Az amerikai elnökválasztás madártávlatból

Koronavírus ide vagy oda, Amerikában idén azért jó eséllyel elnökválasztás lesz. Hosszú évtizedekig pontosan tudhattuk mi a választás legfontosabb kérdése: ki lesz a következő négy évben a „szabad világ” vezetője? Ez volt a kulcsa a hidegháborús időszak elnökválasztásainak. Így maradt ez a Szovjetunió bukása után is, csak annyi változtatással, hogy már nem a szovjetek ellen kellett vezetni a Nyugatot. Idővel a „szabad világ” helyét egyre inkább átvette a „haladó, demokratikus világ”, de ezt továbbra is az USA elnöke vezette az „egyetemes értékek” mentén. Ma viszont az USA a felvilágosult önzés korszakába lépett és a helyzet gyökeresen megváltozott.

Honnan indultak és hová érkeztek?

Az amerikai történelem nagy részére nem az volt jellemző, hogy az egész világnak, vagy akár annak „szabad” részének választanak vezetőt. Természetesen az amerikai választók „csak” saját maguknak választottak vezetőt, hiszen kezdetben az USA csak egy ország volt a sok közül, és a huszadik század beköszöntével is csak egy nagyhatalom volt többi között. 

Az USA elnöke az első világháború idején érezhette először úgy, hogy az egész világ jövőjéről dönt: ki tudja hogyan ér véget az első világháború, ha Woodrow Wilson másként cselekszik, mint tette? Azonban a nagy világégés után a Demokrata Párt nem jelölte újra a háborús elnököt (ekkor még megtehette volna, hisz az elnöki időszakok száma nem volt korlátozva), sőt a pártot is kiszavazták a hatalomból; a republikánus Warren G. Harding lett az új elnök, és a Kongresszusban is növelték már meglévő többségüket a republikánusok. Annak rendje és módja szerint a republikánus vezetés „visszavezette az országot saját kontinensükre” és mint addig mindig, a háború végeztével leszerelték az amerikai hadsereget: Amerika nem kért a hegemón szerepéből, sőt még a Wilson által kezdeményezett Nemzetek Szövetségéből sem. A következő két évtized az önkéntes elszigetelődés jegyében telt el.

Az elzárkózás politikája egészen Pearl Harbour-ig kitartott (legalábbis hivatalosan, fű alatt természetesen a második világháború kezdetétől fogva Nagy-Britanniát támogatták). Franklin D. Roosevelt ismét úgy érezhette, rajta áll vagy bukik a „szabad világ” sorsa és a polgári demokratikus berendezkedés jövője. Azonban amikor őt 1944-ben újraválasztották, még senkiben sem tudatosult az, hogy a “szabad világ” vezetőjét választják meg. Pedig így történt. Igaz, nem magával Roosevelt-tel, hiszen ő még a háború vége előtt távozott az élők sorából. Az első ember, aki magát joggal hívhatta a „szabad világ” vezetőjének ott szerepelt a választási cédulán, mint Roosevelt alelnöke: Harry S. Truman. Mire 1948-ban elérkezett a következő szökőév, az USA olyannyira dominált a világ nyugati féltekéjén, hogy senkinek sem maradt kétsége afelől, hogy az amerikaiak a „szabad világ” fejét választják meg. 
Persze minden alkalommal felmerültek más fontos témák is. 1964-ben Lyndon B. Johnson a Demokrata Párt képviseletében a republikánus Barry Goldwater-rel mérkőzött. Ez egy valóban jelentőségteljes politikai párviadal volt, hiszen arról (is) döntöttek a választók, hogy esélyt kapjon-e Johnson arra, hogy végigvigye a „Great Society” (Nagyszerű Társadalom) néven futó nagyszabású, magas adókat magas újraelosztással párosító programját amelynek nem titkolt célja a hagyományos amerikai társadalom gyökeres átalakítása volt, vagy Goldwatert követve térjenek vissza az Alapító Atyák víziójához és egy olyan országhoz, ahol a központi államapparátus beleszólása a polgárok életébe minimális. Mégis az időszak ikonikus reklámja, mely a Daisy (Százszorszép) címet kapta, a hagyományos kérdést feszegeti: ki vezesse a „szabad világot” a szovjet zsarnoksággal szembeni harcban?

A „szabad világ” kifejezés használatban maradt, de egyre inkább progresszív és neoliberális tartalommal töltődött meg. Annyi egész biztosan nem változott, hogy a nyugati világ vezetőjét az amerikai állampolgárok választották négyévente. 2016-ig. 

Donald J. Trump jobbról borítja a rendszert

Az igazság az, hogy 2016-ban még szinte mindenki meg volt győződve arról, hogy a tét változatlan, mint ahogy arról is, hogy a „haladó, demokratikus világ” következő vezetőjét Hillary Rodham Clinton-nak fogják hívni. Akik számítottak is Trump sikerére, úgy voltak vele, hogy az amerikai intézményes korlátok nem engedik meg neki, hogy gyökeresen átformálja az elnök szerepét. Sokan voltak azok, akik egyáltalán nem vették komolyan Donald Trump kampányígéreteit, kicsit kevesebben, akik komolyan vették ugyan, de nem szó szerint és szinte senki, aki komolyan és szó szerint vette volna.

Pedig Trump nyert és nem viccelt. Hivatalba lépése első pillanatától újra akarta fogalmazni Amerika szerepét a világban: elege volt a világcsendőrködésből, zavarta az a kétszínűség, ahogy az USA a világ diktátorait kezelte: acsarkodva egyesekre, szövetségesként tekintve másokra. Üzletemberként azonban legfőkeppen az zavarta, hogy az amerikai hegemónia fenntartása rengeteg pénzbe kerül.

Trump elnök nagyon megunta azt, hogy a szövetségesei folyamatos többletet mutatnak fel az Amerikával folytatott kereskedelemben és teljesen szabadon garázdálkodnak az amerikai piacokon, mint teszi azt Európa. Vagy drogokkal és, ami még rosszabb Trump szemében, olcsó termékekkel árasztják el az USA-t -mint teszi azt Mexikó. Mindeközben az USA és a szabadság azon ellenségei, akikkel szemben Amerika az „egyetemes értékek” nevében beavatkozott, az elmúlt harminc évben mindenhol több gondot okoznak és többe kerülnek Amerikának most, mint tették a beavatkozás előtt.  

Trump se szó se beszéd kilépett a párizsi klímaegyezményből, mert az nem szolgálta az amerikai gazdaság érdekeit, kiváltva ezzel nem csak a washingtoni elit, de egész Európa felháborodását. Trump hivatalba lépése után azonnal visszavonta az USA részvételét a csendes-óceáni kereskedelmi megállapodásban (TPP), ezzel meggátolva annak hatályba lépését és kivívva Japán, Ausztrália, Kanada és még sok ország vezetőinek haragját. Elnöksége alatt szóba sem kerülhetett az, hogy folytatódjon a munka az USA-EU kereskedelmi megállapodás (TTIP) kidolgozásán. A Kereskedelmi minisztérium dolgozói nem értették, mi történik, többéves munkájukat nullázta le az elnök. Az európai partnerek sem voltak boldogok.

A Trump által felmondott, felrúgott vagy megakadályozott nemzetközi egyezmények sora hosszú. Sem az amerikai hivatalnokok nem örülnek saját szerepük gyengülésének (hiszen ők dolgozták ki ezeket és ők tartották életben), sem Amerika külföldi partnerei, akik megszokták azt, hogy az USA vezetése mellett szinte már gondolkodniuk sem kellett.

A valóságban Trump nem izolacionista: ha a szükség úgy kívánja, hajlandó külföldön beavatkozni, mint azt láttuk Szíriában vagy Kaszem Szolejmani iráni tábornok kilövetése kapcsán; hajlandó kereskedelmi egyezményeket is kötni, mint azt a NAFTA helyébe lépő USA-Mexikó-Kanada egyezmény példája mutatja. Azonban Donald Trump-nak eszébe se jut, hogy ő vezesse a világot, pláne nem valamiféle „egyetemes értékek” mentén. A „haladó, demokratikus világ” oldja meg a problémáit, ahogy tudja.

Mi jön 2020-ban?

E sorok írásakor még két politikus van versenyben a Demokrata Párt elnökjelöltségéért: a fősodorba tartozó, megbízható, középre húzó, gyakorlott politikusnak tartott Joe Biden és a nem kevésbé gyakorlott, de a hagyományos pártelitet politikai célpontnak tekintő Bernie Sanders. Ő egyébként olyannyira szembehelyezkedik a Demokrata Párt vezetésével, hogy nem is tagja a pártnak. Vermont-ban rendszeresen függetlenként indult, kezdetben képviselői székért, 2006 óta szenátoriért. Az, hogy független politikusként elindulhatott a demokrata jelöltségért, az amerikai politikai rendszer egy régóta fennálló furcsasága. Hogy pontosan mi lesz a novemberi választások tétje, az nagyban áll azon, ki kerül ki győztesként ebből a versenyfutásból.
A michigani előválasztásokon elszenvedett súlyos vereség után finoman szólva sem Sanders-ek áll a zászló. Azonban a most vasárnapi vitáig nem szabad teljesen leírni, hiszen ellenfele egyrészt mindig is gyenge debattőrnek számított, másrészt friss videófelvételek alapján manapság mentálisan lassúnak és hirtelenharagúnak tűnik – nem egy jó kombináció egy politikai párbajnál.

Trump vs. Sanders

Mi történik tehát, ha Sanders indul Trump ellen? Nagyon kevés dologban értenek egyet, de vannak fontos közös pontok: mindketten a kisemberek védelmében támadják a hagyományos, washingtoni konszenzusra alapuló politikai rendszert és ellenzik a korábbi, amerikai hegemóniára törekvő külpolitikát. Veszélyesnek és drágának tartják. Az USA 174,000 katonája a világ 140 országában tartózkodik és az Egyesült Államok 2001 szeptember 11. óta 6,4 ezermilliárd dollárt költött háborús műveletekre! Egy Sanders adminisztrációban biztosan felmerülne, hogy ez a pénz hasznos lenne az általa javasolt egészségügyi reform megvalósításához. Általánosságban is igaz az, hogy

akik sokkal inkább hazai befektetéseket szeretnének, semmint aktív külföldi szerepvállalást. Tehát a fő kérdés egy Sanders - Trump csatában: ki vezesse Amerikát, illetve maradjon-e a szabadpiaci kapitalizmus, vagy fogjanak-e bele egy baloldali, szocialista jellegű kísérletbe. A helyzet hasonlít az 1964-es választásokra, de a „szabad világ” most nem játszik.

Trump vs. Biden

Azonban, ha a papírforma bejön és a demokraták Joe Biden-t jelölik, más lesz a helyzet. A Demokrata Párt fősodra, melyre nagyon is jellemző a a liberális internacionalizmus, mérkőzne meg a Trump-féle pragmatikus erőpolitikával. A választási kommunikáció egyik központi eleme lenne az, hogy Bidennel Amerika „térjen vissza” a megszokott kerékvágásba és ismét vállalja fel a világ demokráciáinak a vezetését. A politikai beszéd szintjén a kérdés az lenne: Joe Biden legyen-e a „progresszív, demokratikus világ” vezetője, vagy ne legyen senki. A valóság persze ennél bonyolultabb. Trump elnöksége ráébresztette a nyugati demokráciákat arra, hogy Amerikában fokozódó realitása van a tartós elfordulásnak a progresszív ideológiáktól az erőpolitika felé, és egy 78 éves Joe Biden, aki nagy valószínűséggel kora és szellemi állapota okán nem számíthat újraválasztásra az első hivatali időszaka után aligha ölthetné magára a gyakorlatban a „szabad világ” vezetőjének a köntösét.

Egy biztos, fontos választás következik. A tét nagy: marad-e az USA a felvilágosult önzés politikája mellett Trumppal, belefog egy új kísérletbe a szocializmus irányában, már-már a kommunizmussal kacérkodva Sandersszel, vagy megpróbál visszatérni a neoliberális birodalmi stratégiához Bidennel?

*A szerző az Alapjogokért Központ elemzője