Ki az az idióta anyuka vagy apuka, aki ezt támogatja? – Keresztes Ildikó a Mandinernek

2022-04-02 11:39:11

Írta: Ádám Rebeka Nóra
Ha a Jóisten úgy rendelte, hogy egy férfiból és egy nőből születhet utód, akkor nincs nagyon miről beszélni – mondja Keresztes Ildikó a gyerekvédelmi népszavazás kapcsán. Az énekessel szakmán belüli klikkesedésről, romániai népszámlálásról, gyermekek nemátalakításáról és tévesen értelmezett demokráciáról beszélgettünk.

Megkezdődött a népszámlálás Romániában. Sokáig úgy volt, hogy az emberek megannyi kisebbségi csoport tagjának vallhatják magukat, de székelynek és csángónak nem. A székely az utolsó pillanatban bekerült a magyar alkategóriájaként, de a csángó nem, így ők az „egyéb nemzetiségű” csoportba kerülnek, és nem számoltatnak a magyarokhoz. Ön, mint apai ágról székely mit szól ehhez?

Pont most kértek fel egy közös dalra, ahol sok erdélyi és anyaországi művész próbálja buzdítani a határon túli magyarokat az aktívabb szerepvállalásra. Napjainkban sajnos a legtöbb ügyben egyfajta apátia jellemzi az erdélyi magyarokat: minek menjek el, úgysincs semmi értelme. Nagy bajban lennénk, ha a történelem során mindig mindenki így gondolkodott volna.

Nyilván van ebben egy adag provokáció is a román fél részéről, de elég sokrétű ez a kérdés, hiszen pontos számot eddig sem tudtunk.

Sajnos sok a vegyes házasság, nagy a kivándorlási arány, illetve korábban a történelmi események miatt többen nem vallották magukat magyarnak, mert problémás volt. Ma már elvileg szabad világot élünk. Szerintem mindenkinek kutya kötelessége, hogy elmenjen, és kiderüljön, mennyien is vagyunk valójában. A székely identitás fontos számomra, mert valóban félig székely, félig pedig örmény vagyok. Bevallom, a csángókról vajmi keveset tudok, de borzasztóan sajnálom, hogy a 21. századi Európában előfordulhat még olyan eset, hogy egyes csoportok nem vallhatják meg a valódi identitásukat. Arra buzdítok mindenkit, hogy menjen el, és tartson ki amellett, aminek született, hiszen ez nem szégyenfolt az életükben. 

Ön minek vallja magát elsődlegesen? Székely, magyar, erdélyi magyar?

Akármerre járok, mindig erdélyi magyarként aposztrofálom magam, és büszke vagyok a székely származásomra is. Nagyon hálás vagyok a hozott értékeimért. Az örmény gyökerek egyre jobban foglalkoztatnak – mint minden efféle dolog ahogy idősödöm –, mindenképpen szeretnék elmenni egyszer Örményországba. 

Érte valaha megszólás az erdélyisége miatt? Románozták már le?

Nem szeretek erről beszélni,

de sajnos még ma is érnek olyan jellegű megszólások, hogy román vagyok, menjek haza inkább, és osszam ott az észt. 

Mit szól ahhoz, hogy még mindig nincs konszenzus a határon túli magyarok ügyében sem pártpolitikai, sem társadalmi szinten?

Rettentő fájdalmas dolog. Nem vagyok politikus alkat, általában csak józan paraszti ésszel próbálom végiggondolni ezt a kérdést. Mindig a legegyszerűbb példát szoktam erre mondani: itt ülünk, beszélgetünk, és tegyük fel, hogy hirtelen meghúznak kettőnk között egy határt. Akkor mostantól tagadjalak meg, mert valakik úgy döntöttek, hogy éppen itt húzzák meg a határt? És akkor te hirtelen, egyik pillanatról a másikra román, ukrán, szerb vagy szlovák leszel? Amikor 2004-ben arról kellett szavazni, hogy kaphassanak-e magyar állampolgárságot a határon túliak, természetesen kiálltam mellette. Persze akkor is megkaptam, hogy miért szólok bele, majd ide fognak jönni tömegesen, elveszik a pénzt és a munkát. Közben senki nem akart idejönni. Mégis mit kellett volna tennem? Azt kellett volna mondanom például az apámnak, hogy bocsi, de nem lehetsz magyar állampolgár? Nemrég vettem részt a Székely Bálon, ahol egy pap a beszéde közben elsírta magát, amikor ahhoz a részhez ért, hogy milyen érzés volt erdélyiként megélnie, amikor a rendszer megtagadta tőlük, hogy magyar állampolgárok lehessenek. Ennyire mély nyomot hagyott ez a külhoniakban. Nem tudom, hogy ez a törés valaha be tud-e gyógyulni az emberek lelkében.

Bennem egy ideje már nem sírást vagy sajnálkozást váltanak ki ezek a dolgok, hanem azt, hogy még inkább büszke vagyok rá, honnan jöttem.

Említette, hogy az idő előrehaladtával egyre fontosabbá válik az identitása. Ezzel párhuzamosan a honvágya is erősödik?

Sokat gondolkodom ezen a kérdésen, mert gyakran visszavágyom Erdélybe. Ám, ha reálisan nézem, úgy látom, hogy jelen életszakaszomban biztosan nem tudnék ott élni. Azt egyáltalán nem zárom ki, hogy nyugdíjas koromban visszaköltözzek, vagy a mostaninál sokkal több időt töltsek ott. Mindenképpen szeretnék majd visszavinni valamit Erdélybe abból, amit Magyarországon kaptam. Amikor eljöttünk, nagyon nehéz volt megélnünk a magyarságunkat, megszenvedtük. Rettentően makacs, önfejű, nagyszájú lány voltam, édesapámék féltettek, nehogy valami bajom származzon ebből. Sokan a túlélés miatt inkább beolvadtak a románságba, édesanyám viszont úgy döntött, mi inkább megmaradunk magyarnak, de eljövünk onnan. Különösen tisztelem azokat, akik ott maradtak, és helyben őrizték meg a magyarságukat. Nagy bátorság kellett hozzá. Én mindig elérzékenyülök, mikor hazamegyek. Sok barátom viccesnek tartja ezt a melankóliát, mondván, ez az Erdély már nem az az Erdély, ahonnét eljöttem. Nyilván sok minden változott, de ha megkérdeznék tőlem, hogy hol élik meg a leginkább a magyarságukat az emberek, akkor még mindig Erdélyt mondanám. Az elszakított területeken élőknek a magyarságuk és a hagyományaik ápolása mindig fontos marad, így sokkal jobban vigyáznak rá.

Hogyan egyeztethető össze a budapesti művészélet azzal a tradicionális szemlélettel, amit otthonról hozott?

A művészélet mindig együtt jár egyfajta szabadsággal és olykor szabadossággal. Művészként nyilván sok mindennel kapcsolatban elfogadó vagyok, de a konzervatív értékek, amelyeket otthonról hoztam, nagy segítségemre voltak az eddigi életemben. Akármennyire követem is a világ fejlődését, és bármennyire próbálok is lépést tartani a világ sodrásával, egyre gyakrabban csöngenek vissza a fülemben a nagyszüleim és a szüleim mondatai – majd meglátod, hogy úgy lesz. Most már tudom, hogy sok mindenben igazuk volt. Nagyon hálás vagyok, hogy bizonyos értékeket elültettek bennem akkor. 

Mit ért konzervatív értékek alatt?

Anyám rengeteg utat mutatott nekem, de nem kényszerített semelyikre sem. A gyerek minták alapján tanul. Például vallásos nevelést kaptam otthon, római katolikus vagyok. Emlékszem, imádtam hittanórára járni, nem azért jártam, mert kötelezővé tették. Volt egy pap, akivel ma is jó kapcsolatban vagyok, akkor végzett frissen a teológián, és nagy hatással volt rám. Nyilván a román diktatúra is afelé húzott, hogy minden tiltás ellenére büszke legyek a magyarságomra, a hagyományaimra, az értékeimre. Itt van például a meleg-kérdés, amiben szintén konzervatív állásponton vagyok. Nekem is vannak meleg barátaim, nagyon szeretem is őket. Mióta világ a világ, voltak olyanok, akik a saját nemükhöz vonzódtak, ezzel önmagában nincs is bajom.

Azonban érdekes módon az én meleg barátaim sosem mentek ki a Pride-ra felvonulni.

Ez valami egészen másról szól már. Én sem járok ki demonstrálni, hogy heteró vagyok, és nem is csókolózom a buszon vagy az utcán, még fiatalkoromban sem tettem. 

A melegek közt is megoszlanak a vélemények, hogy ez magányügy vagy közügy.

Szerintem az emberek között nem kellene napi téma legyen, hogy kinek milyen nemi identitása van, ahogy az sem, hogy ki hova szavaz, vagy hogy vállal-e gyereket. Ezek mind magánügyek. Amerre a világ most halad, az néha kicsapja a biztosítékot nálam. Dokumentumfilmeket és művészekről szóló életrajzi filmeket szoktam nézni a Netflixen, mert nagyon szeretem őket. A minap véletlenül belefutottam egy olyan sorozatba, amely nyolc- tízéves gyerekekről szólt, és ledöbbentem. Az egyik édesanya annyira „haladó” és „modern” volt, hogy támogatta a gyermeke hormoninjekciózását, hogy felnőtt korára majd átváltozhasson.

Hát, kérdezem én: ki az az idióta anyuka vagy apuka, aki ezt támogatja?

Bevallom, nem bírtam végignézni, én, aki még a horrorfilmeken is többnyire nevetni szoktam. A sokszor rosszul értelmezett demokrácia miatt annyi mindent megengednek az embereknek a világban, hogy az ingerküszöb teljesen kitolódott. Annyi mindent kipróbáltak és megkaptak, hogy már semmi nem elég, és azt nézik, hogy mit lehetne még extrémebben. Nincsenek határok. Ez valamiféle megkattanás előtti állapot, néha úgy érzem, mintha egyre inkább közeledne az armageddon. 

Ugyan nincs gyermeke, a véleménye érdekelne a közelgő gyermekvédelmi népszavazásról.

Ha a Jóisten úgy rendelte, hogy egy férfiból és egy nőből születhet utód, akkor ott nincs nagyon miről beszélni. Két férfiból vagy két nőből nem tud gyermek születni. Az én értelmezésemben azok a felállások nem tartoznak a család fogalmába, amelyekből nem születhet utód. Persze vannak kivételek, hiszen előfordulhat, hogy valaki nem szeretne gyermeket, vagy az egészsége nem teszi lehetővé, de ezekben a kapcsolatokban is alapvetően és eredendően benne lenne az utódnemzés lehetősége.

A természetet nem lehet megerőszakolni.

Azt nem vitatom, hogy esetleg a meleg párok is fel tudnak nevelni szeretetben egy gyermeket, de nem vagyok benne biztos, hogy ha a gyerek ezt a társmintát látja maga előtt, az jót tesz neki. 

Az imént a tévesen értelmezett demokráciáról beszélt, egyszer egy videóriportban pedig azt nyilatkozta a zenekari lét kapcsán, hogy sokáig hitt a demokráciában, aztán rájött, muszáj, hogy legyen egy erős vezető. Igaz ez a politikáról való gondolkodására is?

Igen, szerintem nagyon fontos, különben szétesnek az emberek. Eltűntek a korlátok: a szülők nem nevelnek, a tanároknak alig maradt tekintélyük. Azt tapasztalom, ha nincs erős vezetés, széthullik minden. 

Néhány éve Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést kapott, nem rég pedig Máté Péter-díjat. Anno azonnal megkapta a magáét: egyes portálok arról cikkeztek, hogy biztosan azért tüntették ki, mert a Fidesz EP-kampánydalát énekelte, vagy mert kiállt Tarlós István mellett. Hogyan kezeli az ilyen kritikákat?

Meg sem tudom számolni, hányszor kaptam már meg, hogy én azért vagyok az, aki vagyok, mert jobboldali nézeteket vallok. Erre azt szoktam mondani, hogy rendben, tételezzük fel, hogy tehetségtelen senki vagyok, és csak a mostani rendszer miatt jutottam idáig; de akkor azok, akik a baloldali kormányzat alatt kaptak díjakat és kitüntetéseket, szintén tehetségtelenek voltak? Ők is csak az akkori rendszer miatt voltak valakik? Már megszoktam, hogy az ilyen embereknek soha semmi nem jó. Dől belőlük a rosszmájúság és az agresszivitás, ami nyilván egyfajta frusztráltságból fakad. Régóta így viselkednek velem: ha kiteszek egy smink nélküli képet, akkor jönnek a kommentek, hogy öreg banya vagyok, ha pedig egy olyan rendezvényről posztolok, ahol szépen ki vagyok sminkelve, akkor meg azt kapom, hogy na, ez sem bírja elviselni, hogy öregszik. Ha van sapka, az a baj, ha nincs, akkor meg az. Bevallom, én azzal a mentalitással sem tudok mit kezdeni, ami ebben a városban uralkodik. Ezt a fajta rosszindulatot máshol sosem tapasztaltam.

Sehol nem csesztetik így reggeltől estig az ország vezetését. Bármi történik, azért Orbán Viktor a hibás.

Milyen a kapcsolata Orbán Viktorral?

Jóban vagyunk. Nyilván nem kávézgatok vele minden héten, mert arra nem érnék rá – meg gondolom, ő sem. (Nevet) De ha esetleg ugyanazon az eseményen fordulunk meg, szoktunk beszélgetni. Sok ismerősöm van a politikai szférában, akivel szívesen beszélgetek. 

Ön, aki a gyermekkorát a Ceaușescu-érában élte, mit szól azokhoz a hangokhoz, amelyek arról harsognak, hogy Magyarországon diktatúra van?

Ezen jókat nevetek általában. Aki ilyesmit állít, annak nem ártana megkérdeznie erről olyan embereket, akik valóban megéltek diktatúrát. Néha eljátszom a gondolattal, vajon mi lett volna, ha Erdélyben gimnazistaként leírtam vagy kimondtam volna egy olyan mondatot, hogy „dögöljön meg Ceaușescu”. Azt hiszem, az egész családom egy héten belül a városházán lógott volna. Én voltam fent a Securitaténál, mert volt egy szilveszteri bulink a nyolcvanas években, ahonnan kiszivárgott, hogy a magyar himnuszt és az István, a királyt hallgattuk és énekeltük. Behívtak bennünket. Volt olyan osztálytársam, akit péppé vertek, és nem lehetett róla beszélni. Emlékszem, mindenféle megfélemlítős papírokat írattak alá velünk. A magyar zászlós karkötőmet pedig elástam otthon a virágágyásban, mert féltem, hogy a balhé után házkutatást tartanak majd nálunk. Na, az diktatúra volt! Az, hogy itthon mindenki mondhat és csinálhat bármit, hol diktatúra?

Persze érdekes módon mindig csak akkor kiáltanak diktatúrát, ha nem ők vannak hatalmon.

Éppen főpróbahete van a Budapesti Operettszínházban. Kiss B. Attila igazgatónak csúnya meghurcoltatásban volt része, mikor az intézmény élére került, majd azután is, hogy elfogadta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a zenés-színész osztály vezetését. Önt érte bármiféle kritika amiatt, hogy itt játszik?

Amiatt, hogy itt vagyok, nem. Most vagyok először az Operettben. Valószínűleg nem is jöttem volna korábban, látva, hogy mentek a dolgok. Kiss B. Attiláról egyébként egy rossz szót sem tudok mondani. Ő hívott engem a Nine – Kilenc című darabba. Ahányszor találkozom vele, azt tapasztalom, hogy a legnagyobb tisztelettel viseltetik mindenki és minden iránt. Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni erről a helyről. Azt hiszem, én már megtehetem, hogy ha valahol nem jó nekem, onnan eljövök. Csak ott maradok, ahol jól érzem magam, és ahol egyetértek az iránnyal.

A színházi szakma szétszakítottsága még látványosabbá vált az utóbbi években. Mit gondol, egy régóta a mélyben húzódó konfliktus bukott most a felszínre, vagy valami másról van szó?

Ebben a szakmában mindig is voltak klikkesedések. És amikor az ember bizonyos klikkeket megpiszkál, akkor nagyon meglepődnek, hogy nem marad minden úgy, ahogy megszokták. Ha vezetőváltás van, nyilván mindenki hozza a saját embereit. Ez mindig is így volt, és így is lesz.

 

Fotó: Ficsor Márton