Ideológiai örökzöld

„Az ellenzékben és kormányon egyformán folyamatos magyar baloldali identitásvitának két furcsasága is van. Azt hihetnénk, hogy éppen kormányon ezzel több a tennivaló. Hiszen a döntéseknél valakiknek kedvezni lehet, mások érdekeit meg háttérbe kell szorítani. Ellenzékben már csak azért is ritkán szembesítenek friss lépéseiddel, merthogy azok alig akadnak. De az identitások ezektől a kormányzati ciklusoktól végül is függetlenek, vagy azokról már régen leszakadtak. Hát akkor mihez képest határozhatja meg magát a baloldal a posztkommunista világban? Mi következik ma abból, hogy az 1989 előtti rend magát baloldalinak nevezte? Normális esetben a bal- és jobboldal egymással szemben határozza meg magát. A jobboldal ’89 után nagy erőfeszítéseket tesz, hogy helyreállítsa viszonyát az 1945-ben megszakadt magyar jobboldali hagyománnyal. Az aktuális baloldalnak következésképpen ismét tisztáznia kellene viszonyát ehhez a frissen exhumált »történelmi Magyarországhoz«. Ilyesmiről persze nincs igazi tisztázó vita, helyette az »igazi baloldalt« különböző liberális társadalomképekkel szemben próbálják meghatározni. A liberálisokkal megélt másfél évtizedes napi politikai szövetség értelmezése láthatóan ma is vízválasztó. Emlékét még nem sikerült sem lenyelni, sem kiköpni. Így nem jut idő, figyelem másra. Pedig a tisztázandó problémák nem fogynak. Néhány fontosabb ezek közül.

Először is, vannak még problémáink a kiindulóponttal, a szocialista ancien regime alapmeghatározásaival is. Az 1989 előtti rendszer nem volt »baloldali« akkor sem, amikor baloldali hagyományokra hivatkozott. A késő koloniális szovjet rendszer egy bomló változata volt, amelyben keveredtek a nyugat-európai jóléti rendszer bizonyos átvehető elemei egy pragmatista, amúgy jó ízlésű helyi kultúrpolitikával, amely a magaskultúrát fontos eszköznek hitte e sajátos képződmény fenntartásához. A társadalom még valamilyen memóriával rendelkező csoportjai ezt a világot tartották baloldalinak, mert azt mondták nekik, hogy az. A pártállami elitek legnagyobb része a régióban később, már a posztszovjet rendszerekben általában elhatárolódott minden baloldali hagyománytól. A késői államszocialista reformelitek – végül is bankárok, menedzserek, államigazgatási szakértők, médiavezetők, miniszteriális tisztviselők – nem meglepően konzervatívok, státusvédők lettek. A szovjet biztonsági apparátusból kinövő putyini elit is konzervatívnak nevezi magát. A hagyományos baloldalon ott maradtak az egykori agitprop, kompromisszumokra nem képes ideológusok és a „buta« apparatcsikok. Az »okosak« átálltak. Magyarországon (és a lengyeleknél) azonban ez a modell nem működött, mert itt már a 80-as években voltak hatalmi és vélhető igazgatási pozícióikat előre védő liberális és konzervatív csoportok, akik később a reformapparátust nem engedték átállni. Nekik csak a baloldalon maradt hely. Így alakult újra a magyar szociáldemokrácia, nagyobbrészt kényszerből. Mindez nem zavarta ezt a formációt abban, hogy húsz évig igen sikeres legyen. Sikerének alapja nem az ideológia volt, hanem a kormányozni tudás, egy még másfél évtizedig elhihető szakmai biztonság volt.”