Magyarország segít: így fogadják a menekülteket Budapesten

2022-03-03 10:11:00

Írta: Veczán Zoltán
Hol özönlenek a menekültek, hol csak szállingóznak, de nem unatkoznak a segélyszervezetek és az önkéntesek a budapesti pályaudvarokon. A kárpátaljaiak már fogyóban, a mostani menekültek már főleg az ország belsejéből érkeztek, őket féltucat segélyszervezet önkéntesei várják. Riportunk!

„Help over there” – segíti a frissen érkező menekültek tájékozódását egy kézműves, rajzolt nyilas tábla a Keleti pályaudvar kordonokkal tarkított főbejárata mellett. Itt főleg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat tevékenykedik, kisebb sörsátor és egy tucatnyi fapad népesíti be a pályaudvar bal szárnyának egyik termét. Néhány menekült szürcsöli a teát vagy eszeget valamit, az önkéntesek hosszú sörpadjain pedig a sátor aljában jókora mennyiségű készétel, kekszek, csomagolt szendvicsek, innivalók sorakoznak.

Zsuzsanna, a szervezet munkatársa beavat, ők amúgy a szeretetszolgálatnál főállásban vannak más területeken, de volt lehetőség önkénteskedésre, hát jöttek. Itt főleg „átmenő forgalom” van, fogalmaz az önkéntes, általában Németország a cél, rokonokhoz, ismerősökhöz, vagy csak úgy, jobb híján.

„Elsősorban anyukák jönnek gyerekekkel; itt megpihenhetnek, ehetnek, ihatnak, akinek kell, segítünk vonatot találni.”

Számára az volt a legszívszorítóbb, amikor látta, hogy két anyuka jön hét gyerekkel, és a gyerekek el sem hitték, hogy az a sok dolog az önkéntesek asztalain nekik van szánva.

Ők még tudnak mosolyogni (fotó: Ficsor Márton / Mandiner)

Kimerült menekültek

Ami nem egyszerű az ukránoknak, az például a pénzváltás. „Itt a hrivnyát már nem nagyon váltják, átirányítjuk őket egy távolabbi pénzváltóhoz” – meséli Zsuzsanna. Szerencsére az orvosi ellátásuk is biztosított, a hetedik kerületi rendelő jelezte, 24 órában fogadja a menekülteket; akinek pedig nincsen szállása, mivel a máltaiaknak itt Budapesten nincs segélyszállása, átirányítják őket a Katasztrófavédelemhez.

Sokan közülük hotelekbe kerülnek, legalábbis erre az egy-egy éjszakára, mielőtt továbbállnak, most éppen Herceghalomra viszi őket egy busz. „Sajnos a szállásokban nem tudunk segíteni, aki ezzel a céllal jön önkéntesként, azt át szoktuk irányítani a Katasztrófavédelemhez” – ismerteti a gyakorlatot. De jönnek simán csak ételt osztani is rengetegen. Csak a

nyolc-tízperces beszélgetésünk alatt ketten jelentkeztek, hogy önkénteskednének,

mintegy alátámasztva Zsuzsanna szavait.

A menekültek közül „van, aki Kijevből jött, öt napja van úton, nem csoda, hogy fáradtak” – mondja Zsuzsa, aki szerint nem látni kicsattanó hálát a menekülteken, éppen ezért „mert kissé zombiszerű állapotban vannak már, azt mondjuk, el tudjuk képzelni, milyen nekik, de valójában nem, nem tudjuk”.

Kárpátaljaiak már nem nagyon érkeznek, nekik vagy a határ közelében van kapcsolatuk, akár rokonaik – vélekedik. Amire nagy szükség van folyamatosan: keksz, csokoládé, előre elkészített szendvics, vagyis olyan élelmiszer, ami azonnal fogyasztható; a mentes víz és a meleg tea is slágertermékek.

 

Viszont menekült nem sok akad már errefelé, a reggeli kijevi vonat hozta a nagyobb nyüzsgést; mi is inkább átvonulunk a hírek szerint pezsgőbb Nyugati pályaudvarra.

Boltívek alatt a segítség

Szinte közel-keleti bazári hangulat uralkodik a Nyugati pályaudvaron a menekülteket segítő szervezetek számára megnyitott császári-királyi váróteremben, ahol féltucatnyi segélyszervezet munkatársai és önkéntesei tüsténkednek, várva a következő menekültvonatot. Jól megfér egymás mellett a Magyar Református Szeretetszolgálat, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet, a máltaiak, a Magyar Vöröskereszt, sőt a Hit Gyülekezete is képviselteti magát egy keskeny pulttal és három-négy önkéntessel.

Egy kreolosabb bőrű srác álldogál a vöröskeresztes pult mellett, Barnának hívják, fél órája érkezett, arra vár, hogy érkezzen a szokásos ’50-es vonat a menekültekkel, igaz, már egész is elmúlt. „Késik” – állapítja meg lakonikusan. Igazat adok neki. Barna Szentegyházáról érkezett, Erdélyből Magyarországra néhány éve,

és úgy érezte, itt a helye, hogy segítsen.

Furcsának érezte, hogy 2015-ben nem volt ekkora a lelkesedés: szerinte a politika tehet róla, hogy akkor nem akarták, hogy segítsenek az emberek, most meg van erre szándék. „Talán mert hogy magyarul beszélnek, vagy jobban hasonlítanak hozzánk” – tűnődik.

A mostani feladata viszonylag egyszerű lesz, aki továbbutazna, azt segíti információkhoz, aki maradna akár egy napot is, azt állampolgárság szerint irányítja majd a megfelelő szervekhez, mert addig rendben van, hogy mindenkit beengednek a magyar szervek, akik Ukrajnából jönnek, de más-más státusz vonatkozik az érkezőkre állampolgárság szerint.


 

Az átlagos ukrán családok mellett afrikaiak is érkeznek, ők jellemzően Kijevben tanultak valamelyik egyetemen (fotó: Ficsor Márton / Mandiner)

 

„Most nincs nagy nyüzsgés, de tegnap este 11-kor jött egy vonat például, ami csak menekülteket szállított, és ezer ember jött egyszerre” – ezt már a Magyar Vöröskereszt munkatársnője meséli. „Rengetegen jönnek adománnyal, nagyon jó az adakozókedv, ők ellátnak minket szinte folyamatosan”. Leginkább a gyors élelmiszer, meleg tea, amit el tudnak azonnal fogyasztani. Van,

aki többnapos utazáson van túl, „egy babkonzervvel nem nagyon tud most mit csinálni”.

Három-négy, öt és nyolc év közötti kisgyerek nyüzsög a reformátusok pultjánál, kissé ólálkodva nyúlkálnak a pulton elhelyezett dolgokhoz. Az önkéntesek rájuk szólnak, erre feltűnik egy idősebb, vastag sálakba, kabátba burkolódzó asszonyság is velük, ugyancsak a holmik felé törtet. „Honnan jött?” – kérdezi az egyikük, felfelé mutogatva alig érthetően mondja „Ukrajnából!”. Papírja nincs, az aktivisták pedig határozottan eltessékelik őket. Három másik kisgyerek ugyanígy jár, nekik egy önkéntes srác mondja határozottan, hogy legyen elég, amit eddig kaptak.

Andrea, az egyik református önkéntes felfedi a dolog hátterét: „ötödször jöttek vissza, sajnos muszáj kiszúrni azokat, akik nem menekültek”; hozzáteszi: van, akin látni hogy nem ukrajnai menekült, vagy már arcról megismerik, mert az ötödik tömött zacskót akarja elvinni,

van, hogy már a rendőröknek kell szólni miatta.

Egy másik probléma viszont, amiről kevés szó esik: a taxishiénák, akik ahogy a határon, itt is megszimatolták az üzlet lehetőségét, és jókora túlárazásokkal ajánlják fel korántsem önzetlen segítségüket a menekülteknek. A harmincas Andrea egyébként egy ábécében pénztáros: látszik rajta a kimerültség, mint meséli, reggel nyolc óta itt van úgy, hogy a rendes munkahelyén a műszakja két órával korábban ért véget. Mégis itt is marad késő estig, aztán kezdi elölről, amíg bírja.

Nem fér a házában az adományoktól

„Beszívja az embert, ilyen ez” – mondja egy másik asszony, aki reggel óta itt ragadt, a feladat nem ereszti. Helga vállalkozó, így ilyen szempontból egyszerűbb volt szabadnapot csinálnia magának, dicséri az összhangot, amiben tudnak dolgozni, holott korábban sosem találkoztak.

„Délelőtt tudtam meg, hogy hogy hívják, akkora a pörgés” – írja le a sárbogárdi Lilla a helyzetet. Ő takarítóként dolgozik, négy órát utazott, hogy itt lehessen, de otthon is akad munka elég, mert az otthona gyűjtőpontként is működik. Szerencsére özönlenek az adományok, ugyanakkor ez további, sajátos helyzeteket is felvet: „112 négyzetméteres házban lakom, nem férek lassan el tőlük” – meséli nevetve Lilla. „Most is hoztak, nem voltam otthon, a kerítésen belülre tudták csak pakolni a zsákokat, majd hordhatom be azokat is” – sorolja, de láthatóan egyáltalán nem bánja. Szombatra várják a teherautót, ami elviszi a holmit a határhoz, ahol nagyobb szükség van rá.

Elképesztő mennyiségű adomány érkezik, szerencsére (fotó: Ficsor Márton / Mandiner)

 

A Keletibe is özönlik az utánpótlás – érdekes megfigyelni, hogy nem csak az önkéntesek, de az adományozók többsége is inkább középgenerációs nő; kicsit zavartan lépnek be a királyi váróban uralkodó tumultusba, adnak le papírzacskóban holmikat. Egy ötvenes, rövid hajú nő egy karton Dörmit hozott meg gyümölcslépürét –

ökölszabály: amit kitéve lát a pulton az ember, azt érdemes hozni,

abból mindig kell még több, legyen szó tisztálkodószerekről, pelenkáról, élelmiszerről, még néhány játék is befigyel a gyerekek kedvéért.

Egy egész család érkezik aztán, apa, anya, kamasz gyerekek, jönnének önkénteskedni – egyelőre az irányítók közé osztják be őket, gyorstalpalót kapnak, kit hova kell küldeni. A reformátusok mögött egy másik terem színültig áll az adományokban, egy fiatal srác próbálja bepakolni az újonnan érkezett csomagokat. Szervezik a ruhák elszállítását egy másik pontra,

mert itt már nem fér tőlük a többi holmi.

Tolmácsból sincs hiány: Ariella éppen most érkezett, foglalkozását tekintve egyébként programozó, de édesanyja orosz, tud oroszul meg ukránul. A Migration Aidnek szeretne segíteni, akik szállást közvetítenek a menekülteknek, viszont őket nem sikerült megtalálnia. Addig meg elvan itt a reformátusokkal, amíg kiderül, mi a helyzet – egyébként a Keletiben is akadt egy hölgy, aki szállást kínált volna. A tolmácsok kisebb csoportokban álldogálnak a peronnál, kezükben kék-sárga A4-es laminált lap, rajta a „tolmács” felirat ukránul.

„Minden újságíró engem talál meg” – nevet egy fiatalabb lány, aki egy sráccal várakozik az érkezőkre. Mariann negyedik, Robi első napja nyomja szinte megállás nélkül az ipart: fáradtságukra jellemző, hogy az indokoltnál jóval tovább gondolkodtak a válaszon. Hozzájuk általában olyanok fordulnak, akik Lengyelország vagy Csehország felé mennének tovább.

 

Mariann tapasztalata szerint az elején többen voltak a kárpátaljaiak, most aztán jönnek mindenhonnan. Robi ráerősít: még Harkovból, sőt, a Donyeckből is. 

Sokan reménykedtek az orosz-ukrán tárgyalásokban. Csalatkozniuk kellett – hát megindultak ők is Magyarország felé, az ismeretlenbe.

Fotók: Ficsor Márton