Háború és karácsony

1944 nekem csupa ősz, saras és hideg, amikor az ónos eső nem engedi felszáradni a földre ömlött vért. 1944 ugyanakkor 1936 is. Illetőleg 5045 és 1322. Vajon az etiópoknak, hinduknak és perzsáknak, akik máshogy számítják az időt, ugyanolyan sötét az az év, amit mi az 1944-es számjeggyel jelölünk?

1980 decemberében egy szombati napon Neidenbach Ákos gimnáziumi gyakorlati tanár jobb kezének négy ujját majdnem levágtam a karos lemezollóval, miközben fémlemezből hamutartót igyekeztem készíteni karácsonyra. Neidenbach tanár úr hozzám hasonlóan színegyessel abszolválta a gimnáziumot, bár való igaz, az ő érdemjegyei másféle jelentést hordoztak, mint az enyéim. Ráadásul teniszbajnok és gyerekszínész is volt, Szeleczky Zita és Major Tamás partnere. Férfivá serdülve pedig nyírt bajuszú hadnagy, az ellenség előtt tett kitűnő szolgálataiért dicsérő elismerésben részesített horthysta katonatiszt. A szépen induló pálya azonban megbicsaklott itt, s mi már úgy ismertük őt, mint aki száműzetését tölti az iskolánkban. Szerencsére időben elkapta az olló alól a kezét. Nem szólt, de láttam a szemében, hogy ugyanolyan elvetélt kísérletnek lát, mint azt a társadalmi berendezkedést, amelynek a terméke voltam. Ám tévedett. Az általános iskolában Cseh Tamással fertőződtem, és semmiképpen sem óhajtottam együtt korcsosulni a kortársaimmal. Sőt, nagyon is szerettem volna betonkeményen tankcsapdába pisálni, lótetemet enni, a fejemben féldecik s kormányzatok keveredését figyelni – ahogy nyilván a tanár úr is tette ezt fiatalon.