Show-biznisz és antik végzet

2022-01-19 12:10:00

Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban.

Röviden egy stand-up-komikus és egy operaénekes zűrös házasságáról és gyerekvállalásáról szól az extravagáns alkotásairól (A Pont-Neuf szerelmesei, Pola X, Holy Motors) elhíresült Leos Carax új zenés filmje, az Annette azonban természetesen többet nyújt szimpla lélektani drámánál. A sorstragédia helyénvalóbb szó lenne a filmmel kapcsolatban: a cselekmény az „annyira szeretjük egymást” andalító melódiájától az utolsó párdalig a görög klasszikusok végzetszerűségével halad előre, azzal a végzetszerűséggel, amit Carax honfitársa s minden bizonnyal ihletője, Racine már janzenista alapokon írt újra az eleve elrendelés sötét példázataivá – s valóban, antihősünk, Henry McHenry viselkedését mintha nem e világi indítékok determinálnák. Nincs még egy olyan arc, mint az utóbbi évek talán legszuggesztívebb filmes jelenségéé, Adam Driveré: nem is emberi arc ez, hanem valamiféle természeti képződmény, sziklaarc, arcszikla, atavisztikus lelki tartalmakat lát bele a néző. Caraxnál vak szenvedélyt sejtet, visszafojthatatlan rombolásvágyat, ön- és közveszélyes libido dominandit, ami aztán a film csúcsjelenetében elkerülhetetlenül, egy hurrikán erejével mossa el a sztárcsalád ingatag harmóniáját.

Az antik inspiráció mellett az Annette-ben feltűnő fent és lent, szent és profán klasszikusan keresztény megkülönböztetése, amit Carax szellemesen magas- és tömegkultúra kontrasztjává fogalmaz át. Az Isten majma néven szereplő, fürdőköntösben ugrándozó stand-upos a vulgáris önmórikálás kényszerében, a rutinkomédiázás gépiességében csömörlik meg (előadása alig manírosabb, mint némelyik létező humoristáé), s nem kevésbé gépies a beidomított közönség rihi-röhögése sem, ami elmondhatatlanná tesz bármiféle hiteles érzelmet, hiába tesz Henry kísérletet arra, hogy színre vigye fájdalmát.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés