Lélekszámlálás – valljuk meg hitünket a népszámláláson!

„Mondom nektek: ha valaki megvall engem az emberek előtt, az Emberfia is megvallja az Atya előtt…” (Lk 12,8) Itt a tízévente esedékes népszámlálás, amely pillanatképet ad országunkról idehaza és a nemzetközi térben. A kötelezően megválaszolandó kérdések mellett a cenzus rákérdez a vallási, felekezeti hovatartozásra is. Az önkéntes kérdésre pedig – tudható ez a 2011-es adatokból – nem minden kitöltőnek jut eszébe válaszolni, mert siet, mert nincs ideje, nem érzi fontosnak, vagy nem mer ikszelni, mert nem aktív tagja egyházának, és mert különben is, mi köze bárkinek az ő legszemélyesebb identitásához?

Pedig a népszámlálás szíve ez a kérdés, amely világ­képünk alapjairól ad tükröt az adatokból olvasóknak – sokan sokféle szándékkal fogják majd elemezni ezeket az adatokat. A vonatkozó válasz titkos, anonim, ilyen aggály miatt nem érdemes átugrani a kérdést.

zonban a kikerekedő kép – tudniillik, hogy hány embernek fontos az Istenbe vetett hit és az abból eredő világ- és társadalomkép – már hivatkozási alapot jelenthet azon erőknek, amelyek dekonstruáló és társadalomátalakító szándékkal nyúlnának közösségeinkhez.

Látjuk, hogy az emberről alkotott vélekedés teljesen elszakadóban van a teremtményi mivoltunkhoz kötött alapvetésektől: az élet fogantatástól halálig tartó értékessége ma már egyáltalán nem evidencia, sőt sok helyen a törvények erejét használják e sarokpontok kifordításához. Férfinak és nőnek teremtett létezésünk, a természetes család évezredes modellje is össze lett kuszálva. Csak kapkodjuk a fejünket, ha értelmezni próbáljuk az új, riasztó, korábban elképzelhetetlen propagandába ágyazott trendeket és azok mögöttes szándékait, amelyek a most felnövő generációk életének teljes átalakítását célozzák.

Érezzük, hogy az istenhitből eredő erkölcsiség, azok a parancsolatok, amelyek értelmes renddé, szerethető valósággá teszik életünket, feloldódóban vannak –

a házassággal kapcsolatos vélekedések is alaposan átalakulóban, hogy csak néhányra utaljak a Tízparancsolat szabta e világi, hitből fakadó szabályokból. A felebaráti szeretet parancsolata pedig végképp elillan egy érdekvezérelt, individualista világ keretei közül. És ez senkinek nem jó. Annak sem, aki még csak keresi élete nagy kérdéseire a választ, és annak sem, aki egyelőre valamiért nem is akarja megtalálni.

Ha a társadalmi életet keretező szabályok – az élet vagy a tulajdon szentsége – mögött nincs közös nevező, olyan belső azonosulás, mely azt követendő példaként, konszenzusként elfogadja, az emberi törvények ereje önmagában erőtlen lesz megvédeni életünket, és a káosz irányába sodródunk. Ennek a hitetlenségből fakadó tendenciának vagyunk aggódó kortanúi.

Fontos tehát, mindennél fontosabb, hogy legyünk ma hitvallók! Akkor is, ha valamiért elszakadtunk saját felekezetünktől. Akkor is, ha nem gyakoroljuk rendszeresen vallásunkat. De ha ebben a kusza világban azt érezzük, hogy az igazság, a béke, a társadalom elesettjeit megtartó szolgálat mégiscsak ott van, ahol az ember teremtményi méltóságát elismerik, ha fontos az, hogy őseinktől ránk örökített felekezeti hovatartozásunkat legalább így megvalljuk, ne legyünk restek, adjunk választ a népszámlálás vonatkozó kérdésére.

Láthatjuk, milyen heves kampányba kezdtek az ateisták, hogy e kérdésre a számukra tetsző, Istent tagadó válaszok legyenek többségben. Merjünk mi is „csatába” menni elveinkért, azért az ember- és társadalomképért, amelyért élni érdemes, és amit átörökíteni szeretnénk gyermekeinknek, unokáinknak.

Ma nem szükséges vértanúnak lenni, mint oly sok hitvallónak a múltban. Elegendő csak felszabadultan, magunk számára is új erőt merítve kimondani hovatartozásunkat. Ez viszont múlhatatlanul fontos.

Nyitókép: Shutterstock