Jégvarázs az óvóhelyen

2022-03-19 18:22:00

Rajcsányi Gellért
Mandiner
Akárkivel beszélgetek ma, a téma nyilván a háború és az életünk tartópilléreinek megroppanása.

A cikk eredetileg a Mandiner hetilap Utolsó Figyelmeztetés rovatában jelent meg

 

„Let it gooo!” Magyarrá ferdítve: „Legyen hóóó!” Van-e manapság lányos apuka az Uráltól nyugatra és Alaszkától keletre a nyugati civilizáció magterületén, aki ne találkozott volna valamikor a fülbemászó Disney-dallammal a Jégvarázs (Frozen) meséből? Ami lassan egy évtizede van delejes hatással az egymást követő kislányévfolyamokra, akik rendre báli ruhás, diadémos Elza vagy Anna hercegnők akarnak lenni farsangkor – és a mindennapokban.

Néha kicsit elegünk van a kitartó Frozen-mániából? Igen. Meg abból, ha a gyerek minden héten új legót akar magának, vagy a kelleténél jóval korábban rászokik a YouTube-ra, aztán később a számítógépes játékokra, no meg a TikTokra. Mondjuk a nagy okosságokat: élniük kellene! A való világban létezzenek! Bezzeg az én időmben! (Ja, ezt nem mondjuk, a mi nemzedékünk már a számítógépes játékokba és a videózásba nőtt bele, ez van.)

Szóval a gyerekeinknek változatos jóléti mániáik lesznek, és ezzel nekünk, mai szülőknek bajunk van. First world problem, ahogy az angol szleng mondja –

első világbeli probléma.

Mint amikor nem is sokkal ezelőttig a nyugati középosztályok azzal voltak elfoglalva, vajon hová repüljenek az adott évben másodszor, harmadszor, negyedszer a laza hosszú hétvégékre. És amikor a rendes nyugati átlagpolgár azon tűnődött, vajon három, négy vagy öt év után cserélje le az újonnan vett autóját egy még újabbra. És amikor az élet minden területére kiterjedő pazarlásunknál már csak a bevásárolt cuccok csomagolás­hegyei jelentettek nagyobb pazarlást és tehertételt a bolygónak.

Kitartóan gyűjtögettük tehát az első világbeli problémáin­kat? Unni kezdtük a jólétünket? És már igazán vártunk arra, hogy jöjjön egy nagy változás? Netán várni kezdtünk a barbárokra, mint a tehetetlen római polgárok Kavafisz nagy hatású versében?

Hát, megkaptuk a nagy változást. A való világgal szembesülünk. Migrációs válság, koronavírus-járvány, most pedig egy igazi, régi vágású, öldöklő háború a közvetlen szomszédságunkban. Benne vagyunk a történelem sűrűjében. Ezt akartuk, nem?

Akárkivel beszélgetek ma, a téma nyilván a háború és az életünk tartópilléreinek megroppanása.

Hosszú távú kilátásaink elbizonytalanodása. Megszokott, kényelmes, civilizált létünk magától értetődőnek vett alapjainak a megingása. Mintha azt a bizonyos szőnyeget kihúzták volna a lábunk alól. Akinek kissé szkeptikus, sztoikus az életszemlélete, most hűvös nyugalommal kapaszkodhat mindabba, ami neki adatott, és lélekben felkészültebb lehet a nehezebb napokra. (Persze, könnyű a még jó napokon az eljövendő nehézségeket fejben legyűrni.)

De a szélesebb tömegek minden korban a naiv optimizmus langymelegében élnek, és amikor beüt a ménkű, a fogalmatlan bazsalygás helyét átveszi a pánik – ebből születnek aztán a benzinpánikhoz és vécépapír-felhalmozáshoz hasonló össznépi cirkuszok. Az igaz utat, azt nem lelénk, tán Dante óta már.

Könnyű most a sztoikusoknak elégedetten konstatálniuk az egészséges pesszimizmus igazolódását. E sorok írója is efféle szerzet. Mégsem mondom, hogy „na ugye, megmondtam”. Dehogy! Dühös vagyok arra, hogy évszázadok tanulságai, felmenőink tragédiái ellenére, sok évtizednyi általános európai béke és gyarapodás után a keleti, orosz hatalom barbár háborút indított a szomszédban. Magánemberként mélyen megvetem a felelősöket. Gyűlölöm a helyzetet, hogy akár egy gyereknek is nélkülöznie kell akár egy éjszakára is a birodalmi háborús étvágy miatt. Keresztényként a bajba­jutottak segítése, a szolidaritás gyakorlása a feladatom. Újságíróként, szerkesztőként pedig a valóság közvetítése

erről az egész őrületről, amiben most élünk.

És mindeközben nézem videón az ukrán kislányt, ahogy a Jégvarázs dalát énekli egy kijevi pincében, az óvóhelyen kuporgó szomszédságnak. Akik a tegnapi jó világ pavlovi reflexeként mobiljukkal veszik a kedves produkciót a föld alatt, miközben az oroszok bombái fenyegetnek az égből. S persze hogy arra gondolok: az én lányom is lehetne az az óvóhelyen éneklő kislány. Az én szeretteim is lehetnének azok, akik az óvóhelyen találják magukat, bombák elől menekülve.

A szomszéd országban kihúzták a modern élet pihe-puha szőnyegét a lábak alól. Ez vár egész Európára is?

Elvileg a tavasz jönne már, mégis a tél marad velünk.

Nyitókép: Shutterstock