Mit olvassunk, ha bele akarunk látni Orbán fejébe? – Botos Máté a Boston Politics-ről

2022-04-27 19:01:00

Írta: Rajcsányi Gellért
A politika a kreativitás művészete – és ennek igazi művésze volt egykor Kevin D. White bostoni polgármester is. A White-féle politizálásról szóló kötet sokak szerint az orbáni politizálás megértéséhez is hasznos olvasmány. Botos Máté kiadóvezetővel beszélgettünk!

Az MCC Press és az Alapjogokért Központ gondozásában megjelent Tilo Schabert német politikatudós nagy hatású műve, Boston Politics A kreatív hatalomgyakorlás művészete címmel.

A kiadó vezetőjével, Botos Mátéval beszélgettünk a könyvről, Schabertről, a kötet alanyául szolgáló Kevin H. White-ról – aki 16 évig, 1968 és 1984 között volt Boston demokrata polgármestere –, és a politizálás örök vastörvényeiről.

Nyitóképen: Kevin H. White (via WP)

***

A hazai politizáló nyilvánosságban rendre felmerül Tilo Schabert neve és Boston Politics című könyve – miért vált ennyire hivatkozási ponttá a 21. századi Magyarországon egy német professzornak egy hetvenes évekbeli bostoni polgármesterről szóló írása?

Azzal kezdeném, hogy a történetnek van bizonyos személyes vonatkozása is. Amikor Orbán Viktor ellenzéki szerepre kényszerült, a kezébe került ez a mű – nem zárom ki, hogy éppen ez vette rá, hogy azóta is rendszeresen olvasson politikatudományi szakirodalmat –, és felismerte a benne megfogalmazott üzenetet. Valójában a Schabert által leírt vezetési attitűd érvényesül ma: az autokrata – a görög eredeti jelentésnek megfelelő „önmagát kormányzó” értelmében – vezet, s mivel övé a felelősség, ezért övé a stratégiai döntés joga. A testületek ehhez igazodnak, az ő céljainak megvalósítását segítik.

A schaberti felismerés, hogy a hatalomnak tematizálnia kell a közbeszédet, visszatükröződik az elmúlt 12 éven. 

A tematizálás önmagában elég?

A hatalomnak eredményeket is kell felmutatnia: a hatalom tereit – emblematikus épületek létesítését, felújítását, visszaépítését – és ezek alatt ne csak az építőipar fellendítését lássuk, hanem azokat az épített örökségeket, amelyek nézetektől függetlenül közös kulturális kincseink –, azt az érzetet keltve, hogy a választópolgárok a közös döntéshozatal részesei – igen, itt a nemzeti konzultációkra utalok –, de legalábbis folyamatos párbeszédben állnak a hatalommal. Itt akár a Kormányinfókra, a péntek reggeli rádióbeszélgetésekre, de a Békemenetre vagy a rezsicsökkentésre utaló kimutatásokra is gondolhatunk. 

Miben lehet közös a régi bostoniak és a magyarok világa?

A magyar társadalom természetesen más, mint a hatvanas és hetvenes évek bostoni polgárainak világa, emiatt mások a választott megoldások is. Kicsit sárgábbak, kicsit savanyúak, de az elvek ugyanazok. Ezért is gondolom azt, hogy a mai magyar politikai valóság mélyebb megértésének a legjobb kalauza ez a múlt századi könyv, mely formai értelemben egyáltalán nem rólunk szól, és mégis:

ha valaki olvasni akar Orbán Viktor gondolataiban, ezt a könyvet jó szívvel tudom ajánlani.

Kormánypártiaknak, ellenzékieknek egyaránt. Utóbbiaknak talán még inkább tudom tanácsolni, mégpedig azért, hogy ennek alapján értse meg azokat az informális szabályokat, amelyek keretein belül játszik a kormányfő. Ezekkel a szabályokkal lehet vitatkozni, elvégre ez nem foci, de előbb ismerni kell őket. Itt sietek megjegyezni: természetesen a szakmai közösség ezt a könyvet régóta ismeri, tehát nyilván a politika iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönségre gondolok.

Mit tudott és miket csinált ez a bizonyos Kevin White, Boston egykori demokrata polgármestere, ami miatt itt és most, ma is érdekes lehet számunkra?

Az egykori bostoni – egyáltalán nem mellesleg demokrata! – polgármestere mindaddig példátlan tudatossággal építette fel a politikai közösségért dolgozó, az egyszerű nép fiaként a közügyek irányítójaként cselekvő politikus képét. Mindezt azonban úgy tette, hogy az eredményei ne csak magukért, de érte, Kevin H. White-ért is beszéljenek. Nem volt idealista:

tudta, hogy a választópolgároknak a lehető legjobb szolgáltatást kell nyújtani – és el is kell tudni adni.

Neve ne csak áruvédjegy legyen, mint akármely mosóporé, hanem legyen mellette ott az a mosópor is, amire az embereknek szükségük van – ha szabad így kifacsarnom József Attila sorait. 

Mit adott el White a választóknak?

White egy olyan várost örökölt meg, amely megszenvedte a füstkorszak utáni időket; és külterületei vagy éppen egykori virágzó belvárosa például szürke, jellegtelen, csúf sebek voltak Boston testén, amit a város le is akart bontani. Ám Kevin White rámutatott a helyi sajátosságok értékére, például a ma már az amerikai turisták által negyedik leglátogatottabb történelmi emlékhellyé előlépett Faneuil Hall történelmi jelentőségére – itt gyűjtötte össze Samuel Adams a britek ellen a harcolni akaró bostoniakat, ami némileg indokolja is a romantikus „Cradle of Liberty” elnevezést –; és nagyszabású felújítási munkálatokkal a város legforgalmasabb, mai napig lenyűgöző, a történelmet és a mai világot egyaránt reprezentáló bevásárlónegyeddé változtatta. 

Azaz:

rámutatott a lokálpatriotizmus jelentőségére, a történelmi örökségek szerepére a politikában,

és ennek alapján fogalmazta meg a jövőre vonatkozó vízióját. Ez pedig vonzó és impulzív volt, akárcsak maga White személyisége. A politikai közszereplő tehát politikai termék ugyan saját maga is, ha tetszik – ám piaci értékét saját maga határozza meg! Azzal például, hogy milyen holnapot tud ajánlani a ma emberének, hogy milyen témákat tud felemelni a közbeszéd szintjére, és hogy milyen mértékben hiteti el a választóival, hogy a közügyeket együtt intézik.

Hogyan kommunikált választóival? 

White képes volt megmozgatni az embereket: folyamatos kommunikációban állt velük. A városháza minden lépéséről tájékoztatta a lakosságot,

a politika folyamatos kreativitása állandóan új feladatok, új célok kijelölését jelentette.

S mivel ezek a célok lépésről lépésre megvalósultak, a választó számára az új céltételezések nem tűnhettek megalapozatlannak. Az eredményeket pedig a politika teljesen jogosan mutatja fel hivatkozási alapnak a folytatásra, még ha ez a politika leegyszerűsítésének tűnik is. A politika művészete tehát nem kétdimenziós, nem a puszta hatalmi egyensúly megtalálása célja, hanem a köz szolgálata és a hatalmi egyensúly közötti középút megfelelő háromdimenziós pozíció kijelölése. Ezek azért ismerősnek tűnhetnek a mai magyar valóságból is. 

White egyszemélyes show-t vitt?

Kevin White mindezeken felül  arra is képes volt, hogy a csapatát kompetencia-alapon rakja össze – bár természetesen alapvetően a saját embereire épített. A kulcsfigurákat nem mozdította el feleslegesen, megtalálta a megfelelő feladatot a megfelelő ember számára (így használta például a későbbi világhírű tudóst, Samuel Huntingtont is arra, hogy a jó kormányzáshoz és a helyes döntésekhez megfelelő alapot teremtsen) és ami talán a legfontosabb: a saját személyét tudta integráló erővé emelni a számtalan érdek között.

A mögötte felvonuló politikai erő valójában arra a célra szolgált, hogy Kevin White-ot hatalomba juttassa, aztán abban tartsa

– hogy a politikus aztán a köz javát és saját táborának boldogulását is szolgáló döntéseket hozhasson. 
Talán nem lennék a történelemmel szemben igazságos, ha nem tenném hozzá, hogy szinte törvényszerűen következett be a politikai színtérről való lelépését követően a törlesztés: White polgármester szinte minden bizalmi embere ellen szövetségi nyomozást indítottak, többet el is ítéltek közülük. A kreatív kormányzást a magasabb politikai érdekek nem ugyanúgy értékelték, mint a választópolgárok. Az eltelt évtizedek azonban helyreállították Mayor White tisztességét: szobrot kapott, mindenhol elismerik a város felemelkedésében és megújulásában játszott döntő szerepét.

Botos Máté (fotó: Földházi Árpád)

 

És mit tud Tilo Schabert német politikatudós, professor emeritus, mitől emelkedik ki a látásmódja és elemzése a politikatudományi kötetek közül?

Azok a politikaelméleti könyvek, amelyek megfordultak a kezemben, többnyire filozófiai, társadalomelméleti vagy történelmi megközelítés alapján álló elméleti konstrukciókkal alkottak magyarázatokat a politika természetére vonatkozóan. 
Schabert professzor könyve azonban azért más, mert

azt tűzte célul, hogy – afféle igazi németes alapossággal – leírja a bostoni önkormányzat működését,

majd ebből vonjon le általános következtetéseket a politika természetére vonatkozóan. Ezzel egy egyedülálló művet hozott létre: élve boncolta a bostoni városi tanács működését, de nem csak a hatalmi viszonyok elemzése szintjén, hanem az adminisztráció működésének, a támogatói körök szociológiájának, a politikai kommunikáció gyakorlatának leírásával! 

A politika valóságára fókuszált az elmélet helyett?

Olyan művet alkotott, amely teljesen egyedi megközelítésű: az elméleti tudós a kívülálló szemével elemezheti a legbelsőbb körökig felmenően egy politikai közösség napi szintű működését. Ez a könyv legalább annyira szól „Kevin White pártjáról”, mint az általa mozgatott bostoni önkormányzatról. S mivel Kevin White két kísérlete a feljebb emelkedésre – massachusettsi kormányzói poszt, demokrata elnökjelöltség – sikertelen volt, így politikai aktivitásának adekvát, ezáltal értelmezhető terepe ez a városi környezet maradt. A Schabert által elemzett helyzet ezért ebből a perspektívából mutatja be az általános érvény igényével,

hogy mik a sikeres politizálás kulcsmozzanatai, legfontosabb feltételei.

Mik a Boston Politics kötet kiemelkedő erényei az elmúlt évtizedek politikai elméletét és gyakorlatát elemző, nemzetközi hírű kötetekhez képest?

Tilo Schabertről maga a volt polgármester írta egy magánlevelében – amit a szerző elküldött nekünk az MCC Presshez, ezt aztán fel is tettük a könyv hátsó borítójára –, hogy egyetlen külországbeli ember sem értette meg annyira Amerikát, mint Alexis de Tocqueville – és Tilo Schabert. Eleinte, bevallom, kicsit túlzásnak éreztem, de a könyv szerkesztése során egyre erősebbé vált bennem a meggyőződés, hogy valóban: aki meg akarja érteni a XIX. századi Amerikai Egyesült Államokat és a rákövetkező XX. századot, annak Tocqueville grófot kell olvasnia;

aki pedig a XX. századi Amerikát és a XXI. századot akarja megérteni, annak Schabertet. 

Ugyanis mindkettő egyszerre szól az adott témáról – és annak kapcsán a politika természetéről; illetve mindkettő üzen a nem-amerikai olvasónak is. Azt üzeni, hogy amit most én itt megfigyeltem, azt fogjátok majd ti is megtapasztalni otthon. Tudom, furcsa ennyire felértékelni egy könyvet, amely több mint három évtizede jelent meg – bizonyos értelemben szomorú, hogy erre csak most kerül sor, ám természetesen örülök neki, hogy végül megjelenhetett, és persze külön megtiszteltetés, hogy közöm lehetett hozzá. Ám az az érdekes benne, hogy az 1970-es évek amerikai sikertörténetét ma az egyik olvasója hatalomra kerülve hasznosítja és ezáltal empirikusan igazolja annak évtizedekkel korábbi elméleti levezetéseit. Azért ez meglehetősen egyedi, lássuk be.

Tilo Schabert (fotó: Földházi Árpád)

 

A Boston Politics gyakorlatilag egy receptkönyv, amit minden politikusnak vagy bármifajta szervezetvezetőnek hasznos lehet, hogy megtanulja belőle, hogyan kell hatalomban maradni?

A Boston Politics nem a Nagy Levinnek dedikált 200 étel ábránd, hanem metafora. Olyan politikusok számára, akik nem képesek a folyamatos innovációra, valójában holt betű: egy távoli világ egykori polgármesterének, mondhatni, Kevin White Összes Regéi és Cselekedeteinek tűnhetnek. 

A politika a kreativitás művészete.

Kreatív személyiségek a kreatív ötleteket kreatív módon alkalmazzák, tehát azok a politikusok, akik ennek alapján akarnak – hogy úgy mondjam – megtanulni főzni, eleve alkalmatlanok a feladatra. A lehetőségek, feltételek keskeny mezsgyéjén kell kitalálni azokat az üzeneteket, meghatározni azokat a témákat, amelyekkel hatást tudunk gyakorolni embertársainkra. 

Mihez kezdhet ezzel a technokrata politikai elit?

A technokrata kormányzás minderre képtelen. A menedzser-szemléletű csak abban az értelemben jobb, hogy adott szegmenseken belül sikeres tud lenni. Ám a politika – akárcsak minden közösségi tevékenység, melynek közösségformáló ereje van – az emberek bevonásával válhat csak sikeressé. Egyetlen politikai erő sem lehet tartósan sikeres, ha nem tudja elfogadtatni kezdeményezéseit a társadalommal, más szóval: ha nem tudja a támogatókat bevonni a projektjeinek megvalósításába, akkor nem lesz eredményes.

A politika ugyanis nem lehet sem a tökéletes adminisztráció pőre biztosítása,

sem a vágyak és érzések érvényre juttatása a józan ész ellenében. A politikának racionálisnak és empatikusnak, realistának és vizionáriusnak, sziklaszilárdan jogszerűnek és méltányosnak, korrektnek és ügyfélközpontúnak kell lennie. És mindenekfelett: sikeresnek. A siker titka pedig az, ha a választók azt gondolják, hogy a tágabb értelemben vett vezető azt valósítja meg, amit ők maguk is akartak. A politikusnak pedig ajánlatokat kell adnia arra nézve, hogy mit fogadjon el, mit választhasson a kedves vendég. Ha csak az unalmas menüt tudja kínálni, akkor elpártolnak tőle, akárcsak a vendéglátóiparban. 

Machiavelli ötszáz évvel ezelőtti munkája közismert mű – változott bármit is a hatalom természete az évszázadok során, vagy Schabert munkájából az derül ki, hogy semmi sem változott, és a hatalmi politika lényege ugyanaz maradt?

Ami azt illeti, a hatalom természete azért nem változhat, mert emberek csinálják, és az emberi természet a keresztény antropológia sajátos pesszimizmusának köszönhetően nem változik: időtől és tértől függetlenül hajlik a jóra és a rosszra egyaránt. 

Az, hogy hogyan gondolkodunk erről, már változhat. Az, hogy szükségszerűnek tartjuk a különböző testcseleket, járulékos veszteségeket, az erkölcs kettős – köz- és magánjellegű – természetét és más dolgokat, már rólunk, mindenkori zoón politikónokról alkot képet. Az, hogy ma már bizonyos normákat általánosnak fogadunk el, pozitív jelenség. Azzal, hogy ezeket mégis áthágjuk, esendőségünk látványos bizonyítékát adjuk.  Ám ha ma – akárcsak annak idején Bostonban – arra törekszünk, hogy méltányos – tehát az ideálishoz közelítő – állapotokat hozzunk létre, akkor tudunk változtatni a politika működésén. A szándék fontos, adott esetben fontosabb, mint az eredmény. A politikai érdekérvényesítés formája átalakul, de logikája változatlan marad: azok a negatívumok, amelyeket joggal kritizálunk, akkor is negatívumok maradnak, ha „karóba nem húznak ma már”; és törvényszerű, hogy a nagyobb jót jelentő célok elérése érdekében a kisebb rossz elviselése morálisan igazolható marad. Azt azonban minden politikusnak látnia kell – hiszen Macchiavelli idején ez még nem volt egyértelmű –, hogy habár sokak szerint a cél szentesíti az eszközt, ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy az eszköz kompromittálja a célt.

Ezért különösen megszívlelendőek egy világhírű, széles látókörű konzervatív idős német politikatudós ajánlásai,

hogy a politika úgy legyen kreatív, hogy közben nem válik önmaga ellentmondásává, netán paródiájává.

S ha ehhez ez a könyv itthon hozzájárulhat valamivel, már nem volt hiábavaló a magyar fordítás megjelentetése. Hadd idézzem magát a szerzőt: a magyar kiadást megköszönő levelét így zárja: „May the book – and hence all your efforts and those of your colleagues – be a good and well-serving element in your country.” (Legyen a könyv – és ezzel az ön és kollégáinak minden erőfeszítése – az országuk jó és hasznosan szolgáló alkotóeleme)