Örményországban és Kazahsztánban emlékeztünk a Szovjetunió áldozataira

Ez egy rendkívül megható történet a kazahsztáni magyar foglyokról, pontosabban a szerző édesapjáról: http://www.litera.hu/hirek/peldabeszed-istenrol-aki-van Annyira megható, hogy be is másolom, igazán érdemes az ilyen emberekre sokáig emlékezni: "Meséltem már, kétéves voltam, amikor a papa meghalt. Mielőtt ezt tette volna, sebtében megtanított mosolyogni, ölelni és beszélni, és ez nekem egész életemre elég lett a túléléshez. Nyilván ő is ezekkel élte túl, amíg lehetett, és amíg érdemes volt. Papát történetekből kellett összeraknom – szerencsémre csak jó történetek voltak, a rosszakat, ha egyáltalán léteztek ilyenek, nem mesélték el. Pontosabban én a jók közé sorolom azt is, hogy ötödik gimnáziumban Náci bácsi be akarta szekundáztatni görögpótlóból, húszéves kora körül pedig majdnem öngyilkos lett egy – hm – több mint kétes erkölcsű fehérnép miatt, de aztán persze mégse. Amúgy liliomos lelkű cserkészfiúként papnak szándékozott állni. Erről józan felnőttek hamar lebeszélték, beiratkozott hát az orvosira: az is szép. 1931-et írunk. A gólyák nevelése azzal kezdődik, hogy mentőzni küldik őket: akit a szúrt sebek, a vér, az önakasztott és gázmérgezett hullajelöltek és hullák látványa nem riaszt el végképp a hivatástól, annak már csak át kell mennie az anatómia szigorlaton: nagyjából megvetette a lábát a medicina rögös talaján. Na mármost, apám annyira beleszeretett a mentőzésbe, hogy nem is csinált egész tanévben semmi egyebet, tehát kivágták anatómiából, mint a szél. Nagyapa, akit amúgy kenyérre lehetett kenni, megmondta neki áperté: − Még egy évet finanszírozok, fiam, de ha megint megbuksz, mész mezei jogásznak. Papa végigmentőzte a második tanévet is, majd újságírótanonc lett a Rádiónál, és mezei jogászként (fiatalabbak kedvéért: levelezőn) diplomázott a kecskeméti jogakadémián. (Akkor még volt ilyen.) Mamit, amikor hazajöttek Teheránból, valami rokoni protekció folytán fölvették szintén a Rádióba: öt nyelven beszélt, igaz, magyarul még nem gépelt valami jól, de elbűvölően csinos volt, és hamar kiderült, okos is – majd valahogy hasznát veszik. Apám egy szép napon betévedt a kulturális osztályon abba a szobába, ahol az egzotikus jövevény dolgozni kezdett. Kiszédült a folyosóra: − Gyerekek, ki ez a lány, mert elveszem feleségül! Maminak ez ellen semmi kifogása nem volt, de még ki kellett várnia, hogy papa hazajöjjön a Don-kanyarból, ahol – mivel nem volt hajlandó fegyvert fogni − haditudósítóként asszisztálta végig (a szó szoros értelmében a végig) mindazt, ami történt. ’44 májusában házasodtak össze. Jött az ősz, a tél, papa és barátai (a két Pali) zsidók százait menekítették, mentették, irtó nagy és bátor tetteket hajtottak végre, ez most nem annyira érdekes, lényeg, hogy miután újraindult az élet, és már majdnem megszületett a tesóm is, az előzőek jutalmául ’45 áprilisában névre szóló elfogatóparanccsal jöttek érte a szovjetek. Kijevben állították hadbíróság elé, és csak azért úszta meg tíz évvel, mert igazolni tudta, hogy gonosz megszálló korában ő szervezte meg a város gyerekkórházát, a németektől szerezte hozzá a gyógyszert meg a kötszereket. Papa tudta, hogy a Szovjetunióban csak az orvosok viselnek doktori címet. Nem volt akkor bölcsészdoktor, jogi doktor, semmi. Aki doktor, az vracs, slussz. Szerzett is még kifelé menet a vonaton egy fehér orvosi köpenyt, cserébe a bicskájáért. Azt úgyis elvették volna. Így hát tökéletesen felszerelkezve, mint Doktor Géza Gézovics Saly vonatozott az ismeretlenbe. Kazahsztánba vitték, Karagandától negyven kilométerre, a szpászki lágerbe. (Ezeket a sztorikat már Galgóczy Árpádtól, a nagyszerű Puskin-fordítótól tudom, akinél hitelesebb forrás nincsen, tekintve, hogy rabtársak voltak, csak ő akkor még kamasz kölyök.) Amikor felszólították, hogy lásson hozzá valami üszkös láb amputálásához, szelíden elhárította: ő gyermekszem-specialista, nem szokott ilyeneket csinálni, de hozzanak pár sebészeti szakkönyvet, majd fölfrissíti a tudását. Amikor ’55-ben végre kiszabadult, a hatalmas láger rabkórházának tüdősebészeti osztályát vezette. Sose felejtem el annak az öreg volt rabnak az arcát, aki az orosz követségen rendezett találkozón ölelt magához, úgy húsz évvel ezelőtt: − Istenem, a Géza lánya… apád mentette meg az életemet, édesem… Árpád sok sztorit megírt apámról, de a kedvencem a sapkás. Papa vitathatatlanul óriási tekintély volt a lágerben. Nemcsak a magyarok között, és nemcsak azért, mert kiváló orvos lett. A rettegett csecsen köztörvényesek akkor szerettek bele, amikor felkereste legöregebb rabtársukat, aki tökig érő szakállába takarózva betegen feküdt a barakkban. Apám leült a priccs szélére, és megcsókolta a kezét. Innentől kezdve nem volt olyan otthoni csomag, amelyikből ne kapott volna. És a szállítmányokat kiosztotta a többi magyar között. Akik egyébként nagyon gyakran voltak kórházban, folyton betegek lettek szegények, be kellett utalni őket pihenni, erősödni. Amikor számonkérték apámon, hogy kivételez a honfitársaival, türelmesen elmagyarázta: − Parancsnok, ezek nem magyarok. Nálatok is vannak grúzok, ukránok, kozákok, litvánok, cseremiszek, de ezek mind-mind szovjet emberek. Na, itt a kórteremben ez kiskun, ez palóc, ez székely, az meg jász, hát igaz, hogy magyarul beszélnek, de nem magyarok, dehogy is… 1953. március 6. vagy 7. lehetett, gondolom, Szpaszkig nem jutott el egy nap alatt a hír, bár még az is lehet, hogy igen. Szóval, metszően hideg koratavaszi nap, még tiszta hó minden, nyilván. Váratlanul sorakozót rendeltek el az egész lágernépnek. Nem lehetett érteni, miért. A parancsnok vigyázzt vezényelt, és elfúló hangon elüvöltötte magát: − Sapkát levenni! Meghalt Sztalin! Sok ezer sovány, elgyötört, didergő fogoly döbbenten engedelmeskedett. Csak a magyarok álltak dacosan, egy se mozdult. A parancsnok őrjöngve förmedt rájuk: − Süketek vagytok? Sapkát le! Nem mozdultak. Apám egy pillanat alatt átlátta a helyzetet. Ha nem lép, ebből tizedelés lesz. Sarkonfordult az oszlop elején, lekapta fejéről a keshedt usankát, és hátrakurjantott: − Fiúk! Sapkát le! Van Isten…!"

Putyin adott erre engedelyt? Es Orban?