„Ki volt tehát az igazi baloldal 1956-ban? A felkelők és a munkástanácsok, vagy azok, akik szovjet tankok segítségével védték meg a pártelit kiváltságait a munkásoktól? Hogyan lehetséges, hogy az MSZMP utódpártjának politikusai még csak kellemetlennek sem érzik, ha 1956-ról Hollós Ervin szájával beszélnek? Hogyan lehetséges, hogy eközben az 1956 leverésével hatalomra jutott pártelit egy része a kapitalista átalakulás nyertese lett? Hogyan lehetséges, hogy az MSZP által adott két miniszterelnökből kettő már a rendszerváltás előtt is miniszter volt, kettő pedig a kapitalista átalakulás nyertese oly módon, hogy közben ki-be járkált a politika és gazdasági közötti forgóajtón (be a KISZ-be, ki a gazdasági életbe, be az MSZP-be, és így tovább)? Van-e összefüggés a fent felsoroltak és a között, hogy az MSZP akárhányszor kormányon volt, nem hogy 1956 radikális baloldali programjánál – a munkásönigazgaztásnál – de a „jóléti piacgazdaság” szocdem programjához képest is jobboldali, a gazdasági elitet képviselő gazdaság és társadalompolitikát folytatott? Egyáltalán mennyire nevezhető baloldalinak az a párt, amelyik mindig a politikai és a gazdasági elit képviselője volt? Vajon baloldalivá tesz a kommunista pártelit mítoszának – hogy mindenki fasiszta, aki kirúgná alólunk a bársonyszéket – ismételgetése?
Tanulságos, hogy a rendszerváltás legbaloldalibb programját a kimondottan rendszer- és pártelitellenes, 1956 eszmeiségét a nevében is képviselő párt írta. Ceterum censeo: nevezzenek el közteret Krassó Györgyről!”