Reméld a legjobbat, de készülj a legrosszabbra!

Furcsa, de igaz, hogy a modern ember féloldalasan tanulmányozza önmagát. A növekedés természetével és alkérdéseivel (a jó kormányzás tudományától a jövedelmek helyesnek vélt területi és társadalmi megoszlásáig) tudósok és tanácsadók légiói foglalkoznak, az összeomlás forgatókönyveinek, kollektív magatartásformáinak viszont semmilyen szakirodalmuk nincs. 1988-ban ebbe az intellektuális vákuumba injekciózta Joseph Tainter amerikai történész-antropológus rendkívül kellemetlen, ám annál hasznosabb felismeréseit. A The Collapse of Complex Societies (a komplex társadalmak összeomlása) még azelőtt született, hogy a klímaváltozás minden más veszélyforrást háttérbe szorított volna a nyilvánosságban. Szerzőnk így megengedhette magának a higgadtságot, amely a világvége-víziók mai nyüzsgő piacterén már luxuscikknek számít.

Tainter megállapítja, hogy az önszerveződés maihoz hasonlóan komplex formái a történelemben egyfajta anomáliának számítanak. A civilizációk nem feltétlenül jutnak el az összetettség ma ismert szintjére – ha mégis, a fénykort mindig összeomlás, azaz a komplexitás gyors és látványos elvesztése követi. De mit jelent és hogyan történik mindez? Tainter – szemben az angolszász könyváruházak „népszerű történelem” szekcióiban egész polcokat megtöltő szerzőkkel – nem csupán a római és nyugat-római birodalmak történetére alapozza a jövőre vonatkozó tanulságait. A Csou-dinasztia, a harappai civilizáció, a minószi és mükénéi kultúrák, a hettita, a maja és az olmék birodalmak hanyatlása egyaránt vizsgálódásai tárgyát képezte.