Az ország egyik fele mindig áruló volt

A posztmodern társadalmak általános jelensége a közösségek erodálódása. Ehhez jelentősen hozzájárul a közösségi média rátelepedése az időnkre, tudatunkra, kapcsolatainkra, személyiségünkre, másrészt biztosan nem segít az életünket abszurd mértékben és módon leuraló polarizáció sem. A társadalmak egyrészt kitermelik ezt a polarizációt, másrészt egyéni szinten szoronganak miatta, harmadrészt globalizálják is azt. A társadalmak közhangulatán az a válság-korszak sem segít, amiben 15 éve élünk. A polarizáció, a válságok, a szorongás gyógyszere, alternatívája a közösség lenne, aminek részben ez is az evolúciós szerepe. De mi az, ami az emberek között valós kapcsolódást tud teremteni?

            Az ószövetségi zsidóságot gyakran homogén csoportként képzeljük el, pedig a szövegek számtalan helyen mutatják, hogy kezdetben egy kifejezetten heterogén csoport voltak. Ezzel a témával vallástörténészek sokat foglalkoztak, nem is szeretnék beledilettánskodni. Hogyan lett azután mégis mai értelemben is egységes nép, máig fennálló közösség?

            Józsué könyvének 24. fejezetében a zsidók túl vannak a sikeres honfoglaló harcokon. Józsué eléjük áll, elmondja a zsidóság történetét Ábrahámtól eddig a pillanatig, és felszólítja a népet, hogy jól teszi, ha mindig követik az Urat. A tömeg ígéretet tesz, majd röviden elismétli a Józsué által elmesélt történetet. Józsué azonban nem bízik a népben, de a nép fogadkozik, végül is Józsué szövetséget köt a néppel, és ,,beírá Józsué e dolgokat az Isten törvényének könyvébe”. A vallástörténészek magyarázata erre a bibliai szakaszra, hogy itt voltaképpen Józsué fölesketi a népet a közös történetükre: sok mindenen átment a zsidóság eddig, sokfélék voltunk, de ez az a történet Ábrahámtól kezdve, ami mindannyiunkra érvényes, ami közösséggé tesz minket. Ez a történet alkot a sokféleségből, a sokaságból egységet.

            Józsuénak igaza van: a történet az, ami közösséget alkot. Semmilyen ideológia, semmilyen eszme, semmilyen érdek-egyezés nem képes hosszú távon közösséget teremteni, erre csak a közös történet képes. Igaz ez egy nemzetre, igaz egy munkahelyi közösségre, egy osztályközösségre, egy baráti közösségre.

            Mi a magyarság közös története?

            Mi foglaltunk hont a Kárpát-medencében, mi alapítottunk államot Istvánnal, minket dúlt fel a tatár, mi küzdöttünk a törökkel, Mohács, 150 év, Rákóczi, '48., Trianon, '56., rendszerváltás, stb. A mi alanya mögött nyilvánvalóan nemzetiségileg sokszínű emberek állnak, éppen ez a lényeg, hogy ez mindnyájunkat összeköt. Nemzeti ünnepeink is ezeket a történeteket hivatottak újramesélni, életben tartani. Ezek a történetek bizonyos szempontból metafizikai minőségűvé válnak, föléemelkednek a történelmi, történelemtudományi dimenziónak. Mikor megkérdezték Szentkuthy Miklóst, mit jelent számára a metafizika, annyit mondott:

. Ezek a történetek is ilyen nézőpontból metafizikusak. Egy példát említve: a honfoglalás körülményeiről is sok kérdés van, de az biztos, hogy a Vereckei-hágón Árpád mögött nem voltak ott svábok, mégis egy sváb felmenőkkel rendelkező magyar ember (például én) identitásának is ugyanannyira része a honfoglalás. A történet túlnő a történelmi realitáson.

            Az utókor kiválasztja azokat a történeteket, amiket a közös történetei közé emel. A nemzet képez egy kánont ezekből a történetekből. Ahogy az ószövetségi zsidóság akkor vált igazi néppé, amikor a saját történetét mindenkire egyformán vonatkozónak nyilvánította ki, mi is azért tudjuk magunkat magyarnak nevezni, mert ezt a kánont sajátunknak tartjuk.

            Természetesen ez a kánon folyamatos mozgásban van, még ha vannak is megingathatatlannak tűnő elemei. A polarizáció kontextusában éppen az az égető veszély áll fenn, hogy ezek a történetek is a polarizáció áldozatai lesznek. Még ha a történelmi távlat vagy a ma látószöge sok mindent át is értékel, még ha helyes is kérdéseket feltenni, vitákat generálni,

            Ezen történetek kapcsán nem a múlt idealizálásáról beszélek. Az eszményképeknek is megvan a szerepe és fontossága, de ezekben a közös történetekben benne vannak a sikerek és a kudarcok is, a hősies pillanatok és a hibák is, az összefogás és a széthúzás is. Benne van már a honfoglalás előtti kettéválás, István és Koppány harca, a török hódoltság idejének kettészakítottsága, Kossuth és Széchenyi, Kossuth és Görgei, stb. A '48-as szabadságharc utáni emigránsok alapítottak egy újságot, mire az emigránsok egy másik csoportja alapított még egy újságot, és egymást kezdték el szidni. Közös történeteinkből is úgy tűnik, mindig is hozzánk tartozott a megosztottság. És ott van a turáni átok legendája, amit sem nem ismerek, sem nem értek igazán, csak azt szeretném jelezni, hogy a magyarság megosztottságának még őstörténete is van.

            (Azt hiszem, az egységes európai identitás létre nem jöttének is az az oka, hogy ideológiák, és nem történetek mentén kívánják megteremteni. Ha nem lesznek közös európai történetek, akkor bármilyen szándék sikertelen marad, pedig az, hogy legyen valamiféle valós európai közösségi szellem, ami összeköt egy portugált és egy észtet, egy franciát és egy magyart, az minden bizonnyal előremutató lenne.)

            Egressy Gábor, az egyik legnagyobb magyar színész a 19. században ezt írta: ,,itt ezer éve él egy nép, amely meg akar maradni! Itt, sajnos az a borzasztó, hogy Mátyás óta mindig két lobogó volt, mert az ország egyik fele mindig áruló volt, hogy az ország másik fele élni tudjon.”

            De Júdás is keresztény.

            Ahogyan bárki a közösség része, aki a közösség történetét magára vállalja. Lehet, hogy a polarizáció folyamata nem visszafordítható, mégis ellene harcolni még mindig kevesebb szorongással jár, mint érte. Biztos vagyok benne, hogy ezt a kultúra terében kell elkezdeni, mert ez alapvetően nem közéleti, nem politikai, nem ideológiai, hanem kulturális kérdés. És még inkább személyes és nem nyilvános folyamat.

A posztmodern nyilvánosságot elárasztották olyan magatartásformák és jelenségek, amik napról napra rombolják a történetekben való egymásra találásnak a lehetőségeit, ilyenek: a közéleti pornográfia bujakórosai, a nyilvánosság-erőszakolók, a törzsi kiáltások jelentés-csendje, a tolerancia inkvizítorok, az ön-szenttéavatók, a szekértáborok irónia gránátosai, a vélemény-prostituáltak, a soha-semmit-nem-állító kinevetők, az állítmány nélküli állítók, a kérdezés nélküli megkérdőjelezők, az erkölcs-Nárciszok, az interpretációt interpretáló imperátorok, az izmus-hopliták, az intellektuális onanizálók, a poszt-teljesítmények, a profilképcserélő hősök, a nyílt levelek hazugság-vitái, a nyílt levelek, a petíció-megváltás, a hírportálok 2bites szellemi giccsei, a komment-demagógok, a neurózis celebek, a PR hőzöngők és marketing maskarások, a laikus hitoktatók, a piaci igények örömlányai, a szórakoztatóiparos tékozlók, az önmagát sem értő meg nem értettek, az érdek-illuzionisták, az illúzió-jobbágyok, a múlt-felböfögők, az interjú-félmondatok bérgyilkosai, a karaktergyilkosságok hiénái, a médiaesemény-imposztorok. Végeredményben ezek mind érvénytelenítő, a modern kori történet-rombolásban közreműködő jelenségek, magatartásformák és eszközök.

            Ha közösséget akarunk, vigyáznunk kell a közös történeteinkre, és új történeteket is teremtenünk kell, ehhez pedig mindenekelőtt szükséges maga a szándék, hogy valami olyat alkossunk, állítsunk, ami mindenkire érvényes, ami azt mondja: ti mindnyájan. Amit írok, nyilvánvalóan idealizmus. De mi a másik út?