A Nyugat idegösszeroppanása

2022-05-03 09:06:00

John O’Sullivan
Hungarian Conservative
Harminc éve arról írtam: a választott identitások megszaporodása soha véget nem érő társadalmi konfliktusokhoz vezet majd. Ma azt látom: a „woke” ideológia hatása alatt a Nyugat egyetlen hatalmas pszichiátriai intézménnyé vált.

John O'Sullivan, a Danube Institute elnökének írása – a cikk angol változata a Hungarian Conservative-ban jelent meg.

Nyitókép: Thomas Jefferson, az amerikai függetlenségi nyilatkozat atyjának ledöntött szobra Portlandben

 

Civilizációnk hosszan elnyúló, súlyos idegösszeroppanásban szenved, paradox módon éppen azóta, hogy 1989-ben diadalmaskodott a szovjet kommunizmus felett. Mintha a hidegháború fegyelmező erőként hatott volna a frivol és élvhajhászó Nyugatra, arra kényszerítve bennünket, hogy valamilyen formában azért határt szabjunk bűneinknek és étvágyunknak. Így amikor a szovjetek hirtelen összeomlásával megszűnt ez a fegyelmező erő, ámokfutásba kezdtünk – gazdaságilag, pénzügyileg, társadalmi értelemben, és mindenekelőtt pszichológiailag.

Az ámokfutás gazdasági következménye, az eladósodottság hatalmas terhe, amelyet magunknak köszönhetünk, a legnyilvánvalóbb és a legfájdalmasabb probléma, amellyel szembenézünk, még ha technikailag megoldható is. A legrejtélyesebbek azonban kétségtelenül a társadalmi és pszichológiai következmények.

Közéjük tartozik például az is, hogy

az egyszerű polgárok többségének manapság már annyira szélsőségesen pártos a politikai identitása,

hogy közvéleménykutatók kérdésére válaszolva kijelentik, képtelenek lennének házasságot kötni, randizni vagy elégedetten, békében együtt dolgozni egy munkahelyen valamely más politikai párt szavazóival. Ahogyan az is, hogy megsokszorozódott a névmások száma, és újabban kikényszerítik a használatukat, mind a he/she és a him/her, mind az egyén által megválasztott új névmások esetében, az egyetemi világban és az üzleti életben egyaránt. Továbbá az is, hogy egyre gyakrabban tesznek kísérletet arra, hogy cenzúrázzák, tiltsák, vagy eltávolítsák a munkahelyükről azokat az embereket, akiknek a nézetei (amelyek lehetnek mégoly elterjedtek, vagy oszthatja azokat akár a többség is) állítólag félelmet ébresztenek másokban. Illetve az, hogy a nyugati országok többségében „védett osztályok” alakultak ki—általában az állami bürokrácia által definiált etnikai vagy szexuális kisebbségek esetében – amelyek számukra a törvény erejével biztosított jogi, gazdasági és egyéb előnyöket élveznek.

Futótűzként terjed a „genderideológia”, amely szerint egy biológiai férfi valódi nő lehet, ha azt érzi gender identitásának. Már arra a pontra is eljutott a genderideológia, hogy a magukat nőként meghatározó biológiai férfiakat, akik nemi erőszakot követtek el, női börtönbe küldhetik.

A vesztes bennmaradás-pártiak a Brexit népszavazást követően azzal vádolták – teljes komolysággal – a győztes kilépéspártiakat, hogy megfosztották őket „európai identitásuktól”. A legutóbbi idők fejleményeként megeshetett, hogy egy radikális ideológia, amely kritikai fajelméletnek nevezi, valamint antirasszistának vallja magát, pedagógiai eszközként faj szerint különítette el a tanulókat az osztályteremben, bátorítva őket, hogy privilegizált, illetve elnyomott csoportként tekintsenek egymásra, addig-addig tanítva efélékre a gimnazista korosztályt Amerika-szerte, amíg a szülők tiltakozása megálljt nem parancsolt – legalábbis egyelőre – ennek az „antirasszista” gyorsvonatnak.

*

John O'Sullivan

 

Az ilyen és ehhez hasonló epizódok alapján az lehet a benyomásunk, hogy a Nyugat, különösen

az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság a „woke” ideológia hatása alatt egyetlen hatalmas pszichiátriai intézménnyé vált,

amely a politika által elmeháborodottá tett polgárokat őrzi, saját jól felfogott érdekében, és a mi érdekünkben is. No persze ennek a mániának számtalan egyéb példáját is felhozhattam volna.

De vajon mi az a közös elem, amely összekapcsolja őket? Hadd javasoljam megfontolásra az „identitás” fogalmát. A Nyugat identitásválságtól szenved – mint civilizáció a maga teljességében, de az alkotóelemei is ugyanattól szenvednek, a nemzetektől és vallásoktól le egészen a szerencsétlen gyalogságig, az egyénig. A mániának neve is van. Identitáspolitikának hívják. 

Nem elégedtünk meg azzal a gondolattal, hogy identitásunk egyszerűen az, amit szüleinktől, a társadalomtól, nemünktől, társadalmi osztályunktól, nemzetünktől, fajunktól kapunk, és amit természetesnek veszünk, miután felnőttünk. 

Nekem történetesen harminc évvel ezelőtt keltette fel az érdeklődésemet az identitás kérdése, amikor épp csak kezdett beszivárogni a politikába a hidegháború megszűnésével. A kérdéskört illető első cikkemben, amely a The New Criterion című kulturális folyóiratban jelent meg, azt igyekeztem meghatározni, hogy miről is szól az identitással kapcsolatos vita.

Akkortájt egyértelmű volt, hogy az identitás „posztmodern” koncepciója éppen előretör

a pszichológiában, az idegtudományban, a médiában, a színházban (Pirandellóval), a filmművészetben (gondoljunk Woody Allen Zelig című filmjére), a kultúra világában úgy általában, és mindenekelőtt az egyetemeken, az értelmiség és a fiatalok körében. Ez volt az elmélet, amely szerint az én szinte korlátlanul alakítható, és hogy az identitásunkat inkább magunk választhatjuk meg, semmint egyszerűen másoktól kapnánk, a génjeinktől, a szüleinktől, környezetünk egészétől. A szociális baloldali liberalizmus által propagált szubjektivizmus előretörésével párhuzamosan már nem elégedtünk meg azzal a gondolattal, hogy identitásunk egyszerűen az, amit szüleinktől, a társadalomtól, nemünktől, társadalmi osztályunktól, nemzetünktől, fajunktól kapunk, és amit természetesnek veszünk, miután felnőttünk. Nem volna-e méltóbb hozzánk, ha identitásunkat egy racionális választásnak tartanánk?

Volt ugyanakkor valami csábító ezekben a kérdésekben: ha megválaszthatjuk az identitásunkat, nem választhatjuk-e meg egyúttal azt is, hogy mivel tartozunk azoknak, akik a világra hoztak, és akik gondolataikat és ízlésüket belénk plántálták? Egyáltalán, pontosan milyen alapon tartozunk valahová?  

Elvégre nem a mi döntésünk volt, hogy megszülettünk. Azonban nagyon is dönthetünk úgy, hogy szabadok leszünk, méghozzá azáltal, hogy elutasítjuk a kapott indentitást és a vele járó felelősséget.  

Ebben a szellemi miliőben

az identitás hagyományos vagy vallásos értelmezése – akár mint lélek, akár mint az id, az egó és a szuperegó freudi triásza – egyre kevesebb támogatást kapott.

Az is igaz, természetesen, hogy identitásunk legfontosabb elemei közül jó néhány – nemzetiségünk, vallásunk, nyelvünk, illetve a pszichiáterek szerint akár politikai véleményünk is – pusztán véletlenszerű velejárói annak, hogy beleszületünk egy adott családba, régióba, országba és korszakba. Mindez miért is határozná meg, hogy kik vagyunk? 

A hagyományos szemszögből ugyanakkor ez kevéssé, vagy egyáltalán nem is kérdés. Tulajdonsága a programnak, nem hibája. Művészet az ember természete, mondta Burke, mivel az ember társas lény, aki társadalmi anyagokat használ identitásának felépítéséhez. És ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a társadalom bármit is természetellenes módon ráerőltetne az egyén identitására.  

Identitásunk társadalmi elemei azok a módok, amelyek segítségével egyéni képességeink és tulajdonságaink, jó és rossz egyaránt, láthatóvá válnak a világ számára. Ezek nélkül nem boldogulnánk.

Ami még ennél is fontosabb: nekünk magunknak is komoly szerepünk van az építkezésben.

Ahogyan éveink száma nő, egyre jobban megválogatjuk, hogyan és mire használjuk identitásunk társadalmi elemeit.

Reflektálunk állapotunkra és körülményeinkre – és éppen emiatt nem is vagyunk sikeresen kondicionálhatók, ahogyan Kenneth Minogue rámutatott – és el is utasíthatunk bizonyos dolgokat, amelyeket a szüleink adtak át nekünk. Más hitre térhetünk, emigrálhatunk, asszimilálódhatunk egy másik kultúrában, vagy szavazhatunk a párt ellen, amelyet családunk hagyományosan támogat, és mindezt megtehetjük úgy, hogy közben azt éreznénk, elutasítjuk identitásunkat úgy általában.

Itt kell megemlítenem, hogy a téma kapcsán adósa vagyok két politikaelmélettel foglalkozó kiváló barátomnak, a néhai William és Shirley Letwinnek (akik az LSE-n, illetve Cambridge-ben tanítottak). Azidőtájt Bill Letwin a Policy Review-ban így fogalmazott: 
„Környezetünk nem objektív tény, amelyet egy objektív szemlélő pontosan megítélhet vagy felmérhet. Ehelyett minden egyes individuum nagymértékben alakítja saját környezetét azzal, hogy egyes aspktusaira hangsúlyt helyez, míg másokat ignorál, saját meggyőződésének megfelelően értelmezi manifesztációit, és közvetlenül környezetére reagálva cselekszik.”  

Érzékletesebben mutat rá ugyanerre Shirley Letwin a The Anatomy of Thatcherism [A Thatcherizmus anatómiája] című könyvében: „A képességei birtokában lévő emberi lény sosem csupán agyag a fazekasmester kezében. Ő maga a fazekas és az agyag is, hiszen szükségszerűen eldönti, mihez kezdjen mindazzal, ami történik vele.” 

Más szóval, az identitás hagyományos koncepciója, mely szerint önazonosságunkat gyermekkorunktól kezdve kívülről plántálják belénk, s ezért vesszük természetesnek, valójában nem teljes; egyáltalán nem pusztán külső jelenség, hanem olyasvalami, amit életünk során folyamatosan mi magunk alakítunk, formázunk újra és adaptálunk. A fazekas mindig átgyúrja az agyagot, új és új formát ad neki;

az identitásnak van egy természetes magja, amely magába foglalja tapasztalatait,

anélkül, hogy pusztán azok determinálnák.

Ez az identitás természetes (azaz magától értetődőnek tekintett) magjára vonatkozó koncepció az, amelyet az identitás modernista elméletei elutasítanak, s amellyel szemben különféle pótlékokat jelölnek meg. Az összes ilyen kísérlet azzal kezdődik, hogy megpróbálja megkérdőjelezni ezt az identitás-magra vonatkozó elképzelést. Az elméletalkotók egyik iskolája, nevezetesen a marxisták számára, a szabadulás éppen az ettől a „hamis tudattól” való ön-megszabadítást jelenti. Ennél azonban tovább mennek. Azt is mondják, hogy egy autentikus ént kell beillesztenünk a szemünk mögötti üres térbe – amely én azért autentikus, mert racionálisan megválasztott, általunk tudatosan megformált. Az egészben a legjobb az elv, amely alapján ez az új identitás kiválasztható. Harminc évvel ezelőtt az akkor élő és alkotó legnagyobb amerikai pszichológusnak, Tom Wolfe-nak tulajdonítottam.

A The Me Decade [Az egó évtizede] című esszéjében tűnt fel először, egy sampon reklámszlogenjeként: „Ha csak egy életem van, hadd éljem szőkeként!” Egy új identitás építése erre az elvre alapozva azért vonzó, mert alkalmazása szinte korlátlan. Lehetővé teszi, hogy azt mondjuk magunknak, ha csak egy életem van, hadd éljem … -ként. Azt már az olvasóra bízom, hogy mit illeszt a mondatba.

Tehát a régi kérdés, hogy van-e szellem a gépben, immár megválaszolható: nincsen.

De van benne más: a fogyasztó. És az a fogyasztó megválasztja új identitását, kiválasztva egyúttal az azt jelölő egyedi személyes névmást is a modern világ által nyújtott erkölcsi lehetőségek széles tárházából.

*

 

Mindez azonban inkább csak elméleti fejtegetésnek hangzott, amikor harminc évvel ezelőtt írtam róla. Akkor még senki sem gondolta volna, hogy a diákok és a fiatal értelmiségiek olyan szintig viszik el az elméletet, hogy elhiszik, nemi identitásuk, női vagy férfi biológiai identitásuk teljes mértékben saját tetszőleges választásuk kérdése.

Manapság mégis ez történik Amerika és a világ számos vezető egyetemén.

Továbbá, az identitás-hordozó egyéni választását, legyen az bármennyire önkényes vagy abszurd, az egyetem vezetősége rákényszeríti diáktársaira és oktatóira is, ragaszkodva ahhoz, hogy mindnyájan kötelesek az adott neologizmust használni, ha megszólítják az illetőt, amelyet ő maga talált ki új identitásának kifejezésére.

Továbbá, ahogyan más kontextusban Richard Neuhaus fogalmazott, „Ha az ortodoxia már opcionális, előbb-utóbb tiltottá válik”. Azok az egyetemi oktatók, akik az elektív (választott) identitások újkeletű divatjának ellenállnak, és továbbra is hímnemű vagy nőnemű személyes névmásokat használva beszélnek az érintett hallgatókról (és egyéb ilyesféle atrocitásokat követnek el), komoly büntetésre számíthatnak, beleértve akár az állásuk elvesztését is. Mindez különösen nehéz feladat elé állítja azokat, akik egyébként pontosan fejezik ki magukat, ha csak lehet, mert az új identitások védelmét célzó szabályok kiszámíthatatlan módon változnak és ellentmondásokkal terheltek, gyakran áthágják a nyelvtan és a szintaxis szabályait (a „nem-bináris identitásúak” esetében például többesszámban használandók a személyes névmások). 

Például

morálisan kifogásolhatónak minősül azt állítani, hogy nem igazi nő az a személy, aki biológiailag férfi, de választása és egy műtét eredményeként női identitást szerzett.

Ugyanakkor, miközben a gender identitás igencsak áttetsző leple alatt a nemi identitás egyéni választás, egyéni döntés kérdése lett, a szexuális orientációt olyan kőbe vésett bizonyosságként kezdték kezelni, amely nem tűrhet módosítást, és tilos kifogásolni is. Szekuláris halálos bűn azt állítani, hogy aki homoszexuális, heteroszexuálisra módosíthatja szexuális orientációját akár vallásos meggyőződés, akár pszichiátriai kezelés révén. Valóban, az úgynevezett „reparatív” vagy „korrigáló” terápiát, amely éppen ezt célozza, egyes országokban már tiltja a törvény – főként azokban az államokban, amelyek bátorítják, sőt, finanszírozzák is a nemváltó műtéteket. A vágy rögzített, úgy tűnik, a vágy tárgya viszont nem az. Harvey Fierstein dacos himnusza a homoszexuális identitáshoz, az „I Am What I Am” („Vagyok, aki vagyok”), a képlékeny nemiség korában lecserélendő azzal, hogy „I’m Not What I Was” („Nem az vagyok, aki voltam”).

Ha azonban a személyes identitások láthatóan éppen annyira rögzítettek, mint amennyire képlékeny a biológiai identitás, akkor nyilván még rögzítettebbnek kell lennie a nemzet, a vallás és a politikai pártok kollektív identitásának. Hiszen eltérő vélemények elképzelhetők a személyes identitás társadalmi megkonstruáltságának mértékéről, azt azonban nem igazán lehet kétségbe vonni, hogy a nemzeti, a vallásos vagy az osztály-identitás társadalmi és kollektív. Mégis ez a (tév)hit volt az alapja több olyan huszadik századi ideológiának is, amely fel óhajtotta cserélni Európa, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok természetesnek vett nemzeti identitásait olyan új poszt-nemzeti identitásokkal, amelyek a nemzetek feletti, ideológiákban gyökerező új kollektivitásokon alapultak (volna)—ilyen ideológia volt a fasizmus és a kommunizmus is, amelyekben a faj, illetve az osztály lépett a nemzet helyébe egy új, birodalmi és ideológiai természetű identitásként. 

*

Ezek az impulzusok nem tűntek el az elmúlt harminc évben sem. A nemzet helyettesítésére való törekvést láthatjuk az Európai Unió „európaizmusában”, az Egyesült Államok és Kanada multikulturalizmusában, a globalizáció és a globális kormányzás által alakított poszt-nemzeti elköteleződésekben, de még a dzsihadizmusban is (amely, egy bizonyos látószögből, nem egyéb, mint az iszlám hívők összességét jelentő umma, egy új, poszt-nemzeti identitássá konvertálva).

Ezek az új poszt-nemzeti identitások egyenesen elkerülhetetlenek a posztmodern értelmiségiek szemében, akik szerint a nemzetek és a nacionalizmusok elsorvadóban vannak, ami helyettesítő intézményeket tesz szükségessé a hagyományosan általuk végzett feladatok ellátása céljából. A woke forradalom az Egyesült Államokban egyebek között egy eltúlzott balos multikulturalizmus, amely a jelenlegi, klasszikus liberális alkotmányosságban gyökerező Egyesült Államokat egy olyan új Amerikával akarja felváltani, amely faj-tudatos („antirasszista”) intézményeken alapul, amelyek szisztematikusan beavatkoznak annak érdekében, hogy a „privilegizált” és az „elnyomott” etnikai és egyéb csoport-identitásúak egyenlő mértékben lehessenek sikeresek. Ami bizony konfliktusokat vetít előre még abban az esetben is, ha jövőképe szerint a széles többség támogatására számíthatna. De nem számíthat.

Az utóbbi időben több választás is megmutatta, hogy

Európában és Amerikában újjáélednek a tradicionális nemzeti, vallási és politikai identitások,

válaszul a poszt-nemzeti és multikulturalista támadásokra, noha az intellektuális konszenzus mindeddig az volt, hogy ezek az identitások a legjobb esetben is csupán nosztalgikusnak, a legrosszabb esetben viszont egyenesen a fasizmus valamely válfajának tekintendők. Következésképpen, valószínűsíthető a konfliktusok elszaporodása a közeljövőben. 

Valóban, minden olyan esetben, amikor feltűnnek az új, választott identitások, konfliktusok jelennek meg és terjednek el az új identitás-csoportokkal együtt. Innen az „identitásháborúk” kifejezés – ezek esetenként olyan csoportok között törnek ki, amelyek a külső szemlélő számára egymáshoz közel állónak látszanak, mint például a transzpárti feministák és a „gender-kritikus” feministák. Jelen esszé igencsak hosszú második bekezdése több példával is szolgál. Egyes esetekben – ilyen például az amerikai woke forradalom – még higgadt kommentátorok is „morális polgárháborút” jósolnak.

Ami felveti a kérdést: eleve miért is akarják egyesek megváltoztatni az identitásukat?

Láthatólag azért, mert így vagy úgy, ezért vagy azért, de nagyon boldogtalanok, és boldogtalanságukért a világban elfoglalt helyzetüket okolják. Ez tökéletesen érthető és legitim is, ha valóban a helyzetük miatt érzik magukat oly rettenetesen. Nyilvánvaló példa a rabszolga, akinek minden oka megvan rá, hogy azt higgye, soha nem remélheti, hogy megelégedésben éljen, pláne bőségben nem, mindaddig, amíg rabszolga, aki valaki másnak a kénye-kedvétől függ. Ilyen tragikus sorsú emberek ma is élnek a világon, és a jelenleginél aktívabban illene keresnünk a módját a megszabadításuknak a rájuk kényszerített identitásuktól, amely boldogtalanságuk okozója.

Azonban a legtöbben azok közül, akik szerint eredeti identitásuk okozza permanens boldogtalanságukat – a második bekezdésben szerepel közülük néhány – nem tartoznak ennyire egyértelmű kategóriába. A boldogtalanságnak egyszerre több kategóriáját is kimerítik, amit természetesen respektálunk, és együtt is érzünk velük emiatt, azonban nem feltétlenül kell támogatnunk is a dolgot.

Vannak, akik mentális, érzelmi vagy szexuális boldogtalanságtól szenvednek, amit szerintük orvosol, ha megváltoztatják nemi identitásukat. Jelen sorok írásának idején szokatlanul nagyszámú lány és tinédzser határozza meg magát úgy, mint aki rossz testbe született, és ezért az életüket megváltoztató nemváltó kezelést kérnek, aminek a jelentőségét feltehetőleg nem érzékelik. Vannak, akik a későbbiekben nagyon megbánják döntésüket, és haragot éreznek azok iránt, akik elhitették velük, hogy a nemváltás könnyű és természetes, és dühösek a vonatkozó jogszabályokra és klinikai szabályokra, amelyek előírják a támogató terápiás választ a nemi identitás fokozatos megváltoztatására irányuló kérések esetében.

A felnőtt embereknek jogukban áll, hogy ilyen típusú döntéseket hozzanak, és amennyiben körültekintőek, ragaszkodnak is hozzá, hogy maradéktalanul ismertessék velük döntésük következményeit. Azonban az ilyen döntést meghozó emberek beszámolói (illetve a körükben regisztrált öngyilkossági ráta) arra engednek következtetni, hogy

többségük számára a nemi identitás megváltoztatása nem oldott meg annyi problémát, amennyire megoldást reméltek,

miközben új problémákat okozott. Csupán jó szándékból, csak hogy meg ne bántsuk őket, nem érdemes megóvni az életük és identitásuk ennyire mély átalakulását fontolgatókat attól, hogy annak őszintén eléjük tárt veszélyeivel szembesüljenek. A megértést, az odafigyelést mindenképpen megérdemlik, de az őszinteséget is, no meg azt is, hogy együttérző segítséget kapjanak, amibe szélesebb merítésű diagnózisoknak és az életüket kevésbé tönkretevő terápiáknak is bele kellene férniük.

Ugyanígy, azok az emberek, akik lecserélik örökölt lojalitásukat nemzetükhöz (és útlevelüket is) az elköteleződésre valami iránt, amit Orwell a „transferred nationalism” („átvitt nacionalizmus”) kifejezéssel illetett, mint például a kommunizmus vagy a fasizmus, szinte minden esetben túlságosan nagy bizalmat helyeznek a politikába és az ideológiába (még akkor is, ha új identitásuk bűnei miatt nem kell feltétlenül szégyenkezniük, nem úgy, mint a fasizmus és a kommunizmus esetében).

Az „átvitt nacionalizmus” kevésbé drámai eseteiben, amilyenek például a szenvedélyes bennmaradás-párti szavazók a Brexitet követően,

az érintettek egyfajta belső száműzetésben találják magukat,

gyűlölik saját hazájukat, és egyetértenek azokkal a kíméletlen kritikákkal, amelyeket saját kormányuk olyan európai politikai vezetőktől kap, akiknek a politikai elképzelései és attitűdje egyenesen elborzasztaná őket, ha saját hazájukban tevékenykedő politikustól hallanák vagy tapasztalnák azokat.

Ők azt kockáztatják, hogy identitásuk végül elszakad a mindennapi politikától, és a történelem megfordításáról dédelgetnek irreális álmokat, láthatólag annak drukkolva, hogy nemzetük mindenben kudarcot valljon. Ez népszerűtlenné teszi őket—a többiek neheztelni fognak rájuk.

A multikulturális és poszt-nemzeti elitek talán még rosszabb helyzetben vannak, amikor hasonló csalódásokkal szembesülnek abban az esetben is, ha új utópiájukat sikeresen rákényszerítik az emberekre. Feltéve, hogy az utópia virágzásnak indul, legalábbis egy ideig. Megalkotóit akkor is frusztrálni fogja, hogy alattvalóik soha nem fognak olyan hazafias hűséget érezni az új, feljavított politikai közösség iránt, amilyet szerintük érdemelne. Ez pedig ellenségessé teszi őket azokkal a honfitársaikkal szemben, akik képtelenek voltak elfogadni azt a sorsot, amelyet ők (és a történelem) választottak a számukra. Mindent egybevetve,

a kitalált identitások rendszerint csalódást okoznak azoknak, akik felvették őket;

és konfliktust generálnak azokkal, akik hűek maradnak természetesnek vett hazafiságukhoz.

*

BLM-zavargás az Egyesült Államokban

 

Az eredeti cikkemben annak idején három okára is rámutattam ezeknek a kudarcoknak. Először,

a kitalált identitások szegényesek és üresek a természetesnek vett identitásokkal összehasonlítva.

Valamely politikai-ideológiai eszménynek megfelelően építik újjá a személyiséget, egydimenziós embert létrehozva. Ilyen például az új szovjet ember, akinek a morális karakterét elemezve nem bukkanunk semmire, ami bonyolultabb lenne egy karikatúránál vagy egy szocialista-realista festménynél. Röviden, ezek nem valós identitások valós emberek számára, ezért aztán valószínűtlen, hogy boldog és gyümölcsöző élet alapját képezhetnék.

Másodszor, a kitalált identitások törékenyek és mesterséges vagy külső támogatás hiányában könnyen elveszíthetők. Itt John Stephenson ügyére utaltam, a Paddingtonban született, bizonytalan etnikumú férfiére, akiből az 1970-es években Sean MacStiofain lett, az IRA vezetője, aki végül éhségsztrájkba is kezdett az ír ügyért. Ez határozottan erőteljes ír nacionalista identitást kölcsönzött neki – amíg meg nem szakította az éhségsztrájkot, mert akkor aztán tüstént megszűnt ír nacionalista identitása, ő maga pedig eltűnt a történelem süllyesztőjében.

Harmadszor,

a kitalált identitások élősködő és hittérítő jellegűek, és ellenségesek a valós, valódi identitásokkal szemben.

Ahogyan a néhai Kenneth Minogue felhívta rá a figyelmet: annak, aki eldobott magától egy régi identitást és magáévá tett egy újat, első ösztöne azt súgja, hogy fogjon hittérítésbe. Mindenkinek be akar számolni róla, hogy korábban vak volt, most viszont már lát, és azt látja, hogy régi identitása rá volt kényszerítve, hamis volt, és a többiek identitása is ilyen, változatlanul, még mindig. 

Ebből adódóan az új identitások általában támadnak, és le szeretnék váltani versenytársaikat a többi meglévő identitás körében. A homoszexuális és feminista identitások azzal határozzák meg magukat, hogy szemben állnak a nő és a férfi megszokott nemi identitásával. Azzal a kritikával illetik azokat, hogy társadalmilag megkonstruáltak, következésképpen hamisak és elnyomó jellegűek – a bevett zsargonban ez a „heteroszexizmus”. Hasonlóképpen, Brüsszel „euronacionalizmusa” folyamatosan vitában áll riválisaival, Franciaország, Nagy-Britannia és más európai országok tradicionális patriotizmusával, amelynek okait a múltbeli háborúkban, a rasszizmusban, és az összes divatos bűnben véli megtalálni. És így tovább, és így tovább. 

Nem is olyan régen a feministák összes alcsoportja támogatta olyan biztonságos menedékek kialakítását a nemi erőszak áldozatává vált nők számára, ahová férfiak be sem tehetik a lábukat. A „genderelmélet” felemelkedésével ez megváltozott. 

Azt azonban én sem láttam előre, hogy

az újonnan bevezetett identitások rögtön szétválnak és osztódni kezdenek,

egyre kisebb és kisebb entitásokat produkálva, amelyek azután az egymással szembeni kölcsönös bizalmatlanság jegyében politizálnak, és kölcsönösen destruktív konfliktusok részesei lesznek. Ennek legszélsőségesebb példáját adják (legalábbis mostanáig) az úgynevezett „feminista háborúk”.

A legtöbb feminista támogatja a genderelmélet állítását, mely szerint a „transz nők: nők,” és követelik, hogy ennek alapján engedjék be őket a kizárólag nők számára fenntartott menedékekbe. Sőt, támogatják az ilyen, egyébként „biológiai férfiak” részvételét a női sportokban (noha a biológiai nőkkel szemben fizikumuk révén előnnyel indulnak), de még azt is, hogy adott esetben női börtönben helyezzék el őket. Más feministák, akik „genderkritikus” feministákként ismertek, bár erősen szimpatizálnak a „transz-jogokkal” úgy általában, erőteljes ellenállást fejtenek ki ezekkel a változásokkal szemben, arra hivatkozva, hogy azok felhígítják a nők társadalmi védőhálóját, amely a feminizmusnak köszönhetően az 1960-as évektől kezdődően kialakult. Azon túl, hogy előbb-utóbb valószínűleg megszűnnek a női sportok, és elképzelhető, hogy többször követnek el nemi erőszakot a börtönökben, a vita eredményeként a többségi feministák elkeseredetten próbálták meg kizárni „genderkritikus nővéreiket” – akiket jelenleg TERF-ként aposztrofálnak (Trans Exclusionary Radical Feminists, Transz-kirekesztő Radikális Feministák) – nem csak a politikából, így a Munkáspárt soraiból is, hanem az egyetemekről, a kiadók köréből és általában a munka világából.

Harminc éve a következő gondolattal zártam a cikkemet:

„Így tehát

a választott identitások megszaporodása különféle módokon soha véget nem érő társadalmi konfliktusok egész sorához vezet majd.

Amikor a modern pszichológusok és a modernista írók elkezdték dekonstruálni azt, amiről feltételezték, hogy egy merev és reflektálatlan identitás börtöne, minden bizonnyal azt hitték, felszabadítják az állampolgárokat, hogy szabad és egyenlő kapcsolatokban éljenek s viruljanak anélkül, hogy beleütköznének a faji, nemi, nemzetiségi és társadalmi korlátokba. Valójában az történt, hogy megágyaztak egy alacsony intenzitású morális polgárháborúnak.” 

Jelenlegi helyzetünket látva már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy igazam volt, amikor „alacsony intenzitású” morális polgárháború kitörését jósoltam. Az identitáspolitika bizony jóval szenvedélyesebb küzdelmet hozott – és egyáltalán nem ismer határokat.  

***

John O’Sullivan a New Yorkban megjelenő National Review szerkesztője, korábban tíz éven át a lap főszerkesztője volt. Margaret Thatcher brit miniszterelnök tanácsadójaként dolgozott a Downing Streeten, majd támogatta kétkötetes visszaemlékezéseinek megírásában. Számos vezető szerkesztői posztot töltött be az Atlanti-óceán mindkét oldalán, az Atlantic Initiative [Atlanti Kezdeményezés], a demokráciák atlanti közösségének erősítését és bővítését zászlajára tűző, Václav Havel és Margaret Thatcher által az 1996-os Prágai Kongresszuson életre hívott nemzetközi együttműködési szervezet alapítója és társelnöke. 2011-ig a Szabad Európa Rádió (Radio Free Europe) és a Szabadság Rádió (Radio Liberty) ügyvezetője volt Prágában. Jelenleg a budapesti Danube Institute elnöke, és a Hungarian Review című folyóirat társszerkesztője. Legújabb esszégyűjteménye, a The Woke versus the West: Awkward Questions for a Progressive Age [Woke kontra Nyugat: Egy progresszív korszak kínos kérdései] 2020-ban jelent meg.
 

Nyitókép forrása: KGW