Ma nyugaton liberális diktatúrák működnek – Frenyó Zoltán a Mandinernek

2022-01-01 15:01:41

Írta: Szilvay Gergely
A kérdés az, hogy Közép-Európa át tudja-e menteni Európát. Ebben Magyarországra kormányzati és szellemi síkon egyaránt igen fontos szerep hárul – mondja Frenyó Zoltán filozófus, a Konzervatív arcképek című kötet szerzője a Mandinernek, akivel a konzervativizmusról és eme kánonalkotó munkáról beszélgettünk.
Dr. Frenyó Zoltán (1955) az MTA Filozófiatudományi Intézetének volt főmunkatársa, a filozófiai tudomány kandidátusa (1997), a történettudomány doktora (2002). Az ELTE BTK történelem-filozófia szakán szerzett diplomát. Kutatási területe a vallásfilozófia, az ókeresztény gondolkodás, valamint a XX. századi keresztény filozófia, azon belül a magyar eszmetörténet. Tanított középiskolában és a Pázmányon. Számos egyesület tagja. Eddig 25 kötete jelent meg. Főbb munkái: Egy magyar katolikus gondolkodó. Mihelics Vid életműve. METEM, Bp. 2002.; Krisztológiai és antropológiai kérdések az ókeresztény gondolkodásban. Fejezetek a patrisztika történetéből. Jel Kiadó, Bp. 2002.; Kereszténység és filozófia. Kairosz, Bp. 2006.; Jacques Maritain. Tanulmányok. L'Harmattan, Bp. 2006. (Társszerző: Turgonyi Zoltán.); Filozófiai kultúra. Tinta Könyvkiadó, Bp. 2008.; A filozófia története. Tomori Pál Főiskola, Kalocsa, 2015.; Korfordulón. Filozófiai tanulmányok. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézet, Bp. 2015.; A filozófia tankönyve. Szent István Társulat, Bp.2016.; Szent  Ágoston és az augusztinizmus. MTA BTK – Szent István Társulat. Konzervatív arcképek (szerk.) L'Harmattan, 2021. 2018-ban Szent Ágoston a a római keresztény európai civilizáció alkotója címmel beszélgettünk vele.

Miért fogott bele a Konzervatív arcképek vállalkozásába?

Több éve már, hogy egy eszmecsere folyamán, amelyet egy vacsora keretében filozófus barátaimmal folytattunk, fölvetettem egy ilyen kötet eszméjét, amely már akkor élénk helyeslésre és egyetértésre talált mindannyiunk részéről. Egyként éreztük, hogy egy ilyen átfogó arcképcsarnok nagyon hiányzik az utóbbi évtizedek könyvterméséből, pedig éppenséggel nagy szükség lenne rá. Rögtön meg is tettük az első lépéseket; az alapeszme később sem változott, de az arcképeknek és a szerzőgárdának az összeállítása menet közben különböző okok miatt többször módosult, míg végül a kötet kiérlelt végső formáját megkapta. Menet közben nagyon sok tapasztalatra tettem szert. Őszintén szólva utólag már nem bánom, hogy a munka elhúzódott, mert ez szerintem a kötet javára vált. Sokszor eszembe jutott, amit Horatius mondott egykoron: a művet kilenc évig vissza kell tartani!  Visszatekintve már derűsebben mondhatom, ehhez képest fele annyi idő alatt kész lettünk.

Minek alapján válogatta, kik kerülnek be a kötetbe?

Ha az ember elkezdi végig gondolni, kiket szoktak és kiket nem szoktak konzervatív gondolkodónak tekinteni és ekként emlegetni, manapság is igen egyenetlen és bizonytalan képet kap. Ezen az esetleges és torz képzeten messze túl akartam lépni, annak érdekében, hogy a konzervativizmusról hiteles képet nyújthassak. A konzervativizmusról alkotott kép klisékkel, sztereotípiákkal súlyosan terhelt, amelyeket az ellenséges hegemón újkori ideológiák a konzervativizmusra rányomtak. Ilyen közkeletű képzet szerint a konzervatív a réginek, sőt elavultnak makacs őrzője, a „maradi” ember.

A másik leggyakoribb tévképzet értelmében a konzervatív a bárgyún mérsékelt, csakis vagy legfeljebb valami szelíd reform híve, a fennálló védelmezője.

Ezek teljesen hamis, hiteltelenítő szándékú, a konzervativizmust nevetségessé és szánalmassá tenni kívánó beállítások. Ezeket viszont mind a liberális, mind a szocialista-kommunista ideológia jócskán beleverte a köztudatba, éspedig Európa-szerte és Magyarországon egyaránt. 

Én szerettem volna bemutatni, hogy a konzervativizmus az egyik alapvető emberi mentalitás és világszemlélet. Ennek értelmében igyekeztem megtalálni ennek leghitelesebb képviselőit. Vannak persze mindenki által elfogadott ismert nevek, ugyanakkor jócskán vannak, akiket messze el szoktak kerülni egy ilyenfajta áttekintés során.

Itt kétirányú kiegészítésre és módosításra törekedtem. Egyrészt magának az újkori politikai konzervativizmusnak vannak szűkebb és szélesebb értelmezései. Ha – teszem azt – valaki az egykori ellenforradalmárokat tekinti konzervatívnak, nem fogja ezek közé sorolni a konzervatív forradalom alakjait. S ha valaki a reformot képviselőket veszi egynek a konzervatív táborral, nem fogja ilyennek tekinteni az előbb említetteket. Másrészt pedig az egész politikai vonulattól függetlenül is fel kell ismernünk, hogy nagyszerű teoretikusok, maradandó életművet alkotók, kiváló és kiegyensúlyozott eszmevilágot felmutató filozófusok és írók minden további nélkül megfeleltethetők a konzervativizmus értékrendjének. Ezt kívántam tudatosítani, amikor

felvonultattam olyan filozófusok és írók portréit is, akiket egyáltalán nem szoktak ilyenkor tárgyalni,

pedig az emberiség közkincséhez tartoznak. A kötet ilyenformán filozófiai „pótlapokat” is tartalmaz, az egész összeállítás pedig egyfajta vezérfonal, kánon kialakítását célozta meg. Hozzáteszem még, hogy a kötet kétharmada külföldi, egyharmada pedig magyar gondolkodókat mutat be, mert hiszen a magunk nemes hagyományát is ismernünk kell. 

Körül tudná-e írni, milyen kép rajzolódik ki a konzervativizmusról, mi az, ami belefér, mi az, ami nem?

Ha megpróbálunk válaszolni arra a kérdésre, mi a konzervativizmus, tekintetbe kell vennünk, hogy a konzervativizmusnak több rétege és sajátos megnyilvánulása van. Az, ami itt a könyvbe foglalt 74 arcképből is kirajzolódik, véleményem szerint nagyjából a következő. A konzervativizmus egyrészt – mint már jeleztem – egy általános beállítódás. Ez megnyilvánul a hétköznapi gondolkodásban is, és egyes nagy gondolati rendszerekben is. Másrészt pedig kifejlődött az újkori politikai konzervativizmus.
A konzervativizmusnak vannak általános ismérvei, azzal a megszorítással, hogy nem mindegyik jellemző minden történeti megnyilvánulására. Mégis, legfőbb jegyei nagyjából a következők: az elemi normák megbecsülése, a bevált, kipróbált hagyomány értékelése, az önkényes fikciókkal szemben a szerves fejlődés, a valóság tisztelete, a tökéletlen emberi természet belátása, a társadalmi rend, hierarchia és tekintély igénye, a merő egyenlőséggel szemben az érdem elismerése, a merő individualizmussal szemben a megtartó és segítő közösség szerepének hangsúlyozása.

Ami a politikai konzervativizmust illeti, beszélhetünk reform-, ellenforradalmi és forradalmi konzervativizmusról.

Előbbi nagyjából az angolszász (brit és amerikai), amelynek két rétege van. Egyrészt jeles teoretikusok nagyszabású gondolatvilága, amely a normalitásra irányul. Másrészt a konformista, opportunista, elvtelen uralmi politika, amely belesüllyed a kényelmes status quo, a birodalmi érdek támogatásába, a kapitalizmus fenntartásába. Ellenforradalmi a francia konzervativizmus, amely a francia forradalommal élesen szembe fordulva a restauráció és a monarchia híveként lépett színre. A konzervatív forradalom végül a XX. században, a weimari „demokrácia” mocsarából kívánt kiszabadulni, s a liberalizmusra való reakcióként radikális német mozgalomként jelentkezett. 

A konzervativizmusnak tehát az újkori történelem menetében számos, egymástól sokban eltérő, de egyaránt építő típusa alakult ki, amelyek mögött hasonló értékvilág húzódik meg. Mindezek közepette viszont – mint utaltam rá – időnként szemünkbe ötlenek álkonzervatív politikai törekvések, amelyek csak egy-egy uralmi réteg fenntartását szolgálják, csak nevükben „konzervatívok”, de valójában távol állnak a hiteles konzervativizmus eszmevilágától. 


Frenyó Zoltán

Önnek kik a személyes kedvencei?

Ezen már magam is gondolkodtam, de épp a konzervativizmus természetéből fakadóan nem egyszerű kérdés. Ami azt illeti, némelyik alakkal korábban már magam is foglalkoztam, akiknek szerkesztőként vagy szerzőként köteteket szenteltem (Jacques Maritain, Prohászka Ottokár, Pauler Ákos, Molnár Tamás). Mégis, most ettől függetlenül kiemelnék néhány nevet, akik ezért vagy azért talán közelebb állnak hozzám, mint mások. Ilyen Gonzague de Reynold, a nálunk egyáltalán nem ismert kiváló svájci kultúrtörténész, a hivatásrendi társadalom rendíthetetlen híve, az európai eszme igazi képviselője. Ilyen Oswald Spengler, nem kell mondani: igazi nagy filozófus, széles távlatú, a világot értő, átütő erejű gondolkodó. Figyelmet érdemel

Christopher Dawson, a nálunk szintén teljesen ismeretlen kultúrfilozófus a maga hatalmas életművével,

aki meggyőzően mutatta ki a civilizációk és vallások összefüggését, közelebbről pedig a kereszténység alapvető szerepét kultúránkban. Itt említem meg Prohászka Ottokárt, az egyik legnagyobb magyar szellemet, most csak egy szempontból, a régi és az új viszonyának tisztázása végett. Prohászka „modern katolicizmust” hirdetett, ez azonban éppen nem a modern világnak való alárendelődést jelentette. A „modo” jelentése: „éppen most”. Prohászka azt kívánta, hogy éppen most, a jelenkorban érvényesüljön az, ami a kereszténység állandó és lényegi értékvilágát alkotja, másszóval, a kereszténység ebben az értelemben legyen modern, vagyis itt és most hatékonyan működő erő, amely éppenséggel konzerválja, illetve renoválja az emberi normalitás értékeit a modern világ dezorganizáló tendenciáival szemben. Végül megemlítem

Németh László, a nagy magyar nemzetépítő, egyben európai látókörű gondolkodó nevét.

Életművét különféle beállítások övezik, ezekkel szemben őt legmélyebben tekintve maradandót létrehozó konzervatív szellemű alkotónak lehet tekinteni. 

Milyen recepcióra számít?

Megmondom őszintén, arra számítok, hogy ennek az összeállításnak lesz hatása. Az érdeklődést máris érzékelem. A hatást, a visszhangot, a fogadtatást kettéválasztanám. Ez egyrészt a közvetlen híradást jelenti a könyv megjelenéséről. Ilyenek folyamatban vannak, ezeknek örülök. Bizakodó vagyok abban a tekintetben is, hogy lesz keletje, fogják vásárolni. Amúgy igen szép kiállítású kötetről van szó, ami a L’Harmattan kiadó kiváló munkáját dicséri. Másrészt egy hosszabb távú szellemi hatásról, feldolgozásról, beépítésről kell gondolkodnunk. Ezt persze nehezebb megragadni, de a mai szellemi és politikai helyzetben szerintem a legjobbkor jelent meg a könyv, igenis lesz szerepe abban, hogy az olvasó tisztábban lásson a konzervativizmussal kapcsolatos kérdésekben. 
Ami a szakmai fogadtatást illeti, először is leszögezem, hogy

megannyi kiváló szerzőt, szakterületük elsőrendű szakértőjét tudtam megnyerni a kötetnek,

amely ezért igen magas színvonalú és hiteles alkotás. Ezért pedig a könyv az elfogulatlan szakma részéről csakis elismerést kaphat. Összesen egyébként 37 szerzőről van szó, ami már önmagában is azt jelenti, hogy a kiadvány megkerülhetetlen szellemi erőt képvisel. Kicsit közelebbről nézve, a rokon felfogások, a hasonló világnézetűek oldaláról is természetesen kedvező fogadtatásra számítok. A konzervativizmussal ellentétes, sőt kifejezetten ellenséges viszonyban állók részéről viszont – mivel a színvonaltalannak, szakszerűtlennek, „tudománytalannak” bélyegzés, a szokásos gőgös lesajnálás most nem nagyon fog működni –, feltehetően vagy a jól ismert rituálé, a szélsőségessé és elfogulttá nyilvánítás, vagy a szintén bevett ősi módszer, az emlékezet kitörlése (damnatio memoriae), magyarán az elhallgatás fog bekövetkezni. Mindez pedig azért, mert a kötet meggyőzően mutatja be, milyen hatalmas és komoly szellemi hagyományról van szó, amely maradandóbb, mint a modern korral járó, és vele majdcsak letűnő liberalizmus és szocializmus.

Milyen közkeletű félreértések vannak „forgalomban” a konzervativizmussal kapcsolatban?

Részben már az előbb utaltam arra a tévképzetre, amely szerint a konzervatív állítólag egyrészt a „maradi”, a pejoratív értelemben vett „reakciós”, másrészt a bambán mérsékelt ember. Mellesleg megjegyzem, hasonló hamis képet erőltetnek a kereszténységgel kapcsolatban is, itt az elfogadás, a béke, a megértés, a türelem eszméit bénító szándékkal az elvtelenségig fokozva. Sok jószándékú keresztény ezek után nem is képes és nem is mer a „szigorúbb”, de hitelesebb szeretet jegyében, a valódi értékek érdekében fellépni és értékítéletet alkotni. A konzervativizmusról szólva mindenképpen arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a politika, az ideológia és a tudomány színterén egyaránt

a hamis, vagy álkonzervativizmusnak sok arcával találkozunk.

Ilyen a nyugati „neokon” imperializmus, a nyugati „konzervatív” pártpolitika, de ilyen volt az egykori Habsburg-konzervativizmus is, amivel a magyar ember érthetően nem nagyon tudott mit kezdeni. A szellemiek terén a zavarkeltés mintapéldája Mannheim Károly munkásságának megítélése, akit nemegyszer a konzervativizmus jeles személyeként szoktak bemutatni. Minden ellenkező beállítással szemben A konzervativizmus című munkájának emlegetése ellenére azonban Mannheim nem volt konzervatív gondolkodó, hanem a német konzervatív gondolkodást kutató, azt tetten érni kívánó szociológus. Annál kevésbé mondható konzervatívnak, mivel nem derogált neki, hogy annak idején az 1919-es magyarországi bolsevik kommün, a vörös rémuralom bukása után Kun Bélától átvegye a Tanácsköztársaság pénztárának egy részét abból a célból, hogy segítse a proletárdiktatúra fontos szereplőinek Bécsbe menekítését. Ez az eset is rávilágít arra, hogy a szocialista-kommunista és a liberális-polgári radikális irányzatok között nagy átjárás és személyes összefonódás van kezdettől máig.

Hogy látja, miként áll a konzervatív gondolat nyugaton és itthon?

A konzervatív gondolat a modernitás egész korszakában kedvezőtlen helyzetben van, hiszen ennek egészét a liberalizmus uralja, egy részét pedig a kommunizmus határozta meg. Márpedig e fennálló hatalmakkal és uralmakkal szemben végtelenül keserves építkezni.

Nyugaton ma tulajdonképpen liberális diktatúrák, működnek.

És itt egyre megy, hogy köztársaságról vagy királyságról van szó. E totális államok csírájukban fojtják el az alternatív politikai erők kibontakozását, és ellehetetlenítik az alternatív szellemi mozgalmak érvényesülését. Nyugaton az európai civilizáció egyelőre a hosszú haláltusáját vívja. A történelem persze időnkénti szokása szerint tartogathat meglepetéseket, ezért az előbb méltatott Spenglerrel szemben talán és remélhetőleg mégsem kell végérvényesen a Nyugat alkonyáról beszélni.

Közép-Európát a szovjethatalom brutális működése különös módon kikapcsolta a liberalizmus végső, bomlasztó stádiumából, amely itt csak fáziskéséssel érvényesül, miközben a megdermedt közelmúltból a konzervativizmus, és egyáltalán a normalitás még jelentős tartalékokkal rendelkezik. Ez a körülmény a régiónkban bizakodásra ad okot; a kérdés az, hogy Közép-Európa át tudja-e menteni Európát, mind társadalmi-politikai, mind szellemi-kulturális tekintetben, egy jövendő történelmi korszakba. Ebben a történelmi jelentőségű folyamatban

Magyarországra kormányzati és szellemi síkon egyaránt igen fontos szerep hárul.

E folyamat eredményességének feltétele, hogy a scyllák és charybdisek között a jövőben folytatódik-e az a nemzetépítés és az a kulturális kibontakozás, amelynek egyik legfőbb összetevője maga a normalitás megerősítésére irányuló konzervatív gondolat.