Olyan helyről jövök, amit porig égettek

2021-10-14 19:29:00

Dunajcsik Mátyás
24.hu
Amikor a párommal elköltöztünk Budapestről, mindketten a kulturális életben dolgoztunk, és soha semmilyen atrocitás nem ért minket amiatt, mert két csávóként vagyunk együtt – de azért pontosan tudtuk, hogy közben egy végtelenül homofób ország homofób fővárosában éltünk.

„Ha defenzív helyzetből írsz egy kisebbségről, aminek egyébként a tagja vagy, és a többségi társadalom elvárásainak megfelelően tompítasz a szöveg élén, akkor már meg is adtad magad nekik. Ezek a részek főleg 2013-ban íródtak, és örülök, hogy akkor írtam meg őket. Ma már biztosan sokkal dühösebben írnék a homofóbiáról, és talán jót is tett a könyvnek, hogy ez a dühöm kevésbé szivárgott bele. De ennek a sokat idézett mondatnak fontos kontextusa van, hiszen a főhősöm, aki mondja, egy heteroszexuális srác, aki a két apja miatt mégis mindig a homoszexuálisok oldalára kerül, mellettük áll ki a többségi társadalom ellenében, miközben a mainstream meleg stílussal sem tud azonosulni. Mert hát időbe telik, mire az ember rájön, milyen rengetegféleképpen lehet meleg az ember, és ezt a főhősöm is tudja, amikor azzal folytatja, hogy „idővel rájöttem, hogy korai gondolkodásomban ott követtem el az első és legalapvetőbb hibát, hogy valamiféle egységet feltételeztem ott, ahol közelebbről megnézve csak végtelen variációk kimeríthetetlen sokaságát találhattam, és ami csak kívülről látszott egyetlen, homogén halmaznak”.

Amikor a többségi társadalom elkezd elfogadni egy kisebbséget, azzal kezdi, hogy csak egyetlen történetet ad neki, és annak az újramesélését várja el mindenkitől, vagyis homogenizál egy egyébként rendkívül sokszínű embercsoportot. Ezen a tanulási folyamaton én is átestem, hiszen átlagos, középosztálybeli, liberális értelmiségi családból érkezve a »homoszexuális férfi« egyetlen elérhető modellje számomra az Oscar Wilde-típusú művészdandy figurája volt, amit húsz éven keresztül profin játszottam.

Csak aztán rájöttem, az, hogy a férfiakat szeretem, valójában nem kell, hogy determinálja sem azt, ahogy öltözöm, sem azt, hogy milyen zenét hallgatok. Attól, hogy valaki meleg, még nem feltétlenül lesz divattervező vagy fodrász, lehet vízvezeték-szerelő vagy buszvezető is, sőt akár rocksztár vagy katona.

Mire készül mostantól? Németországban élő magyar író lesz? Vagy Németországban élő német író?

Itt megint olyan értelmetlen kategóriákról beszélünk, mint az első kérdésnél az otthon(ok) kapcsán, mintha ezek átjárhatatlanok lennének, kizárnák egymást, vagy hogy feltétlenül választanunk kellene közülük. Nekem sokkal fontosabb, hogy író legyek, mint hogy magyar vagy német író legyek. Irodalommal foglalkozni számomra nem magányos tevékenység, hanem az emberi kapcsolatokról, találkozásokról szól. Ezt pedig nehéz fenntartani egy olyan közegben, amiben nem élek benne. Most azért írok német nyelven is, hogy legyenek olyan szövegeim, amiket meg tudok mutatni a német barátaimnak, hogy azokkal beszélgethessek irodalomról, akikkel egy országban élek. És hát az is egy sokkal tisztább, szárazabb érzés, hogy most a Német Művészeti Akadémiától kapok ösztöndíjat német nyelvű versek megírására, mint ha bármely magyar állami ösztöndíjra kellene pályáznom. Ettől függetlenül az anyanyelvemmel való kapcsolat, a magyar irodalmi közeg elvesztése egy trauma, amivel együtt kell élnem és fel kell dolgoznom. És a német nyelvű szövegek, amiken dolgozom, részben pontosan erről a traumáról szólnak.”

Fotó: MTI Fotó: Soós Lajos

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.