A nyugati szövetségeseknek be kell fejezniük a civakodást, helyette pedig a közös értékekre és érdekekre kellene koncentrálni

"Egy olyan világban, ahol Kína és Oroszország egyre agresszívabb magatartást tanúsít, a terrorizmus szabadon terjedhet, és olyan országok, mint Észak-Korea vagy Irán nukleáris hatalomra tehetnek szert, szövetségesekre van szükségünk. Ez alapvetésnek számított a koronavírus okozta válság előtt is, de a járvány lecsengését követően még nagyobb jelentőséggel esik majd latba – mi több, iránytűként kell hogy szolgáljon az Egyesült Államok számára az olyan országokkal fenntartott kapcsolataik vonatkozásában, mint Magyarország. 
 
2017-ben és 2018-ban is volt szerencsém eligazítást adni az USA két volt államtitkárának a magyarokat érintő tárgykörökben. »Lehet, hogy vannak a szövetségeseink bel- és külpolitikájának olyan elemei, amelyekkel nem értünk egyet. De vegyük példaként Törökországot, vagy Szaúd-Arábiát: az első kérdés, amit fel kell tennünk magunknak ezen országok kapcsán, hogy ellenfélként akarunk rájuk tekinteni, vagy inkább a saját oldalunkon akarjuk tudni őket?« – mondtam ekkor.
 
Ezt a megközelítést szem előtt tartva, az Orbán Viktor miniszterelnökkel, és az általa vezetett Magyarországgal kapcsolatban megfogalmazott kritikák elég sekélyesnek tűnnek számomra. Bizonyos intézkedések éles bírálata persze indokolt lehet, de muszáj Magyarországot szélesebb európai és globális kontextusban vizsgálni, politikai viszonyulásunkat pedig jól megfontolt stratégia mentén alakítani.

Az utóbbi hetekben a Magyarországgal szemben megfogalmazott kritikák a koronavírus kapcsán hozott jogi szabályozásra koncentrálnak, annak is főleg azon tartalmára, amely a Kormány számára a rendeleti kormányzást teszi lehetővé, méghozzá határidő nélkül. Ahogy azt sejteni lehetett, ebbe a kritikus hangok a lehető legrosszabbat látják, feltételezve, hogy Orbán lassan diktátorrá válik (annak ellenére is, hogy számos más ország a magyar intézkedéseknél sokkal szigorúbban korlátozta az állampolgárok alapjogait).
 
Nincs új a nap alatt. Hasonló érveken alapuló hasonló végkövetkeztetésekkel az elmúlt tíz év során korábban is találkozhattunk; gondoljunk csak a magyar kormány migrációs politikájára, a média kapcsán hozott intézkedésekre, az egyháztörvényre, a választási reformokra vagy akár magára az Alaptörvényre. A Nyugat sokszor olyan intézkedések miatt kritizálta Magyarországot, amelyeknél sokkal rosszabbakkal is találkozhattunk máshol szövetségi rendszerünkben. Pedig ezek az intézkedések sokkal enyhébbek, mint például azok a kormányzati döntések, amelyek az olyan vérbeli autoriter rendszerekben születnek, mint például Oroszország, amellyel egyébként mostanában a kapcsolatok “újraindításán”, “stratégiai partnerség” kialakításán dolgozunk.

Mindez nem jelenti azt, hogy Orbán Magyarországa antidemokratikus lenne. A miniszterelnök továbbra is szabadon és fair körülmények között megrendezett választásokon nyer, relatíve töretlen népszerűséggel. A megosztott, és időről időre hiteltelenné váló magyar ellenzék évek óta képtelen arra, hogy vállalható alternatívát képviseljen az országgyűlési választások alkalmával. Jóllehet, a közelmúltban bizonyos ellenzéki indulók országszerte képesek voltak nagyobb győzelmeket aratni az önkormányzati választásokon – ezek közül is a főváros, Budapest kiemelkedik. Ebből is következik, hogy Magyarország politikai rendszere nem olyan zárt, mint ahogy azt a kritikusok állítják.
 
Az Obama-adminisztráció idején az Egyesült Államok több magyar közjogi méltóságot is margóra helyezett, elutasítva mindenfajta diplomáciai kapcsolatot az államtitkári szinttől feljebb. Mindez ahhoz vezetett, hogy a magyar Kormány politikája ahelyett, hogy liberális irányt vett volna, inkább Kína és Oroszország felé nyitott: Orbán az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval dacolva kívánta demonstrálni erejét és függetlenségét. Mindennek pedig az lett az eredménye, hogy az amerikai szempontok jelentősége a magyar törvényhozási folyamatok során durván lecsökkent.

A jelenlegi kormányzat felhagyott a korábbi gyakorlattal: nem büntette többé a magyar Kormányt, s ez nem kis részben köszönhető A. Wess Mitchell korábbi államtitkárnak. A normális, vezetői szintű kapcsolattartás újraindult, az Egyesült Államok és Magyarország új párbeszédet indított.
 
A koronavírus okozta válság végére a Nyugatnak meg kell komolyodnia. A valódi autoriter rendszerek – például Kína és Oroszország – már elkezdték kiaknázni a járványban rejlő politikai lehetőségeket, megágyazva további elnyomó jellegű intézkedéseknek belföldön, az agresszív fellépésnek pedig külföldön. A Nyugatnak éppen ezért össze kell zárnia, ez pedig a szövetségesekkel való együttműködésben áll, még akkor is, ha mindenben nem is értünk velük egyet. Meg kell találnunk a módját annak, hogy közös céljainkat szem előtt tartva, barátokként beszéljünk az ellentéteinkről azért, hogy közösen nézhessünk szembe a járvány utáni világ kihívásaival."

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.