Miért lett ennyire balos az értelmiség? – Jon A. Shields a Mandinernek

2022-05-10 12:01:00

Írta: Szilvay Gergely
A társadalomtudományok egy része nagyon átpolitizált, és ez érinti a tudományos eredmények közzétételét is – vallja Jon A. Shields. Az amerikai politológus, aki márciusban az MCC vendégkutatója volt, könyvet írt a konzervatív professzorok egyetemekről való kiszorulásáról: szerinte a tudósok gyakrabban kitekinthetnének az elefántcsonttoronyból. Interjúnk!

Nyitókép: Abortuszpárti tüntetők a kaliforniai Berkeley-ben (ImageSpace/Sipa USA via Reuters Connect)

 

Ön írta a Passing the Right című kötetet, amely arról szól, miként érzik magukat a konzervatív tudósok az amerikai egyetemeken, és miként szorulnak ki onnan. Elég lesújtó olvasmány. Változott a helyzet azóta, hogy a kötet 2016-ban megjelent?

Pár dolog változott. A terepmunkát már vagy tíz évvel ezelőtt kezdtük el. Azóta sok minden történt az amerikai politikában, mi még a BLM, Trump és az egyetemi tiltakozások előtt dolgoztunk. S mindez némileg megváltoztatta az egyetemi campusok kultúráját: ma sokkal erősebb a diákok körében a kulturális félelem, ami tíz éve még nem annyira volt jellemző.

Tíz éve még senki nem említette a cenzúrát mint problémát.

Igen rövid idő alatt megváltoztak a campusok: főleg a faj és a gender kérdése, az identitás kérdése lett erőteljesebb. Mindez persze nem teljesen új mindazokhoz a problémákhoz képest, amelyeket a könyvben megnevezünk. Ma könnyebben hatalmába kerítheti a campusokat a progresszió vallási ortodoxiája.

Szóval még progresszívabbak és balosabbak lettek, mint korábban?

Talán kevesebb a tolerancia, de a baloldal számos ügyben megosztottabb lett. A campuskultúrát kicsi, de befolyásos baloldali csoportok határozzák meg, akik nyelvrendőrséget játszanak. Szerintem sokan szeretnék, ha nyitottabbak lennének a campusok, főleg a nem baloldali liberálisok. 

Vajon miért van az, hogy a konzervatívok ennyire alulreprezentáltak az egyetemeken?

Ez a legnehezebb kérdés. És talán rossz kérdés is, mert van egy másik kérdés, ami megelőzi: miért van az, hogy az egész tudás-osztály, az értelmiség ennyire balos lett? Nem csak az egyetemek, hanem az egész kulturális elit. Van egy nemzedéki változás. A hatvanas években ötből legalább egy professzor középjobbos volt. Ez elég jelentős kisebbség. Ez azóta megváltozott. De végső soron nem tudom a választ a kérdésére. 

Itthon van egy olyan baloldali magyarázat, miszerint a művészvilág és az egyetemek természetes módon liberálisok. 

Nem hiszem, hogy lenne bármi is magában a konzervativizmusban, ami alkalmatlanná teszi arra, hogy egy igazságkereső intézményben jelen legyen.

A konzervatívok különösen is érdekeltek az igazságkeresésben.

Szerintem rá fognak döbbenni, hogy a baloldalnak is szüksége van a szólásszabadságra, és a szólásszabadság korlátozásával mindenki kockáztat valamit. Az amerikai egy jogközpontú társadalom, amiben elég erős és ellenálló a klasszikus liberalizmus. Szóval van remény. 

Mennyire átpolitizáltak a társadalomtudományok?

Attól függ, melyik tudományterületről beszélünk, de némelyik valóban erősen átpolitizált. A szociológia például nagyon aktivista tudománnyá vált, de abban is van egy kis elit által alkotott sziget, ami jól űzi a tudományágat.

De az átlag szociológus eléggé aktivista – baloldali aktivista.

A politikatudomány és a közgazdaságtan sokkal mérsékeltebb, sokszínűbb, és több diák érdeklődik utánuk. A diákok között azok a népszerűbb szakok, amelyek nem annyira átpolitizáltak. Politikatudományból és közgazdaságtanból sokkal többen diplomáznak, mint szociológiából és irodalomtudományból, mivel az utóbbiak kompromittálták magukat.

John A. Shields

Igaz, amiről az önök kötetében is lehet olvasni, hogy a konzervatív szemléletű tudósoknak nehezebb publikálniuk és kisebb az idézettségi indexük, mégpedig a nézeteik miatt?

Van jó pár tanulmány, ami ezt bizonyítja. De ha nem lenne ez nyilvánvaló, aki is fura lenne, ha nem találnánk politikai-világnézeti elfogultságot az egyetemi szférában és a tudományos folyóiratok világában, pusztán csak az emberi természet okán. A tudósok is emberek. Hajlamosak vagyunk azoknak az eredményeknek jobban igazat adni, amelyek passzolnak az addigi véleményünkhöz. Így aztán lektoráláskor azon tanulmányoknál, amelyek nem a szívük szerint valók, a tudósok sokkal több bizonyítékot és érvelést követelnek meg, mint azoknál, amelyekkel inkább egyetértenek.

De egyes kutatások arra engednek következtetni, hogy az egész, lektorálással foglalkozó rétegre és

a lektorálási folyamatra általában is jellemző egyfajta politikai elfogultság

– ezt persze nagyon nehéz tanulmányozni, hiszen az egész lektorálás vakon történik. Ugyanakkor hosszú távon a tudósok a nagy átlagot tekintve szerintem hajlandóak belátni még olyan igazságokat is, amelyek nem szimpatikusak a számukra.

A legjobb példa a házasságkutatás. A hatvanas-hetvenes évektől nagy változások mentek végbe Amerikában e téren, sok lett a válás, nagyon megnőtt a gyermeküket egyedül nevelő szülők száma, egyre több lett az élettársi kapcsolat, s a többit ismerjük. A szociológusok egész generációja igyekezett kimutatni, hogy minden családforma egyenlő és ugyanolyan jó a gyermekek számára. Aztán a kilencvenes években már annyi adat és bizonyíték állt rendelkezésre, ami ennek az ellenkezőjét támasztotta alá, hogy a szociológusok kénytelenek voltak belátni, hogy tévedtek. 

Charles Tittle szerint az olyan ügyekben, amelyekben a nyilvánosság megosztott, szinte mindig „ellentmondásosak a bizonyítékok”. Igaza van?

Nem hiszem, hogy a társadalomtudományok meg tudnak oldani kulturális kérdéseket. De a több információ, a nagyobb tudás mindig jó. Visszatérve az egyedülálló szülők példájára: idővel kiderült, mit a helyzet, de akár igazolódott a családmodellek egyenlősége, akár nem – és nem igazolódott –, a vitát nem feltétlen a társadalomtudományos kutatások voltak hivatottak eldönteni, viszont nekik köszönhetően sokkal többet tudunk az egyedülálló szülőségről és az egész helyzetről.

Ezek a kutatások akkor is hasznosak, ha nem döntenek el semmit, mivel több tudásunk lesz általuk.

Tanulság a tudósok számára, hogy nem biztos, hogy amit csinálnak, az annyira fontos, amennyire ők annak gondolják. És ha mindent eldöntő fontosságúnak tartjuk, amit csinálunk, akkor hajlamosabbak leszünk azt mondani: ezt a tanulmányt nem engedem át a lektorálási folyamaton, mert szerintem rossz politikai konzekvenciái lesznek. De őrültség azt gondolni, hogy olyan világraszóló következményei lennének annak, hogy egy tanulmány megjelenik-e vagy sem egy adott, tekintélyes folyóiratban. A kultúrharc ügyei sokkal nagyobb erők küzdelmén múlik, mint az akadémiai világ, az csak kis része annak. Nem kéne azt gondolnunk, hogy a munkánk megváltoztatja a világot. 

Magyarországon a társadalomtudományok területén az a bevett szemlélet, hogy egy dupla-vaklektorált angol folyóiratban megjelent kutatáspublikáció többet ér, mint egy magyar nyelvű könyv. Ami pedig nem ilyen folyóiratokban jelent meg, azt egyes tudóskörök egyáltalán nem is tekintik tudományosnak – rámondják, hogy áltudományos, még akkor is, ha például doktori iskolák elfogadják azokat. Mit gondol erről a jelenségről?

Amerikában megfigyelhető egyfajta lenézés, előítélet a tudósok részéről a „közéleti értelmiségiek” (public intellectuals) irányába. Van például „valódi politikatudomány” és vannak az „közéleti értelmiségiek”, akik írogatnak politikáról. Ennek nyilván része némi irigykedés is: a szaktudósok nem érnek el akkora közönséget, mint a közéleti értelmiségiek. Ha írsz egy átfogó könyvet egy népszerű témáról, azt sokkal többen fogják olvasni, mint a folyóiratok tudományos szaktanulmányait – utóbbiakat ugyanis alig olvassa valaki. Érthető, hogy ez irigységet vált ki. Pedig

könyveket írni és a szélesebb közönségnek szólni egyáltalán nem ellentétes a tudóshivatással,

tulajdonképpen a tanítás hivatásának kiterjesztésének is vehetnénk. Szükség van specialista szaktudósokra, akiknek persze van egyfajta státusérzetük – így működnek a csoportok. A legrosszabb egyébként az, amikor a professzorok büntetik az ifjabb kollégákat, amiért azok ismeretterjesztő vagy közéleti lapokban is publikálnak. Van helye a közéleti értelmiségiek és újságírók köteteinek is, hiszen betöltenek egy űrt, és gyakran olyan álláspontoknak is hangot adhatnak, amelyeknek a tudósok nem mernek. 

Szóval többet kellene írniuk „kifelé” a tudósoknak?

Legalábbis nem kellene ezt ellentétesnek tartaniuk a hivatásukkal. Mindig lesznek, akik megmaradnak specialistának, de ha valakinek lenne mondanivalója egy-egy politikailag releváns kérdésben, miért ne írhatná meg, és miért ne lehetne generalista is? S mindez felveti az a kérdés is: mi a kapcsolat a politikatudomány és a liberális demokrácia között? Elvégre az alapító atyák közül többen – Alexander Hamilton, James Madison, Thomas Jefferson, John Adams és mások – komoly politikai gondolkodók is voltak egyben. Ők voltak az első amerikai politikatudósok, és ők hozták létre az amerikai demokrácia intézményrendszerét.

***

Névjegy

Jon A. Shields a kaliforniai Claremont McKenna College politológia professzora. A Kaliforniai Egyetemen és a Virginiai Egyetemen tanult, utóbbin doktorált. Eddig három kötete jelent meg Az első a The Democratic Virtues of the Christian Right (A keresztény jobboldal demokrata erényei, Princeton University Press, 2009), amely arra a vádra reagál, miszerint a keresztény jobboldal (Christian Right) veszélyezteti a demokratikus értékeket. Shields arra jut: valójában a vallásos konzervatívok sokkal nyitottabbak a párbeszédre, sokkal megfontoltabbak és sokkal elkötelezettebbek a demokratikus részvétel iránt, mint azt mások gondolják. Második kötete a Joshua M. Dunnal közösen írt Passing on the Right: Conservative Professors in the Progressive University (A jobboldal félretolva: konzervatív professzorok a progresszív egyetemeken, Oxford University Press, 2016), amely 153 professzorral készült mélyinterjún és a szakirodalmon keresztül azt térképezi fel, miként szorulnak ki a konzervatívok az egyetemekről, és akik ott vannak, miként dolgoznak ott. Erről a kérdésről mi is írtunk. A harmadik kötete a Stephanie Muravchikkal közösen írt Trump’s Democrats (Trump Demokratái, Brookings Institution Press, 2020), melyben arra keresik a választ, hogy miért győzött Trump 2016-ban és 2020-ban is számos, addig erősen demokrata párti régióban. A válaszuk az, hogy Trump a régi demokrata politikai főnökök helyét tölti be, a Trump-szavazó fehér munkásosztály és politikai képviseletük pedig nem rasszista, hanem lokalista, azaz politikai elköteleződésük erősen függ attól, mit ígérnek nekik helyben, és lakóhelyük mit kap. Shields márciusban az MCC vendégkutatója volt.