Orbán Petőfije

„Orbán beszéde a maga módján illett március 15-éhez, hiszen egyfajta szabadságbeszéd volt. Szabadságbeszéd, de sajátos. Orbán számára a szabadság nem más, mint a »nemzet« szabadsága a külvilághoz, más fővárosokhoz képest. »Magyarország azonban kiállt saját magáért, és megvívta harcait olyan ellenfelekkel – például a pénzvilággal, birodalmi fővárosokkal és természeti csapásokkal – szemben, amelyek nagyobbnak és erősebbnek tűntek« – hallottuk a verset követő beszédben. Vagy később: »megmutattuk, hogy megvédjük a magyar családokat az uzsorától, a monopóliumoktól, a kartellektől, a nemzetek fölé magasodni akaró birodalmi bürokratáktól.« A nemzet szabadságán önmaga, mint a nemzetet megszemélyesítő vezető, döntési szabadságát érti, hiszen a »birodalmi fővárosokkal« neki van baja, nem a magyarok millióinak. Ezzel szemben a XIX. század költői Petőfijének szabadságfogalmához, a francia forradalom hármas jelszavára rímelő polgári szabadságfogalomhoz, a »haza csak ott van, hol jog is van« felfogásához, amely a szabad polgárt, a jogai révén az állami hatalomtól is védett polgárt jelenti, Orbánnak nincs köze. Nem véletlenül, hiszen az ő hatalomépítése ennek szöges ellentéte.

A »nemzetet«, amelynek szabadságáról Orbán beszél, ő mindig homogén közösségnek tekinti, amely nem tagolódik eltérő érdekű rétegekre, csoportokra. Míg egy tagolt társadalom működési módja a plurális intézmények révén működő demokrácia, s ez garantálja a polgár szabadságát, az Orbán által feltételezett homogén közösség a »nemzeti együttműködés« monolit rendszerében működtethető, amelyben a polgár szabadságát semmi sem garantálja. Az »emberek«, a »családok« orbáni fogalmai a rétegek közötti különbségeket tudatosan leplező fogalmak. Amikor általában »a családokat« segítik adókedvezménnyel vagy az úgynevezett rezsicsökkentéssel (és nem az állam segítő kezére valóban rászorulókat), az annak a politikának a retorikája, amely figyelmen kívül hagyja a szociális különbségeket, ezért valójában a tehetősebbeket, a biztos egzisztenciájúakat támogatja jobban, és a leszakadókat hagyja magukra. Erre borít fátylat a társadalmat homogén közösségként, az orbáni szabadságfogalom egységes alanyaként kezelő beszédmód, amelynek a március 15-i beszéd is ékes példája. Hogy mennyire, azt az is mutatja, hogy az e retorika által leplezett, a kedvezőbb helyzetűeket előnyben részesítő politika egyik központi fogalmát, a »rezsicsökkentést« képes a közteherviselés 1848-as jelszavával párhuzamba állítani (»1848-ban is az igazságtalan és méltánytalan terhek csökkentése volt az első és legfontosabb feladat«), holott az kifejezetten egyenlősítő, a nemesség privilégiumai ellen irányuló jelszó volt.”