakorolnak az egészségügyi veszélyhelyzetek megfékezése, kezelése során. A legtöbb tagállam törvényhozása pedig a kormányzónak biztosít jelentős mérlegelési lehetőséget ezen hatáskör gyakorlása terén. Ennek eredményeként pedig nem a szövetségi kormányzat, hanem inkább a tagállamok kormányzói a COVID-19 elleni küzdelem fő szereplői.
Minthogy a szövetségi alkotmány nem szabályozza a szükségállapotot, vajon a tagállamok jogosultak szükségállapotról, különleges jogrend bevezetéséről dönteni?
Az igaz, hogy a szövetségi alkotmány nem hatalmazza fel a Kongresszust általános „katasztrófaelhárítási” hatáskörök gyakorlásával. Ugyanakkor a Kongresszus tételesen meghatározott hatásköreit viszonylag tágan értelmezik. Ennek köszönhetően szövetségi kormányzatot a katasztrófákra reagáló intézkedésekre – és persze pénzügyi források előteremtésére – hatalmazzák fel. Ilyen feladatot lát el például a F.E.M.A., vagyis a Szövetségi Vészhelyzetkezelési Ügynökség (Federal Emergency Management Agency). Még az amerikai szövetségi alkotmányos rendszer keretei között is akad tehát lehetőség szövetségi szintű intézkedésekre és kezdeményezésekre.
Egyébként miért tekintik a szövetségi és tagállamok közötti hatalommegosztás elvét alapvető jelentőségű alkotmányjogi garanciának az Egyesült Államokban? Azt is láthatjuk, hogy a New Deal korszak óta ez az elv a szövetségi intézményeknek, így a bíróságnak is köszönhetően folyamatosan gyengül. Véleménye szerint hogyan hat mindez a kormányzatra?
Az alkotmányok természetesen mindig többet jelentenek jogok és célkitűzések puszta listájánál.
Az alkotmányok alapvetően elosztják, strukturálják és korlátok között tarják a kormányzati hatalmat. Ezek a strukturális berendezkedések és mechanizmusok attól függően jók vagy rosszak, hogyan mennyire könnyítik meg az emberek közösségi együttélését és kiteljesedését. Az amerikai alkotmányos berendezkedésnek vannak kevésbé hatékony oldalai, de ezeket a véleményem szerint ellensúlyozzák az olyan előnyök, mint például a polgárok részvételi lehetősége, a közpolitikai innováció, az elszámoltathatóság világos szabályai, és az, hogy az alkotmányos berendezkedés Amerika méretét és sokszínűségét figyelembe veszi.
Emellett ugyanakkor látni kell, hogy a szövetségi kormányzat és tagállamok közötti hatalommegosztás elve drámai mértékben változott meg a történelem során. Nem csak olyan történelmi események okán alakult ez így, mint a polgárháború és a nagy gazdasági világválság, vagy olyan alkotmányjogi változások miatt, mint az újjáépítés (1863-1877) vagy a progresszív gondolkodás felívelésének korszaka, hanem a szövetségi bíróságok megváltozott szerepköre miatt is. Az 1930-as évek végétől kezdődően az amerikai Legfelső Bíróság a szövetségi kormányzat hatásköreit egyre tágabban kezdte értelmezni, és ezzel párhuzamosan szemet hunyt a bürokrácia jogalkotása felett. Emellett pedig egyre aktívabb szerepet vállalt a tagállamok és a helyi kormányzatok fegyelmezésében, amelynek során azt követelte meg, hogy egyre több és egyre tágabb értelmű szövetségi alkotmányos jognak feleljenek meg. Mindez bár nem szüntette meg, de mindenképpen mérsékelte annak lehetőségét, hogy az államok megőrizhessék önálló és különálló politikai entitásukat.
Korábban William H. Rehnquist főbírónak, a Legfelső Bíróság egykori elnökének volt a tanácsadója. Hosszú évtizedek után Rehnquist főbíró volt az első, aki meg szerette volna erősíteni a szövetségi kormányzat és a tagállamok közötti hatalommegosztás elvét. Az 1995-ben eldöntött Egyesült Államok kontra Lopez ügy volt az első olyan ügy 1937 óta, amelyben a Legfelső Bíróság azt mondta ki, hogy a Kongresszus túllépett az alkotmányban rögzített jogalkotói hatáskörén. Hogyan látja ezt az időszakot?
A Lopez ügynek végül is nem lett olyan hatása, mint amiben sokan bíztak, illetve amitől sokan féltek, vagyis nem támasztott jelentős bírósági korlátot a Kongresszus szabályozási hatásköre elé. Ugyanakkor mégis jelentős mértékben befolyásolta a szövetségi kormányzat és a tagállamok közötti hatalommegosztásról zajló politikai és közéleti beszédet. Ötven év után első ízben valamennyiünket arra emlékeztetett, hogy a szövetségi kormánynak korlátozott és tételesen meghatározott jogosítványai vannak, és hogy ez a korlátozottság az egyének szabadságának megóvása érdekében kulcsfontosságú. Rehnquist főbíró évtizedeken keresztül – gyakran különvélemények írásával, magányosan – dolgozott azért, hogy az amerikai alkotmányjogba visszatérhessen a szövetségi kormányzat és a tagállamok közötti hatalommegosztás elvét övező tisztelet. A bíróságon eltöltött több mint három évtizedet átölelő munkássága egyfajta „visszabillenést” jelentett ebben a kérdésben. Hogy ez most mennyire lesz tartós, az a jövő zenéje.
A központosítás és a tagállamok gyengülő szerepének egyik fő oka az alapvető jogokat övező „egységesítési törekvés” volt. Hogyan érintette ez a központosítás a vallás közéletben játszott híres amerikai szerepét?
A joghallgatók és polgárok egyaránt meglepődnek, amikor megtudják, hogy
az amerikai Legfelső Bíróság az ország történetének első 150 évében majdhogynem semmit sem mondott a vallásszabadságról,
illetve az első alkotmány-kiegészítés vallási klauzulájáról. Persze viták voltak a vallási és politikai intézmények kapcsolatát, a vallási sokszínűséget, a hit magvallásának, a vallási kifejezéseknek és szimbólumoknak a közéleti jelenlétét övezően. Ugyanakkor ezeket a vitákat a tagállami bíróságok, a törvényhozó testületek, illetve a közvélemény döntötte el, és nem vitték a Legfelső Bíróság elé. A 20. század közepén ezeknek a kérdéseknek a szövetségi kezelése drámai hullámokat vetett, ugyanis így egységes szabályok vagy elvek mentén kellett eldönteni őket, a helyi valósággal és tradíciókkal összhangban álló kompromisszumok helyett. Az Egyesült Államokban mindig is konszenzus volt abban, hogy nem szabad államvallást alapítani, Ugyanakkor az egészen valószerűtlen, hogy az alkotmányozók olyan kézikönyvet alkottak, amely még a helyi iskolák számára is előírná azt, hogy melyek a megengedhető ünnepi díszítések, vagy azt, hogy szabad-e imádságot szervezni például a futballmérkőzések előtt.
Az elmúlt évtizedben megnövekedett a Legfelső Bíróság előtt lévő azon ügyek száma, amelyekben a vallásszabadságra hivatkoznak jogszabályok alkalmazásával szemben. Véleménye szerint ezek a hivatkozások mennyire képesek hozzájárulni a vallásszabadság megőrzéséhez az országban?
Általánosságban megfigyelhető, hogy a vallásszabadság könnyen érvényesül, amikor és amennyiben a legtöbb polgár egyetért a vallási és erkölcsi kérdésekben, a kormányzat pedig inkább passzív marad. Ugyanakkor, ahogyan a kormányzat hatáskörei, aktivitása és ambíciója erősödik, és ahogyan a vallási sokszínűség és pluralizmus is növekszik egy közösségben, a kormányzati cselekvés és a vallásszabadság konfliktusának a lehetősége is megsokszorozódig. A vallásszabadság alapján biztosított mentesítések ezeknek a konfliktusoknak a feloldására biztosítanak lehetőséget.
Egyetlen kormányzat sem tud azonban mindenkit mentesíteni, aki erkölcsi vagy vallási kifogást emel érvényes módon elfogadott és általánosan alkalmazandó jogszabályokkal szemben. De amilyen mértékig csak lehetséges, és anélkül, hogy az aláásná a politikai közösség fontos céljait és alapvető elkötelezettségét, az ilyen mentesítéseket lehetővé kell tenni. A hívők és vallási intézmények javára biztosított ésszerű mentesítések egyfelől tanúbizonyságot tesznek az igazságos kormányzat alázatáról. Másfelől pedig ezek a mentesítések a vallási igazság keresésének politikát megelőző emberi igénye előtt hajtanak fejet.
Európában, az Európai Unióban jelenleg viták folynak az európai nemzetek alapvető értékeiről, identitásáról, valamint azok szerepéről. Ezen felül egyre gyakrabban beszélünk arról a sajátos európai életmódról, amely védelmet és népszerűsítést igényel. Ehhez hasonlóan sok amerikai elnök korábban is hangsúlyozta az amerikai életforma egyediségét, különlegességét. Ön hogyan látja a helyes egyensúly megteremtését a sajátos identitás és életmód megőrzésének igénye, valamint egy bizonyos mértékű kulturális sokszínűség biztosítása között?
Ez egy izgalmas kérdés. Hogy mi is alkotja ezt a sajátos „amerikai életmódot” az természetesen vitatott, mindig is vitatott volt. Általánosságban elmondható, hogy
az Egyesült Államok, mint politikai közösség „identitása” kevésbé a nyelvvel, a vallással vagy az etnikai hovatartozással áll összefüggésben.
Sokkal inkább a képviseleti demokráciához való ragaszkodás, az individualizmus és a vállalkozókedv alkotja az amerikai identitás gerincét. Emellett, figyelemmel a történelmünkre és fejlődésünkre, úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok „kulturális sokszínűsége” nem egy politikai elképzelés eredménye, hanem a dolgok természetes állapota. Ugyanakkor ezzel együtt nálunk is kitapintható egyfajta „egység a sokféleségben” törekvés, amely az alkotmány tisztelete köré fűződik.
Az interjú készítője a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutatóintézetének kutatója.
***
A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.