Ne vonuljunk rezervátumba!

Az új év első napjain – néhány napi áldásos közéleti böjt után – két, mértékadóként számontartott sajtóorgánum vezető hírét olvasva ismét rám tört a felismerés, hogy szerte e hanyatló transzatlanti civilizációban micsoda erők

A New York-i székhelyű Time magazin arról cikkezett a két évvel ezelőtti Capitolium-ostrom kapcsán, hogy a tömegben feltűnően sok volt a keresztény jelkép, nyakláncokon, ruhákon viseltek a kereszténységre utaló szimbólumokat, feliratokon jelentek meg keresztény utalások. Mindezt a „keresztény nacionalizmus” egyértelmű megnyilvánulásaként értékelte a hetilap, mely jelenség azóta is „veszélyesen terjed” az Egyesült Államokban.

A félelmetesnek beállított ideológia a cikk szerint az Egyesült Államokra keresztény országként tekint, követői pedig nemcsak keresztények, de – tovább tetézve a problémát – jórészt fehérek is. Az írás szerint a „növekvő riadalmat keltő” ügyben december közepén már kongresszusi meghallgatást is tartottak, felmutatva, hogy a „keresztény nacionalizmus” hogyan fonódik össze a „fehér felsőbbrendűséggel”. Azt, hogy egyébként a BLM mozgalom kapcsán milyen anarchista megmozdulások, fosztogatások, rongálások és rendőr­ellenes támadások tomboltak az országban, a cikkben nem említették, hiába taglaltak bőrszín és vallási meggyőződés szerinti viselkedéseket.

A másik írás a londoni kiadású The Economistban jelent meg. Itt a 2022-es esztendő utolsó napján elhunyt XVI. Benedek emeritus pápa halála adta az apropót ahhoz, hogy olyan kegyeletsértő megjegyzéseket tegyenek a konzervatív egyházfő kapcsán, amelyek mögött nem nehéz kitapintani a mintegy 1,3 milliárd hívőt számláló katolikus egyház belügyeibe való beavatkozás igényét. Az írás meglehetősen negatív színben tünteti fel a bibliai tanításokhoz ragaszkodó Benedeket,

 és aggodalmát rögzíti egy Ferenc pápa utáni esetleges újabb konzervatív – azaz a Szentíráshoz ragaszkodó – bíboros egyházfővé választása kapcsán.

A posztmodern, magát progresszívnek nevező, valójában az embert saját istenének valló ideológia – mint minden szélsőséges, Istent tagadó eszme – számára a legnagyobb ellenfél a hitben járó, a tízparancsolat és a jézusi tanítások szerint élő ember. Mert ő szabad: Istenben szabad és nem politikai aktusok függvényében.

A hitet végképp eltörölni, kreált ideológiákkal lelkeket megtölteni sokan és régóta próbálkoznak, ám ma még ez nem jár sikerrel, próbálják hát újra és újra a kereszténységet egyfelől szélsőséges eszmévé átrajzolni és nagy publicitás mellett lépten-nyomon lejáratni, másfelől a keresztény tanítást a „humanista szeretetvallás” képére formálni, ki­mazsolázva belőle azt, ami elképzeléseiket alátámasztja, ezúttal szakrális bizonyító erővel. Így kívánják felülírni a teremtés rendjét, férfit és nőt „megszüntetve” és folytonosan egymás ellen ugrasztva, a házasság kötelékét kifacsarva, az egyszeri és megismételhetetlen, a fogantatástól a természetes halálig tartó, méltóságot hordozó emberi élet értékét relativizálva, legyen szó akár az élet kezdetéről vagy végéről.

E nagy erőbedobással képviselt törekvés

Vonzó perspektíva ugyanis felülni egy tapsvihar kísérte, láthatóan mindent letarolva száguldó progresszív vonatra. De ha komolyan vesszük Krisztus tanítását, el kell kerülni ezt a behódolást, határozottan vissza kell utasítsuk a bennünket szélsőségként feltüntetők alaptalan vádjait, és vállalnunk kell büszkén, jól hallhatóan hitünket. Összekapaszkodva, félretéve végre a felekezeti különbségeket is.

Nyilvánvaló tény, hogy sem ez az Európa, sem az Egyesült Államok nem létezne keresztény gyökérzet nélkül, és belátható időn belül el is tűnnek a civilizációk egymásnak feszülésében, ha e gyökérzet elsorvad. A mi feladatunk éltetni mindezt hittel, kiállással, nem múló hűséggel annak felismerése mellett, hogy nem vonulhatunk rezervátumba.

Nyitókép: Shutterstock