Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Vidám, rikító színek, mintha Ungváry Rudolf ülne be az ATV stúdiójába, pedig csak ilyen ez a délelőtt, kissé meglepő, váratlanul éri az embert, nem ért még véget a tél, nem tudni, hogy véget ért-e, lehet, hogy most már megkezdődik a tavasz, kérdőjel, félénken, csöpögősen, mint valami rossz Radnóti-versben, de az is könnyen lehet, hogy a java még hátravan, mint akkor, március tizenötödikén, kétezertizenvalahányban, amikor a Belügyminisztérium nagy derültséget keltő sms-t küldött a magyaroknak, hogy eszükbe se jusson kiszállni a kocsijukból, ha véletlenül elakadtak volna a hóviharban, és Orbán Viktor felvette maga mellé azokat az autópályán bóklászó erdélyi fiatalokat, akik ettől kellőképpen meg voltak szeppenve, érthető. Úgy rémlik, a korai Orbán-korszaknak visszatérő motívuma volt ez, a harc az elemekkel, mielőtt szembenézett volna a nemzetközi válsághelyzetekkel, felgyűrt ingujjal lerendezett néhány lokális katasztrófát, ezt az üzenetet igyekeztek közvetíteni a videók, újra és újra bemutatták, hogy a miniszterelnök személyesen irányítja a védekezést, először a vörösiszap ugyebár, utána a hóhelyzet, aztán a nagy dunai árvíz, a főpolgármesterrel szemlélték meg az elöntött utcákat, ez a kép valamiért megmaradt, ahogyan állnak a nagy, barna, fékevesztett víztömeg szélén, és szemlélnek, pontos évszámot ne kérdezzen senki, minden könnyedén visszakereshető, főleg most, hogy Orbán hosszú időn át nem frissülő YouTube-csatornájára hirtelen feltöltötték a régi tartalmakat.