„Mert miről is szóltak a régi konyhák? A lehetőségek változatosságairól. Arról az örömről, hogy a jóllakás önmagában öröm. Ma ez az alapérzés veszett el. Ma nem az emberért, hanem önmagáért a cselekvésért érdekes egy étel vagy ital elkészítése: gyorsan, egyszerűen, húsz percben, zsírmenetesen, kalóriadúsan, kalóriaszegényen, ilyen és hasonló jelzőket olvasunk. Az élet alapfeltételeinek fenntartása sikerélmény lett. Épp ezért a kudarc el sem képzelhető, hisz annak, aki képtelen az alapanyagok minimális hasznosítására, legyártották a zacskós leveseket, a pormártásokat, panírozott, elősütött hússzeleteket. Hogy ezeknek mennyi köze van a valós ízekhez, Faust, a sötét konyha mestere lenne megmondhatója. De a lényeg a varázs erejének megidézése. Az említett irodalmi est vendége, egyik országos napilapunk gasztrofőmuftija mondta, hogy magyar konyha nemcsak nem volt, de nem is lesz addig, míg meg nem jelennek a helyi alapanyagok. A kiskerti termények, amelyek tápanyagukat nemcsak a romlatlan, azaz műtrágya nélküli földből, hanem a különböző fekvésű és összetételű talajból veszik. A konyha és ételek változatossága nem a fantáziából, sem a bolti kínálatok azonos ízetlenségű terménykínálatából veszi legitimációját, hanem a föld terméséből, amelyből a munkát, a fáradságot, netán az izzadságot nem lehet kispórolni. Addig, míg visszajutunk az ízek újrafelfedezéséig, a természet önmagából való ajándékainak felismeréséig, marad a hitté magasztosult várakozás és megváltás hiedelme. Az élet a test és gyönyöreinek való szolgaság, ahol patikamérlegen kikilózott, vagy kimilligrammozott csodaszerek fognak a mennyország felé repíteni.
De én azért az idén is tettem el egy hordónyi káposztát. Hagyományosan, ahogy a régiektől tanultam”