Hétvégén is borongós

Shitnyiktanár után kiszellőztetünk. Hiányoltad őket, Vitéž testvérem. Hátha ez is tetszik, a kedvencem Hölderlintől: „1. Nap mint nap kimegyek, csak mást keres egyre a szívem, ösvényt és utakat sorra kikérdez a vágy; hűs magasak fent: látogatom mind árnyait és a forrást; fel-le bolyong, enyhet akarva a szív; erdő mélyibe így menekül sebzetten az állat; máskor déli időn, gallyak alatt nyugodott; nem frissűlhet zöld pihenőtől már soha többé, jajgat, nincs aluvás, gyilkosan űzi tövis. Nem menekülhet a fény melegéhez, az éj hüvöséhez, hasztalan éri a víz, habba se gyógyul a seb. És mint néki a föld gyógyító zöldje: hiába, és habzó vérét fel nem üdíti zefir: lám, ez a végzetem itt, jó lelkek! s bánatos álmom homlokom ívéről senki se tépheti le? 2. Mért is a könny? ha ti, ó árnyistenségek, e férfin úrrá is lesztek kényszerüsége miatt, és iszonyú éjfélbe ragadjátok magatokkal, egyre kutasson lent, esdve, dühöngve vegyest, s hogyha a szörnyü varázst eltűri, meg is telepedjék s hallja mosolygva, miképp zengtek okos dalokat? Lám, csak a boldogságról tégy le s aludd kövek álmát! Mégis a melledből felszakad egy kicsi hang: Nem tudsz, ó lelkem, nem birsz igazán beleszokni, vas-tömör alvásod most is az álmaidé! Nincs ugyan ünnep, azért csak föltenném koszorúmat! Nem volnék-e magam? Távoli drága barát van mégis közelembe, mosolygok s ámulok egyre: Ember hogy lehet íly boldog a kínjai közt? 3. Fényes arany szerelem! hát még holtakban is élhetsz? Emlékek, ragyogók! tűntök az éjen is át? Üdv néktek, ligetek, s néktek, rőt alkonyi ormok, berki utak, néktek, égi öröm tanui, s csillagok is, titeket, kik néztek a mennybe, köszöntlek, fényetek áldását kapta gyakorta szemem! S annyiszor elsorolom nevetek, május csemetéi: rózsa, te szótlan szál, és te, fehér liliom! Évek az évek sarkában, nyoma vész tavaszoknak, váltakozás, vita közt zúgnak a korszakok el és a halandó pusztul; az ég lát mást is azonban, más sors fogja puhán át a szerelmeseket. Ránk is a csillagok év- és nap járása vigyázott és örök érzelmük volt, Diotima, velünk. 4. Úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyuk a fényben, csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át, s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását, míg hüvös éteri kék fodroz a testük alatt, így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak intett és panaszát zúgta, lehullt a levél, lombját sírta az ág és szálltak a szélben az essők, csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv és szavainkra figyel, meghitten zeng a szívünkben egy dalt s csak mivelünk gyermeki s néha vidám. Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is, téged vettek el és véled a két szememet. Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem, mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább. 5. Volna csak ünnep! a dalt karban zengném! De miért is? Nincs, ha magamba vagyok, részem az isteniből. Én vétkem, tudom, átkos erő bénítja meg izmom, s kelhetek ellene föl, úgyis a földre bukom. Érzéketlenül űlök egész nap s gyermeki csöndben, s olykor elönti a könny jéghidegen szememet. Egy bánat, ha virág nyílik, ha madár dala hallik, merthogy az ő örömük égből eredt üzenet Ó! iszonyún érzem, hogy szívem napja leáldoz, fénye, akárcsak az éj, s nem melegít sugara, börtön az ég, fala szürke, kopár, minthogyha nem élne, meggörbed mégis vállam a súlya alatt 6. Hajdani drága vidék, ifjúság! semmi imádság nem hoz vissza? feléd nem vezet út soha már? Lenne enyém a bukottak sorsa, akik körülülték boldogan egykor a víg istenek asztalait, ámde betelve hamar, hanyag, álmodozó lakomázók, elnémultak utóbb, és daloló levegő s nyíló földek ölén elaludtak, alusznak, amíg majd égi varázsige szól, költi a szunnyadozót s újra a zöld tereken mulatozva bolyongani készti - szent lehelet lobog át akkor a híg alakon, hogyha az ünnep lelke kigyúl, szerelem heve csordul, mennyből omlik alá, zsongva iramlik az ár, zendül lent a világ, a nagy éjszaka kincseit osztja, s fölvillantja az ér eltemetett aranyát 7. És aki elválásunkkor szebb sorsot igértél, s egyre vigasztaltad térdrebukott szeretőd, és aki szótalanul, mint ők odafent, tanitottál, . hogy derüsen nézzem s zengjem az isteneket - itt vagy hát, Istengyermek? hallom köszönésed, hallom a rég-csengett égi, igaz szavakat? . Nézd, megered könnyem, s nincs vége se hossza jajomnak, boldog időnk odavan, szégyelem is magamat Oly embertelenül régen kutatok teutánad, nincs a kopár földön, nincs taposatlanul út, s hány üres év el nem szállt már, védszellem, azóta, hogy ragyogó esték titkait itta szemünk? 8. Fények közt te ragyogsz csak, hősnőm! őriz a fényed s őriz e két kincsed: jószivüség, türelem. Nem kísért a magány: játékhoz társad ezernyi, bárhol szépülsz, szállsz rózsa-napod mezején; égi atyánk maga rendeli, hogy búgjon, ha elalszol, langy bölcsődalokat múzsai lágy fuvalom. Él még s ép! s én látom, amint jő halk lebegéssel, jő az athéni leány, teste hibátlan, örök. Látom, szellemlény, derüs és bölcs homlokod áraszt múlandókra, miránk, égi kegyes sugarat, s így tanitasz, hogy másokat is meggyőzzek utóbb még, mert ezt oly kevesen s oly nehezen hiszik el, hogy: sem a düh, sem a gond, az öröm tart csak ki örökké, s hogy: majd alkonyidőn jönnek aranynapok is. 9. Égiek, ó! köszönet néktek, hogy végre a költő lelkéből szabadon szállhat a hálaima! S minthacsak ővele állnék fönt magas égi tetőkön, egy isten szólít temploma mélyeiből. Élni, csak élni! tavasz-zöld színü a föld, s muzsikálnak lantos Apollónak messzi havas hegyein! Jőjj, hiszen álmodtunk csak! a vérző szárnyak a multé, épek már, s kivirult, ifju megint a remény. Nagy célhoz hosszan visz az út, de ilyen szerelemnek nem lehet útja egyéb, csak mely az égbe vezet. Jőjj, te mutass nékünk utat, első, szép, komoly óra, ó ifjúságom! s el ne maradjatok, ó! sejtelmek, tőlünk, s ti se, mámorok, óhajok, álmok, és ti se, géniuszok, nagy szerelem hivei! s el se bocsássatok addig, míg egy földre nem érünk, melyre a lelkek mind szállani készek alá, melynek egén sas jár meg a csillagok isteni híre, s mely hősök, múzsák és szeretők hona lett, s ott, vagy emitt, e sziget hűsén egymásra találunk, ott. hol kedveseink élnek a kertek ölén, ott. hol a vers igazabb, a tavasz lassúbb vonulású, s új évszázadokat kezdhet el újra szivünk.” 1800 (Az 1. versszakot Károlyi Amy, a 2., 3., 5., 7., 8., 9-et Bernáth István, a 4-et Radnóti Miklós és a 6-at Rónay György fordította.)

Úgy hallottam, hogy Bajnainak meg Mesterházinak már most befellegzett... Ezt miért nem mondja be a Meteorológiai Intézet?