Beszéljünk románul...

„Fennhangon, arrogánsan intézi szavait egy iskolás fiúhoz, aki tétovázik a kifizetésnél  – egy doboz üdítőt és kekszet vásárolt. »Nem tudsz románul?« – kérdezte ingerülten a gyereket, kétszer is. Ekkor az előttem álló, középkorú úriember odahajolt a fiúhoz, akivel gyanítom, a kifizetésről beszélhettek, ám a pénztáros ismét odaszólt, jó hangosan a gyereknek: »Nem tudsz románul? Hát akkor fogd magad és tanulj, mert Romániában élsz, szükséged lesz rá!« – mondta, majd folytatta munkáját, a következő vásárló áruja után nyúlt.

Tekintetünk ebben a pillanatban találkozott, s bár sokáig nem tartott a szemkontaktus, hatásos lehetett… Nekem már nem köszönt, amikor sorra kerültem, némán, rutinosan húzogatta az árut a vonalkód-olvasó előtt, összegzett, pénzt kért, meg sem köszönte a vásárlást s el sem búcsúzott tőlem… Szóvá ugyan nem tettem akkor cselekedetét, de azóta is nyugtalanít az a néhány szó, az a két nyomasztó perc, ami alatt a kisfiú egyik lábáról a másikra állva, zavarodottan próbálta elintézni ügyét.

Hogy kinek a tiszte – s van-e egyáltalán ilyen helyzet? – kérdőre vonni egy magyar kiskorút, hogy beszél-e vagy sem az állam nyelvén, jó kérdés, de úgy gondolom, a pénztáros hölgy munkaköri leírása nem tér ki arra, hogy ez éppen az ő dolga lenne. Azt viszont biztosan tudom, hogy köszönnie kell az ügyfeleknek – érkezéskor, távozáskor is, az udvariasság az ő beosztásában alapkövetelmény, minden esetben. De most nem ez a lényeg. Gyanítom, érthet magyarul, fellépésére azonban nincs mentség, sem pedig magyarázat."