Mariupol: a város, amivel példát kellett statuálni

2022-05-21 13:40:00
Mariupol az ukrajnai háború áldozata és szimbóluma lett egyszerre: az oroszok lebombázták az azovi-tengeri kikötővárost, lakosainak nagy része elmenekült.

Maráczi Tamás írása a Mandiner hetilapban.

Földrajzi elhelyezkedése stratégiailag kiemelt jelentőségű hellyé tette Mariupolt 2014-ben, az első katonai konfliktus idején és a mostani háborúban is. Dél-Oroszország és a Krím félsziget között fekszik, rajta keresztül vezet a két területet összekötő autópálya, és itt van az Azovi-tenger legjelentősebb kikötője. Miután 2014-ben az oroszok annektálták a Krímet, kulcsfontosságú lett számukra az orosz területek és a félsziget közötti összeköttetés megteremtése. A Kercsi-szoros fölé monumentális hidat építettek, amelyen az autós közlekedés mellett két évvel ezelőtt már a vasúti szállítás is megindult. Ez volt az első köldökzsinór, de a félsziget egyetlen természetes szárazföldi összeköttetése az ukrán (orosz) területekkel északra fekszik – ennek az elfoglalása lett a 2022-es háború egyik célja.

A térség a keleti és a déli orosz hadszíntér találkozási pontja”

Számos elemző szerint a háború eredeti célja Kijev elfoglalása lett volna az ukrán kormány gyors megbuktatásával, majd a keleti és a déli fronton a Donbasz, illetve a Krím előterének az elfoglalása. Mivel ez katonailag nem sikerült, a háború második, jelenleg zajló szakaszában a stratégiai célok módosításával a fő csapásirány a Donbasz elfoglalása. Ez nemcsak a 2014 óta oroszpárti szeparatisták által ellen­őrzés alá vont térség, vagyis a Luhanszki és a Donecki terület keleti részét jelenti, hanem a két közigazgatási egység egészét, illetve tőlük délnyugatra a Zaporizzsjai és a Herszoni terület déli részeit is. Ezzel Ukrajna keleti, illetve a Krímmel szomszédos délkeleti vidéke Oroszország ellenőrzése alá kerülne, az Azovi-tenger orosz beltengerré változna, a Krím ivóvízellátása pedig biztosítva lenne az északi csatornából.

Mariupol és környéke elfoglalása így lett katonai prioritás – a térség a keleti és a déli orosz hadszíntér találkozási pontja. Itt zárult végül az átkaroló hadművelet, és ez lett volna a május 9-én, a győzelem napján felmutatandó trófea Vlagyimir Putyin orosz elnök beszédében – de nem lett. A helyi acélmű, az Azovsztal bunkereiben magukat elbarikádozó ukrán ezred egy részét fogolycsere-akcióban lap­zártánkkor éppen evakuálták. Mariupol tehát még áll, de idő kérdése, hogy mikor kerül teljesen orosz kézre.

Az egykori kozák orosz város, amely egy krími görög telepről kapta a nevét, és gabonakereskedelméről, majd acélgyártásáról vált híressé, a Szovjetunió felbomlása után a függetlenné váló Ukrajna területére került. Félmillió lakosával Ukrajna tizedik legnagyobb városa, az ezredfordulón felerészben ukránok, felerészben oroszok lakták – 2014 után a nemzetiségi arány az ukrán többség felé mozdult el, és ebben döntő szerepet játszott, hogy a Donbaszban harcoló oroszbarát szeparatista erők elől több tízezer ukrán menekült ide. Hasonló módon a lakosság politikai szimpá­tiája is megváltozott a közeli Krím orosz annektálása után: a választók többsége a Majdan eseménysora előtt a Viktor Janukovics-féle Régiók Pártjának törzsszavazója volt, az orosz agresszió miatt azonban az új kormányok támogatása felé mozdult el a közhangulat.

2019. őszi ottjártunkkor az általunk megismert mariupoli lakosok túlnyomó többsége ukránnak vallotta magát, a települést pedig ukrán városnak nevezte. A levegőben két ellentétes előjelű vibrálást lehetett érezni: a nyugati életmódra való vágyakozást és az oroszoktól való félelmet. Akkor már öt éve tartottak az összecsapások a közeli Donbaszban, a menekültek folyamatosan áramoltak a településre, súlyos logisztikai gondokat okozva a városvezetésnek. 2014 májusában Mariupolban is voltak harcok: oroszbarát fegyveresek elfoglalták a rendőrkapitányságot, tűzharcba keveredtek az ukrán katonákkal, akik végül a város határára húzódtak vissza. A város hetekkel később került vissza a kijevi kormány uralma alá, majd ősszel katonai erővel kellett visszaverniük a donbaszi orosz szeparatista csoportok támadását. 2015 januárjában harminc lakost ölt meg egy rakétatámadás, a lövedékeket a Donyecki Népköztársaság területéről lőtték ki – a frontvonal évekre Mariupol határától mintegy húsz kilométerre merevedett meg. Mi is katonai ellenőrző pontokon keresztül érkeztünk a városba, és ottlétünk alatt érezhető volt az ukrán hadsereg jelenléte.

Nagyobb felbontásért kattintson jobb egérgombbal a képre, majd válassza a „Kép megnyitása új lapon” opciót!

2018 őszétől, a kercsi híd megépítésétől az oroszok nemcsak az ukrán hadihajók, hanem a kereskedelmi hajók bejutását is akadályozták az Azovi-tengerre, így Mariupolt és a többi tengerparti települést megfojtották azzal, hogy elválasztották a fekete-tengeri kereskedelemtől. Az ukrán és az orosz hajókat évtizedeken át a mariupoli kikötőben javították. 2019-ben a hajógyár már roncsváros benyomását keltette. Igazgatója elmondta nekünk: a vállalat bevételeinek nyolcvan százalékát veszítette el a tengeri blokád miatt, a csőd szélén állt már akkor.

A kormányzat mindent megtett, hogy Mariupolt visszacsatolja a gazdaság vérkeringésébe, de az orosz gazdasági blokád, még inkább az esetleges közeljövőbeli katonai támadás réme miatt nagyon nehéz volt befektetőket csábítani a városba. Ezt nagyrészt nyugati, főleg amerikai támogatások pótolták, ez is érzékelhető volt: a helyi tisztségviselők büszkén mutatták nekünk, miként digitalizálják a közszolgáltatásokat, modernizálják a hivatalokat, az ügyintézést. Találkoztunk a város polgármester-helyettesével, Mihajlo Kohuttal is, aki optimistán megjegyezte: ha javítani tudják a szolgáltatásokat, az életkörülményeket, a foglalkoztatást, ha le tudják törni a korrupciót, akkor az ukrán lakosság maradni fog – és ezzel nem sikerül az oroszok nagy célja, Mariupol elbizonytalanítása, lakosainak távozásra kényszerítése.

A nemrég még modernizációról álmodó települést évtizedekre vetette vissza az orosz bombázás”

2019 őszén Kijevben, kis részben Mariupolban is szembetűnő volt a nyugati, amerikai befolyás: a kormányzati hivatalok külföldi támogatásból szépen felújítva, az irodákban új számítógépek, a folyosókon külföldi tanácsadók, a városban nyugati reklámok, a boltokban nyugati termékek, a rádiókból, autós cd-lejátszókból nyugati zenefoszlányok hangjai, amerikai steakhouse éttermek, hangulatos pubok és mindenhol angolul jól beszélő fiatalok. Az oroszok jól érezték: itt Oroszország elvesztette vonzerejét a 2020-as évekre, az ukrán közhangulat a nyugati integráció felé orientálódott. A Donbasz orosz ajkú lakossága még örülhetett az orosz fegyveresek megjelenésének, az ukrán lakosság nagy része azonban a 2014-es annexió után egyértelműen fenyegetésnek látta az oroszokat.

És amitől sokan tartottak, az végül idén tavasszal bekövetkezett: az orosz hadsereg erővel döntötte el az azovi kérdést. A dél-ukrajnai területek elcsatolása mellett határozott, hogy a korábban orosz területnek nyilvánított Krímet bebiztosítsa. Ennek a stratégiai logikának esik áldozatul ezekben a hetekben Mariupol: a nemrég még modernizációról álmodó települést évtizedekre vetette vissza a két hónapig tartó orosz bombázás, ukrán adatok szerint a város épületeinek nyolcvan százaléka megsemmisült vagy megrongálódott, a légitámadásokban, utcai harcokban több ezer civil vesztette életét. Az oroszok Mariupol esetében nem finomkodtak: szándékosan óriási tűzerővel polgári célpontokat támadtak, láthatóan az infrastruktúra lerombolására törekedtek. Aki a háború kirobbanása óta ott járt, egyetértett a helyi vöröskeresztesek megállapításával: a helyzet „apokaliptikus”.

Az Azovsztal bunkerrendszereiben lapzártánkkor éppen megszűntek a harcok, az utolsó néhány száz ukrán fegyveres harca már inkább csak szimbolikus ellenállás volt, valahogy úgy, mint egykor Pesten a Corvin közieké: megmutatni a világhatalom tankjainak, hogy nem félnek tőlük. Ennyi halál és rombolás után normális ukrán–orosz együttélés már nem lesz itt. Mariupol sorsa megpecsételődött.

Nyitóképen: Rommá lőtt házak Mariupolban 2022 májusában, háttérben az Azovsztal acélmű gyártelepe. Fotó: AFP / STRINGER