Válság idején

Március 15-én verőfényes napsütésben sétáltam a Velencei-tó partján, miközben a kokárdám szárába finoman belekapott a langymeleg szellő. Eszembe jutott a 2013. márciusi hóvihar, amely megakadályozta, hogy elmenjek az Országház kupolatermébe a Kossuth- és Széchenyi-díjak átadására. Mindig izgatottan várom ezt a napot: szellemi életünk kiválóságaival együtt örülni, koccintani velük a sikeres életutak értékes életművét elismerő díjak és kitüntetések átvétele alkalmából számomra sosem kötelező kultúrpolitikusi feladat, sokkal inkább valódi ünnep. Idén a koronavírus-járvány akadályozott meg bennünket a közös ünneplésben, ám a gárdonyi partszakasz gyönyörűen csillogó víztükre, gyermekeim – a közelgő otthoni karantén kényszerét feledtető – öröme mégis fenségessé tette az elmúlt évtizedekétől gyökeresen eltérő ünnepnapot.

Pontosan tudom, a járványt a lehető legkomolyabban kell venni, s a demokráciában szokatlannak tűnő fegyelmezettséggel szükséges a kormány által meghozott vészhelyzeti szabályokat betartani. A hét és fél évtizedes béke, a harmincéves, ma már sorkatonaság nélküli demokrácia, az általános jólét, a boltokban tapasztalható árubőség egyaránt elkényelmesített bennünket. Egyszerűen nem hisszük el, hogy mindaz megtörténhet velünk, amit olyan döbbenetes gyorsasággal kényszerített ránk a Kínából behurcolt veszélyes kór. Egy hete még Vidnyánszky Attila döbbenetes erejű Trianon-opuszának örülhettünk a Nemzeti Színházban, és tátott szájjal hallgattuk a nagykőrösi Arany János balladamondó verseny középiskolás diákjainak fantasztikus szavalatait. Aztán pár nappal később azzal kellett szembesülnünk, hogy jó ideig nem nézhetjük meg a Szikora János rendezte Trianon- előadást Székesfehérváron, hiába készültünk rá.