A nagy családi csapatépítés

Sok olyan cikkbe botlottam az utóbbi időszakban, amely a kapcsolati erőszak járványhelyzet miatti gyakoribbá válásáról szól. Az otthonunk falai közé való bezártság, a pandémia okozta sokféle bizonytalanság, a ránk ömlő fenyegető híráradat, az állásunk elvesztése vagy ingataggá válása, a nehezen modellezhető jövő, a gyerekek otthon tanulásával járó nehézségek valóban megpróbáltatásként nehezedtek a kifejezetten jól működő családi kapcsolatokra is, nemhogy a problémás, eleve feszültséggel terhes családi kötelékekre. Ebben a helyzetben többen kértek segítséget, a bántalmazások száma emelkedett, megnyilvánulási formái szintet léptek, ami nagyon szomorú, de a bántalmazó kapcsolatok fokozatosan előrehaladó – krízishelyzetekben a szóbeli bántalmazást követően akár tettlegességig is fajuló – természetéből fakadó következmény.

Magától értetődően minden ilyen esetben a bántalmazott személyt támogató gyors és hatékony segítségre van szükség – ehhez jól működő állami és civil eszközrendszer áll rendelkezésre –, a bántalmazó esetében pedig a törvény szigorát kell alkalmazni. Ez alap. Fontos volna tudatosítani a közbeszédben azt is, hogy bár ez a jelenség is a valóság része, mégiscsak a létezés kisebbik szeletét írja le.

Jó volna, ha a karanténidőszak társadalmi következménye­ivel foglalkozó vezető sajtóorgánumok a család és a járvány pozitív összefüggéseinek is szentelnének néhány cikket, elemzést, nemcsak a családot mint az erőszak ingoványos terepét bemutató írásoknak. Ez nem a probléma súlyának kisebbítése, szőnyeg alá söprése lenne, hanem a valóság minden részletének kibontása követelné meg. Ugyanis ha valami kiválóan vizsgázott ez időszakban, az épp családtagjainkkal való együttműködésünk.