Ez már a III. világháború volna?

2022-05-04 09:39:00
Az orosz agresszióval visszatért a nagyhatalmi versengés, a nyers erő, a szabályozatlan háborúk kora. Szerencsére ott még nem tartunk, hogy Churchill híres szavait a vérről, a verejtékről és a könnyekről újra alkalmaznunk kellene, de a kilátásaink nem túl jók.

Folytatódik biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész szerzőnk, Somkuti Bálint Háború, közelről cikksorozata az ukrajnai háború legfontosabb, legérdekesebb aspektusairól és tanulságairól. 

Nyitókép: békepárti tüntetők performansza Berlinben 2021-ben (JOHN MACDOUGALL / AFP)

***

E cikkorozat első cikkét azzal kezdtem, hogy folyamatban lévő műveletekről nagyon nehéz írni pontos és megerősített információk hiányában. Az egymásnak tökéletesen ellentmondó hírek világában, időben ilyen közel az eseményekhez nagyon nehéz bármi konkrétumot állítani. Mindössze összefüggéseket figyelhetünk fel, amelyekből csak feltevésekbe bocsátkozhatunk, és nem igazán állíthatunk semmit sem bizonyosan.

Hol is kezdjük? Nos a legegyszerűbb és leglogikusabb módon az alapoktól, a nagyobb összefüggésektől haladva a konkrét részletekig.

Az első és legfontosabb észrevétel, hogy

az orosz agresszióval visszatért a nagyhatalmi versengés kora.

Joggal merül fel a kérdés, hívhatjuk a jelenleg zajló konfliktust a III. világháborúnak? A válasz az, hogy igen is meg nem is. Az egyértelműen látszik, hogy kik a szembenálló felek, azonban a küzdelem egy viszonylag jól körülhatárolható földrajzi térségben zajlik, amely azonban egyértelmű hatást gyakorolt Európára.

Talán egyértelműen senki sem mondta ki, de a korábbi svéd és finn el nem kötelezett álláspont feladása reakció arra, hogy a fenti két ország függetlenségét – többek között – a Szovjetunió és később az Orosz Föderáció garantálta. Ez a garancia pedig az Ukrajna függetlenségét szavatoló Budapesti egyezmény durva felrúgása után érvénytelenné vált. Hiába erősebb az ukránnál – a méretbeli eltérések ellenére – akár a svéd, akár a finn hadsereg, mindkét ország politikai vezetése úgy vélte, hogy biztonságosabb lesz nekik a NATO-n belül.

Ezt már csak azért is így gondolhatják, mert a hagyományos háborúknak, úgy tűnik, vége. Ugyan az ENSZ alapokmánya egyértelműen megtiltja a fegyveres konfliktust, mint a két ország közötti nézeteltérések rendezésének módját, de a papírra vetett szavaktól függetlenül már eddig is számtalan háború indult el az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyása nélkül.

Kicsit pontosítva a fentieket, azoknak a rendezett háborúknak van vége a jelek szerint, amelyek egy hadüzenettel kezdődtek. És ezzel

beköszönni látszik az a kor, ahol nem a nemzetközi egyezmények, hanem a nyers erő játssza a fő szerepet

a nemzetközi kapcsolatokban. Mondhatni: a realista iskola átvette az irányítást a liberálistól.

A fenti helyzetet tovább bonyolítja a már korábban is létező, ám mostanra felnőtté és teljes jogúvá vált új hadszínterek megjelenése, a világűré és a kibertéré.

Az utóbbi, a szinte teljesen szabályozatlan interneten folytatott, nagyrészt a nagyközönség szeme előtt rejtve zajló háború, önmagában is megérne egy alaposabb elemzést. Annak ellenére, hogy az ott vívott küzdelmek egyelőre kevés kézzelfogható hatást gyakoroltak az eseményekre.

A világűr ezzel szemben teljesen más terület. Már Trump elnök is egyértelművé tette, hogy egy amerikai katonai műhold elleni támadást hadüzenetnek tekint. De mi a helyzet a Starlinkkel? Az első hírek szerint Elon Musk magánvállalata ingyen vállalta az internet szolgáltatást Ukrajnában, a későbbi hírek milliárd dolláros tételekről szólnak. És az alacsonyan repülő műholdak nemcsak a hétköznapi élethez szükséges online világot teszik elérhetővé, hanem jócskán rendelkez(het)nek katonai felhasználásra alkalmas képességekkel is. Vajon egy magáncég eszközeire is vonatkozik a Trump-féle fenti figyelmeztetés? És ha már Starlink: szinte minden nagyobb ország rendelkezik már olyan mesterséges holdakkal, amelyek a Föld bizonyos területét figyelik.

Így nem túlzás azt állítani, hogy eljött a nyílt csatamezők kora,

amikor nem az a kérdés, hogy meg tudjuk-e találni az ellenfelet, hanem az, hogy mit tudunk bevetni ellene.

Fentiek miatt a jövő csatamezőit az irreguláris harcmodor bizonyos jellegzetességei fogják uralni. A mindent látó „szemek” korában jelentős veszélynek vannak kitéve a nagy erőcsoportosítások, és a többféle veszélyre a szétszórtan, laza alakzatban felálló összfegyvernemi egységek jelenthetik a választ. Ez persze nem jelenti az összes korábbi alapelv feladását. Példának okáért a logisztika még mindig kulcsfontosságú – lásd az orosz offenzíva összeomlását másfél-két hét után, vagy a Javelin és Stinger készletek kimerüléséről szóló híreket.

Konkrét harcászati és hadműveleti tapasztalatokról pontos információk híján, egyelőre legfeljebb azon a szinten beszélhetünk, hogy az oroszok feladták a terrorellenes művelet jelleget, és Kelet-Ukrajnában a létező leghagyományosabb harcmodorral igyekeznek bekeríteni a kelet-ukrajnai ukrán erőket. Ezzel egy időben, úgy tűnik, a Zelenszkij vezette háborús kabinet elkövette első jelentős hibáját azzal, hogy nem vonta ki időben az ukrán szárazföldi hadsereg legerősebb csoportosítását a „népköztársaságokkal” szemben kiépített erős állásaiból.

Kevés egyértelmű következtetést lehet tehát levonni egyelőre az orosz-ukrán háborúból, két dolgot azonban meg merek kockáztatni.

Egyrészt a globalizáció korszaka, a nemzetközi szinten egymásra épülő ellátási láncok, és a nemzetközi kapcsolatok liberális irányvonalának dominanciája egyértelműen véget ért.

Másrészt eljött a katonai erőre épített realizmus kora,

ahol inkább előbb, mint utóbb ismét egymással szembenálló katonai blokkok vetélkednek majd. A függetlenségnek Európában, úgy tűnik, leáldozott Finnország és Svédország hamarosan és elkerülhetetlenül bekövetkező NATO-csatlakozásával, bár Ausztria eddig nem nyilvánult meg ebben a kérdésben. És talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy Irán és Észak-Korea mellett egyre több közepes méretű ország fog megpróbálkozni atomfegyverek kifejlesztésével. Ugyanis még mindig ezen brutális erejű eszközök jelentik egy esetleges katonai agresszió leghatékonyabb elhárításának esélyét.

Összefoglalva a fentieket, a hidegháború hosszú nukleáris békéjét váltó egyértelmű amerikai fölény jellemezte globalizáció végetért. Friss hír, hogy a Renault – valószínűleg hatalmas veszteséggel – eladta a Ladát, és ez a szimbolikus tett egyben az olcsó orosz nyersanyag végét is jelenti Európában.

Ami előttünk áll, az egy újabb, nukleáris fegyverek által garantált hidegháború.

És a hirtelen több pólusúvá váló világban csak remélni tudjuk, hogy meg lehet állítani elterjedésüket. Nehéz leírni, de egy idegesebb, feszültebb világ várható. Bár szerencsére ott még nem tartunk, hogy Churchill híres szavait a vérről, a verejtékről és a könnyekről újra alkalmaznunk kellene, de a kilátásaink nem túl jók.

Azonban történészként tudom, hogy minden korszak vége egyben egy új kezdete – és egy új esély arra, hogy legközelebb jobban csináljuk.