Hogyan lett Svédország migránsbarát, Dánia pedig bevándorlás-ellenes?

2021-10-07 15:32:20

Írta: Veszprémy László Bernát
Mitől más a dán és a svéd bevándorlási politika? Miért nehezítik a szomáli tradíciók a beolvadást? Hogyan számolható fel a klánkultúra Európában? Ezekről beszélgetettek a Migrációkutató Intézet kutatói.

Nyitókép: a malmői mecset (REUTERS / Bob Strong)

 

Online előadást szervezett a Migrációkutató Intézet Európai migrációs politika. A dán modell lehet a megoldás? címmel, ami a Konferencia Európa Jövőjéről rendezvénysorozat keretén belül valósult meg, s aminek előadói Kovács Emese Skandinávia-kutató, az intézet munkatársa, illetve Marsai Viktor Afrika-kutató, az intézet kutatási igazgatója voltak.

Kovács a dán migrációs politika alakulását mutatta be, összehasonlítva azt a svéd politikával. A bevándorlás témája a skandináv országokban fontossá vált, ám a hozzáállások eltérők. Kicsi országokról van szó, viszonylag kis népességgel, egyetemes jóléti rendszerrel és nyitott gazdasággal, hasonló történelemmel. Bizonyos értékeket, mint az egyén autonómiája és az alkotmányos jogok, nagyra tartanak. A különbségek mégis markánsak lettek az elmúlt tíz évben: a dán politikusok a szigorú bevándorlási politika mellett érvelve elrettentésül a svéd példát hozzák fel.

A dánok szerint a svédeket politikailag túlságosan korrekt nézeteik akadályozzák

a bevándorlásról való őszinte beszédben, míg a svédek embertelennek nevezik a dán eljárásokat.

A Dán Néppárt számára a bevándorlás már a korai kétezres évektől meghatározó volt, így a migráció témáját folyamatosan napirenden tartották a törvényhozásban. 

Jobbra tart a dán baloldal

A vallási radikalizmus, a szegregáció, 9/11 és a Mohamed-karikatúrák miatt kialakult diplomáciai krízis is beszédtémák lettek. A migrációs válság idejére a dán jogszabályok már a nemzetközi szerződések által lehetővé tett minimális szintre csökkentették a menekültek befogadásának lehetőségét. Ennek ellenére 21 ezer fölötti számban érkezetek menekültkérelmek Dániába, és az eljárás végére kiderült, ezeknek csak a fele volt menekült, másik fele gazdasági bevándorló volt. A dán kormány a szociáldemokraták támogatásával együtt indult el a szigorúbb bevándorláspolitika irányába. A szocdemek felismerték, hogy erre szükség van, mivel egy jóléti állam nem engedheti meg az engedékeny bevándorláspolitikát, mert a harmadik országból érkező, alacsony humán tőkével rendelkező tömegeket nem tudnak hozzájárulni érdemben a rendszer fenntartásához.

A szocdemek szakították a hagyományosan befogadó baloldali politikával,

és szigorúbb, jobboldali vonalat kezdtek követni. 

Az új dán bevándorláspolitikának négy pillére van. Az első, hogy befogadó-központokat hoznak létre – egy távoli, harmadik országban. A második, hogy a menekültek ideiglenes státuszát hangsúlyozzák: amennyiben védelemre nem szorulnak, akkor haza lehet őket küldeni. A harmadik pont az EU külső határainak védelme, legutóbb Litvániának adtak 11 kilométernyi szögesdrótot . A negyedik pont a helyben segítés elve: Dánia szerint anyagi eszközökkel, helyben eredményesebben lehet segíteni a menekülteken.

A dán álláspont majdnem ugyanaz, mint a magyar kormányé,

európai viszonylatban kimondottan szigorúnak számít.

Eközben a svéd bevándorlási politika liberális maradt, csak a menekülteket ellátó infrastruktúra összeomlását követően vezettek be néhány szigorítást, de az összkép így is nagyon engedékeny maradt.

Az eltérés okára két magyarázat lehet: egyrészt eltérően gondolkodnak a nemzeti identitásról, azt dinamikusnak tartják, szerintük közösen alakítják azt a bevándorlókkal. Az integrációt egy összeolvadásnak tartják. Ezzel szemben Dánia nemzeti identitása történelmileg meghatározott, és a bevándorlóktól azt várják, hogy egy szocializációs folyamat során dánokká váljanak. Svédországban csak a legális tartózkodás a tartózkodási követelmény, míg Dániában a nyelvismerettől az önellátásig és a helyi kultúra ismeretéig szigorú elvárásokat támasztanak. Ahogy egyre inkább felismerik a bevándorlás árnyoldalait, lehetséges, hogy Svédországban is szigorodnak a jövőben a bevándorlási feltételek. 

A szomáli diaszpóra kihívásai

Marsai Viktor előadásában arról beszélt, hogy a klán-háttér mennyire határozza meg az integrációt. A társadalom szervezetének keretei nagyon eltérőek az Európán kívüli társadalmak esetében. Az előadó felidézte, hogy a svédországi Göteborgban két rivális klán több háztömböt lezárt egy bandaháború során 2020-ban. A rendőrség ugyan több embert letartóztatott, de nem tudtak vádat emelni, mert nem tudtak tanúkat szerezni.

A patthelyzetnek végül nem a hatóságok vetettek véget, hanem az, hogy a két klán békét kötött.

Az eset sokkolta a svédeket. A cikk az Economist hasábjain jelent meg, márpedig a liberális lapot nem lehet migrációellenes elfogultsággal vádolni. 

A klánrendszer az emberiség egyik legősibb szervezeti egysége, a túlélést, védelmet, gazdasági keretet jelentette több tízezer éven át. Itt a vérségi kötelékek határoztak meg az együttélést, nem egy államapparátus – utóbbiak elég frissek az emberi történelemben, az első államalakulatok nagyjából hatezer éve jelentek meg, az első városok a kutatók szerint mintegy 8-10 ezer évesek.

A világ számon pontján mind a mai napig klánrendszer uralkodik, de ezek a hálózatok már a jóléti társadalmakba is beszivárognak a bevándorlás nyomán. Svédországban 80 ezer szomáli él, Norvégiában 70 ezer, Finnországban mintegy 35 ezer, Dániában 21 ezer. Ezek a hivatalos adatok, de a látencia magas: Svédországban valószínűleg jóval százezer fölötti közösségről van szó. 

A szomáli társadalom kapcsán látni kell, hogy míg az európai társadalom egyénközpontú, addig ők a túlélés miatt közösségi központúak: 

a gondolat, hogy valaki egyedül nézzen szembe az élet kihívásaival, idegen,

hiszen ez odahaza gyakorlatilag a halált jelenti.

A szokásjogi jelenség erős, ez kompenzációs, nem büntetésközpontú – tehát ha valaki megöl valakit, akkor a másik családnak vérdíjat kell fizetni, nem pedig a gyilkost büntetik meg. Nem az egyén felel a tettért, hanem a klán, amibe az egyén tartozik. A lojalitás fontos, ami a klán felé mutat, nem pedig a központi hatalom felé. Ha Afrikában egy bizonyos klán adja az államapparátust, akivel például egy másik klán háborúban áll, nem fogják elfogadni az államhatalmat. 

A munkavállalás terén látni kell, hogy a norvég elvárások – melyről egy felmérés szól – felborítják a szomáli hagyományokat: a nők szinte minden ház körüli munkát elvisznek, tehát a nők hamarabb kapnak munkát Norvégiában, mert tudnak főzni, takarítani, könnyen lesznek nővérek, boltosok. Ezzel szemben a férfiak tapasztalatai a politikai életben, illetve a klántanácsok működtetésében kevéssé kamatoztathatók a skandináv társadalomban.

Mivel a nők dolgoznak és ők tartják el a férfiakat, sok a feszültség, magas a válások aránya a diaszpórában.

A jóléti társadalom ráadásul, ha valamivel rosszabb szinten is, de eltartja a nagycsaládot, így nincs inspiráció a munkapiacon való megmérettetésre.

A szomálik büszkék, számukra az elutasítás egy állásinterjún megalázó dolog. Dél-Afrikában a szomáli diaszpóra kezében van a kiskereskedelem jelentős része, mivel nincsen szociális ellátórendszer, és ezért kénytelenek a piacon megmérettetni magukat a túlélés érdekében. Ott éppen az a vád a szomálikkal szemben, hogy elveszik mások megélhetését. Marsai Viktor zárszava szerint határozott integrációs kereteket kell teremteni a bevándorlóknak, a klánszerkezettel szemben alternatívákat kell felmutatni, a kitoloncolásnak pedig reális opciónak kell lennie. 

Fotó: Pixabay