Kimegyek a teraszra, nézem a csillagokat. Bent nagyanyám fekszik, mindenki Eszter nénije, hallgatja a saját szívverését. Nyolcvanhét éve szakadatlanul pumpál, de napról napra gyengébben, olykor kihagy, aztán megint elindul. A készülődés ideje ez már. Vizesedik a lába, házi kenyér nagyságú hasi sérv húzza lefelé. Sajgó vállak, zsibbadó kezek, a fekvés is fáj már. Alig tudok szót váltani vele. Belealszik a beszélgetésbe. A múlt összefolyik, minden tegnap volt. Orvos nem kell, minek, nincs panasza, nem fáj annyira semmije, vagyis mindene fáj, de azt hogy mondja el az orvosnak, arra milyen orvosságot adjanak? A fa mikor átvizesedik, elkezd rothadni, mondja, ezen nem lehet változtatni. Felpuffadt az arca, meggyengült a látása. Húsvétkor még megfőzte a bárányfejlevest, azt nagyon szerette, meg a bárányaprólékot, mert azt meg én szeretem. Igyekezett mindig a kedvünkben járni.
Még bevetett néhány kenyeret a kemencébe. A kislányommal béka formájú lepényt is sütöttek. Már nem süt, nem főz, nem ülteti meg a kotlóstyúkot, nem nevel nyulat, nincsenek tervei. Hallom, hogy felébred, bemegyek, váltunk pár szót, iszik egy kis kefirt. Megmasszírozom a hátát, a lábát, örül neki. Hetekig nem nyitja rá az ajtót senki. A szomszédok azért nem, mert tartoznak neki pénzzel, a rokonok gályáznak, a többi a világban szétszóródva, s a földben. Én megyek, mikor tudok, de én is ritkán. Most is mindössze egy napom van, ami arra elég, hogy darazsat irtsak, pár lyukas cserepet kicseréljek a csűr tetején, összeszedjem a hullást, megnézzem, hogy járt-e az éjjel a medve. Meséli nagyanyám, hogy álmában pálinkából épített házat. Átlátszó volt, nem lakott benne senki. Reggelire megeszik három hígtojást, megiszik egy feketekávét, aztán visszafekszik, vagyis inkább eldől, mint egy zsák. Fekszik csukott szemmel. Néha szól. Nem tudom, hogy velem beszél vagy magában. Itt van még, vagy már odaát. Az elmúlás határán nagyon összesűrűsödik a lét. Eddig küzdött, voltak tervei, eddig hazavárt, volt otthonom, ahová az idegenből mindig haza lehetett menni. Ő volt a haza, az ő tárkonyos báránylevese, az ő friss házi kenyere, az ő pálinkája, gyógyteái, a kacagása, példabeszédei. „Ha jó lesz, vele maradok, ha nem lesz jó, jót csinálok belőle” – mondta, mikor 1950-ben nagyapámhoz ment.
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
Előveszem Csics Gyula 1956-os naplóját, mondom a gyerekeknek, hogy ezt a naplót 1956-ban egy ugyanannyi idős kissrác írta, mint ők. Rögtön van jelentkező a felolvasásra. Csender Levente írása.
A programprospektusokban nem szerepel, és a bejárat körül sem hívja fel rá semmi a figyelmet, hogy odabent filmeket vetítenek. Ide csak betévedni lehet, ahogyan az álmaimban tévedek be, mindig meglepetten, mindig örvendezve, hogy vannak még ilyen helyek.
A tanév szeptemberi indítása komolyabb zökkenők nélkül megvalósulhat.
Az akkor az akkor volt, a most meg most van.
Travis Timmerman arról is mesélt, milyen volt hónapokig az Aszad-rezsim börtönében ülni.
A volt amerikai házelnök, Nancy Pelosi egy hivatalos luxemburgi út során szenvedett balesetet, de állapota stabil, és a kórházból is folytatja munkáját.
