Nem magyar bűn, hanem magyar trauma

„Sztójay Döme kormányfő és társai vitathatatlan felelősséget viseltek mindabban, ami Magyarországon a német megszállást követően történt. Ugyanakkor az államigazgatási szervek előszeretettel felemlegetett „eredményessége és szorgalma” a zsidóság deportálása során már jóval árnyaltabb megítélés alá kell, hogy essen. Az utókor és a külső szemlélők (köztük a németek) számára valóban meglepő lehetett, hogy milyen gyorsan elkülönítették, kifosztották, majd elhurcolták a magyarországi zsidóságot. Az igazság azonban az, hogy ehhez a hatóságok különösebb lelkesedésére, rendkívüli erőfeszítésére aligha volt szükség. A harmincas évek vége óta létező zsidótörvények végrehajtásához az államnak pontos, a teljes lakosságra kiterjedő listákat kellett készítenie arról, kikre vonatkoznak a diszkriminatív jogszabályok. A deportálást szervező Imre Lászlónak és Baky Lászlónak nem kellett mást tennie, mint ezeket a lajstromokat összevetni központi lakcímnyilvántartással. A németek által korábban elfoglalt országokban nem léteztek ilyen törvények, tehát ilyen listák sem, ott valóban sok múlhatott azon, hogy az állami hivatalnokok és tisztségviselők mennyire voltak hajlandóak együttműködni velük. Így aztán könnyen kialakulhatott az a kép, hogy a magyarok „szorgalmasabb” zsidótlanítók voltak, mint más nemzetek.

Az utóbbi hónapokban ismét fellángolt a vita Horthy Miklós személyes felelőssége körül is. Bírálói úgy vélik, a kormányzó akkor hozott volna morálisan vállalható döntést, ha a megszállást követően lemond. Tény és való, hogy mint államfő de iure felelősséget viselt mindenért, ami hivatali ideje alatt történt az országban. Ugyanakkor érdemes feltenni azt a kérdést is: mit nyert volna az ország, vagy épp a magyar zsidóság Horthy távozásával? Ha a kormányzó nem vállalja, hogy folt essen a nevén, és '44 márciusában visszavonul, vajon akadt-e volna bárki, aki nyáron útjába tud állni a fővárosi zsidóság elhurcolásának?”