Ellopni a lelket, megtörni a testet – Mező Gábor új könyvéről a Mandinernek

2022-01-16 15:11:55
A „konszolidálódó” kommunista diktatúra alatt politikai okokból nyilvánítottak őrültnek rendszeridegen állampolgárokat. A történésszel a „másként gondolkodók” sorsát bemutató kötetéről beszélgettünk.

Kacsoh Dániel írása a Mandiner hetilapban.

Töttösy Ernő egyszerű ügyvéd volt a negyvenes években. Nem született lázadónak vagy ellenállónak. A második világháború után, az államosítások idején több gyárnak is dolgozott jogtanácsosként. Hamar rendszeridegen lett, 1947-ben megvonták a választójogát, ismert keresztény értelmiségiként bujkálnia kellett. 1952-ben egy rokona dobta fel, mondván, disszidálni akart, így került az ÁVH karmai közé. Ekkor kezdődött testi és lelki kínzása. Veszprémi vallatótisztje a letartóztatása után, az egyik kihallgatásán ezt mondta neki: „Legyen tisztában vele, hogy vallani fog. Megvannak rá az eszközeink. Mindszenty is vallott. Mindenki, érti? Sőt, többen is!”

Az eszközök skálája igen széles volt, s alapvetően a psziché megtörésére irányult. Például egy recsegő hangszóróval az állítólagos bűneit sorolták holmi összeesküvésről. Aztán megverték, jéghideg víz alá tették, végül megszületett az úgynevezett önvallomás. Már a bevezető is árulkodó: „Minden kényszertől és befolyástól mentesen, anélkül, hogy ebben a tárgykörben hozzám kérdést intézhetett volna, egész életem bűneiről vonatkozó önvallomásomat mint életgyónásomat az alábbiakban előadom, hogy megtisztítsa lelkiismeretemet.”

Fotó: Fortepan / Bojár Sándor

És hogy mik a bűnök? Például az, hogy 1945-ben ugyan belépett a kommunista pártba, de „félelemből és meggyőződés nélkül”. Aztán: „Szilveszterkor a letartóztatott Mindszentire [kommunista jegyzőkönyvezés – a szerk.] mondtam pohárköszöntőt.” És persze ott van a disszidálási kísérlet is. „Kérem a jó Isten és a nép demokrácia Magyarországának bocsánatát mindezekre.” Töttösy ezután Budapestre került, ahol folytatódott a „megdolgozása”. Végül hosszú, írásos vallomást tett, miután már – visszaemlékezései szerint – közel járt a megőrüléshez. Rendszeresen gúzsba kötötték, majd egy nap az ÁVH-sok lefogták, s egy orvos alezredes beadott neki egy injekciót. „A bágyadtság erősödött, a végtagjaim zsibbadtak: ez már a halál.

Még nem az volt; a meghurcolt fogoly alighanem a hibernál nevű készítményt kapta, amely extrém halálérzetet és szorongást okoz. Végül nyolc év börtönre ítélték Töttösyt több, a „néphatalom” állítólagos megdöntését célzó össze­esküvővel együtt. Bűnük alapvetően egy keresztény párt szervezésének állítólagos kísérlete volt. Az ügyvéd a rá egy évre bekövetkező, Nagy Imre nevével fémjelzett amnesztia révén sem szabadult, csak az 1956-os forradalommal, annak leverését követően pedig Jugoszláviába, majd nyugatra menekült. Visszaemlékezéseit később Téboly című könyvében idézte fel.

Őrült karnevál a rácsok mögött

Az ő története is szerepel Mező Gábor történész legújabb, Ellopni a lelket, megtörni a testet – Őrületre ítélve a Legvidámabb barakkban című kötetében, mely a Rákosi-, de még inkább a Kádár-rendszer által politikai okokból pszichiátriai kezelésre kárhoztatott, egyébként teljesen egészséges „másként gondolkodók” sorsát mutatja be. Természetesen számos életút – akárcsak Töttösy esetében – összefügg a koncepciós perekkel. Kevéssé ismert vagy akár névtelen áldozatok ezreit, tízezreit kínozták, gyógyszerezték, majd süllyesztették el valamilyen intézetben és bolondokházában. Pusztán azért, mert magyarok, keresztények, antikommunisták voltak. Vagy olyan kommunisták, akik éppen alulra kerültek. Bár változó módszerekkel, mindez az elvileg már enyhülő diktatúra idején is előfordult. Sőt.

Mező elmondása szerint a könyvben szerepelnek „költők, bátor, gerinces átlagemberek, pszichopata vagy éppen jólelkű, embermentő pszichiáterek” is. Mint fogalmaz, ezt az őrült karnevált csak a legerősebbek élték túl. A megtörhetetlenek, a hívők, a fáklyák.

A politikai ellenállókat egy idő után nem börtönbe zárták, hanem egész egyszerűen izgágának titulálták”

Például Pákh Tibor, aki saját bevallása szerint százötven elektrosokk-kezelésen esett át az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet elkülönítő zárkáiban. Kifejezetten politikai okokból kínozták, a jogásznak és társainak 1963-ban mégis azzal kellett szembesülniük, hogy Kádár János az ENSZ előtt tetszelegve simán letagadta, hogy lennének politikai foglyok. Alig néhány évvel a forradalom brutális megtorlását követően. Pákh emiatt helyreigazítást kért a Népszabadságtól – ismét bolondnak bélyegezték. Ahogy a világ egyik legismertebb politikai foglya, Vlagyimir Bukovszkij fogalmazott: minél inkább ragaszkodtál az igazadhoz, annál őrültebbnek tartottak.

Vizes lepedő és injekciók

Itt szintén sokféle eszközt bevetettek, hogy fizikailag és lelkileg megtörjék az embert. Például vizes lepedőbe csavarták, amely aztán megszáradva szorított, alkalmaztak elektrosokkot, injekciózást, nem engedték, hogy az illető elaludjon. Ezen eljárások jó részét amúgy nem is ilyen célból fejlesztették ki, szerepeltek a hivatalos egészségügyi protokollban is.

Mező Gábor szerint a recept lényegében egyszerű volt: a politikai ellenállókat egy idő után nem börtönbe zárták, hanem egész egyszerűen izgágának, konspiratívnak titulálták, s különféle, szakmainak hazudott okokkal kezelésre kötelezték őket. A diliház lett az új dutyi, s ez igaz volt egyébként az egész szovjet táborra. E logika mentén tagadta a politikai foglyok létezését Kádár már a hatvanas években.

Persze a politikai motivációt több évtizedes távlatból nehéz minden egyes esetben bizonyítani, az eljárásokat szétszálazni, már csak azért is, mert a dokumentáció jó része megsemmisült. De ha még megvan is, nyilván abban sem szerepelnek leírva a döntéshozók motivációi. Mindenesetre szándékosan vagy automatikusan, de az iratanyagot jórészt szanálták, akár már a rendszerváltás előtt. Így arra a kérdésre, hogy létezett-e intézményesített politikai pszichiátria Magyarországon, egzakt választ nem lehet adni. Ám a kötetből megismerhető sorsok arra engednek következtetni, és Mező Gábor is arra a következtetésre jutott, hogy igen.

Abból indultak ki, hogy akinek nem tetszik a kommunizmus, normális ember nem lehet”

Kétségtelen: a kommunista rendszer „konszolidációja”, illetve Sztálin halála után a gulágokat elvileg felszámolták, az erőszakszervezetek visszavettek az erőszakból, de finomabb, talán még mérgezőbb módszerekhez fordultak. „Abból indultak ki, hogy akinek nem tetszik a kommunizmus, normális ember nem lehet. Ilyen alapon szinte bárkit bolondnak lehetett nyilvánítani. Szerepel az iratokban, hogy valakinek paranoiás képzelgései voltak, félt, hogy üldözik. És tényleg üldözték, megfigyelték, mégis erre hivatkozva helyezték gyógykezelés alá. Vagyis hivatalosan nem politikai fogoly, hanem beteg lett” – magyarázza a szerző.

Mező Gábor elmondása szerint a kései Kádár-korszakban már arra is figyelnie kellett a hatalomnak, hogy miután egyre nyíltabban folyt az üzletelés a Nyugattal, nem lehetett túl rossz híre a rendszernek. Márpedig a politikai alapú elzárás annak számított arrafelé. Nem véletlenül tagadta Kádár ezt a jelenséget már a hatvanas években – később ennek kifejezett anyagi vonzata is volt, már csak a nyugati hitelek miatt is.

Fotó: Fortepan / Adományozó: Bauer Sándor

Nemzetközi botrány és elhallgatás

Ezért is lett óriási botrány abból, amikor 1981-ben a Szabad Európa Rádiónak és a BBC-nek is dolgozó, 1956-os szerepvállalása miatt börtönviselt Krassó György bement interjút készíteni a pszichiátriára Pákh Tiborhoz, akit ismét kényszergyógykezelésre ítéltek, miután kiment Lengyelországba a Szolidaritás mellett kiállni. Ez az eset is rávilágított arra, hogy hiába vagyunk mi a legvidámabb barakk, s hiába volt Kádáréknak egész jó sajtója Európában, valójában az elnyomásnak csupán a módszertana változott.

Persze a kezdetekkor durvább volt a helyzet. Ha nem lenne annyira tragikus, egyfajta szappanoperának is beillene az egyik legbefolyásosabb ÁVH-s tiszt, Janikovszky Béla volt feleségének története. Őt a hírhedt Péter Gábor jobbkeze, Bálint István ezredes, az ÁVH orvosa helyeztette gyógykezelés alá, miután az akkor már külön élő asszony „zaklatta” exférjét. Ennek előzménye, hogy Janikovszkyék nemes egyszerűséggel a karhatalom közreműködésével elvitték tőle közös fiukat, mivel nem akart több gyerektartást fizetni a volt feleségének. Miután az egyébként pszichiáter végzettségű Bálint megtudta, hogy az engesztelhetetlen, a pártot hivatalos panaszokkal bombázó Etelka korábban már volt elmeorvosi kezelésen, adódott a megoldás: a bolondokházában a helye. A beutalót személyesen az orvos ezredes írta meg, így Etelkát elhurcolták a Lipótmező zárt osztályára. Pár hónap után csak úgy juthatott ki, ha megbánja tetteit, és lemond a fiáról. De legalább kijöhetett – mégpedig azért, mert illegális kommunista múltjából fakadóan remek kapcsolatai voltak, amivel egykori párja nem számolt. A sors fintora, vagy inkább a rendszer jellemzője, hogy a Péter Gábor-féle bandával való álságos leszámolás során a százakat meghurcoló Janikovszkynak leginkább ezt a húzását olvasták a fejére, hiszen egy kommunista volt az ügy kárvallottja. A többiek nem számítottak.

Erről egyébként Mező Gábor egész estés dokumentumfilmet is forgatott Levelek a bolondokházából címmel, s ez volt az új könyv alapötlete is. „Ez ugyanis nem egyedi eset volt, sok hasonló történt Bálint István ténykedése nyomán. Alighanem zseniális szakember volt, szovjet megfelelője pedig nagyjából a hírhedt Danyiil Lunc professzor, aki az általa beutalt, őrültnek bélyegzett személyekkel filozófiáról és regényekről beszélgetett” – mondja a szerző.Vagyis a kegyetlen rendszer működtetői korántsem kizárólag opportunisták voltak, valójában nagyon is értettek a szakmájukhoz. Csakhogy ezt a tudást az elnyomás szolgálatába állították. A kommunista diktatúra évtizedeinek ez az aspektusa – részben objektív okokból – máig feltáratlan, ám Mező Gábor könyve nyomán mindenképp fényt kapott.

Nyitókép: MTI / Friedmann Endre