„Túltolták a biciklit” – Birgit Kelle a német nyilvánosság torzulásairól

2021-09-24 07:40:00

Írta: Kohán Mátyás
„Minden kapcsolatukat elvesztették a valósággal, annyira túltolták a biciklit, hogy az most már a lakosság többsége számára is látható” – mondja a német baloldali véleményvezérlésről Birgit Kelle. A neves német újságírónővel a vasárnapi választásról, a német lakosság és a médiaelit véleménykülönbségeiről és arról beszélgettünk, kire is szavazzon egy egyszeri keresztény német. Interjúnk!

Birgit Kelle Gerald Löwenthal-díjas erdélyi szász származású német újságíró, író, családpárti aktivista. Írásai megjelentek számos neves német lapban, mint a Die Welt, Focus, kath.net, Bayernkurier, Junge Freiheit és a The European. Frau 2000plus érdekvédelmi szervezet vezetője, német televíziós műsorok rendszeres szereplője. Négy könyvet írt anyaságról, nőiségről, genderről.

Kellével a The European Conservative folyóirat aktuális számának budapesti bemutatóján beszélgettünk, ahol kerekasztal-beszélgetésen is részt vett. A beszélgetés ezen a linken tekinthető meg, a felvételen 3 óra 1 perctől.

***

Németországban pár nap múlva választások lesznek. Ön ismert keresztény újságírónő és aktivista. Van esetleg bármiféle javaslata, hogy kire szavazhatnának ma Németországban a keresztények?

A választás pillanatnyilag nagyon nehéz, mert a konzervatív pártokban, a CDU-ban és a CSU-ban, amelyek a C-t még a nevükben viselik, masszívan háttérbe szorult a keresztény perspektíva. Keresztény szempontból ezért már nem lehet feltétel nélkül a CDU-ra szavazni, ki kell mondani, hogy a politikában az a C már évek óta nem játszik semmiféle szerepet. Ha olyan témákat veszünk, amelyek a keresztények számára húsbavágóak, például a keresztényüldözést, az életvédelmet vagy a bioetikát, akkor felmerül a kérdés, hogy miféle emberkép is képezi cselekvésünk alapját, él-e még a keresztény emberkép, vagy készek vagyunk feladni azt? Néhány dolgot megadnak a pártokban az életvédőknek, de valójában semmiféle szerepet nem játszanak, sok mozgásteret nem akarnak nekik adni.

Néhányak olvasatában a kereszténység alibifunkciót is ellát,

amikor a menekültválságról van szó, akkor hirtelen mindenki felfedezi magában a felebaráti szeretetet, az ateisták, a Balpárt meg a Zöldek is reaktiválják a keresztény emberképüket, hogy a menekültpolitikájukat megindokolják, de amikor az abortuszról van szó, akkor már senki nem szereti, ha a keresztény emberképére emlékeztetik.

Kire szavazhatnának tehát?

Az ember sosem azt kapja, amit akar, azt a pártot, ami azt csinálja, amit akarok, magamnak kéne megalapítanom. Az ember mindig csomagot vásárol, a legkisebb rosszat. Azon pártok közül, akiknek valóban van esélyük a Bundestagba jutni és kormányra kerülni, szövetségi szinten a CDU a keresztények számára az egyetlen opció. Persze ismerek keresztényeket az FDP-nél és a Zöldeknél is, a szociáldemokratáknak is vannak keresztény pozícióik, de ott ez még kevésbé játszik szerepet. Inkább megfordítanám a kérdést: akikre egyáltalán nem lehet szavazni, ha az embernek igénye van a keresztény álláspontra, azok a Balpárt és a Zöldek. Tulajdonképpen az FDP-re sem lehetne, mert ott alig játszik bármiféle szerepet a kereszténység, épp ellenkezőleg – bioetikai kérdésekben látjuk, hogy ott a tudomány áll előtérben, az elvek kevésbé.

Kizárásos alapon valóban csak a CDU/CSU marad, meg szódával az FDP is,

amely számos tagállamban a polgári értékeket képviseli.

Tabu az AfD? Lehetetlen rájuk keresztényként jó lélekkel szavazni?

Számomra lehetetlen, mert az AfD-ben nagyon sok olyan ember van, akire keresztényként nem lehet szavazni, akik szélsőjobboldali szólamokat hangoztatnak: nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzájuk. Kár, hogy az AfD a radikálisait nem volt képes megfékezni és kidobni a pártból, épp ellenkezőleg, az úgynevezett Szárny inkább nőtt. Nem csak én érzek így, a polgári táborban sokan látják, hogy nagyon is vannak olyan pozícióik, amelyek korábban a CDU álláspontjai voltak. Az AfD nem új álláspontokat talált fel, hanem a CDU által előállított vákuumot töltötte ki. A CDU számos témában feladta azt a polgári álláspontot, amelyet korábban elfoglalt, ilyen a családpolitika, a genderpolitika… Az AfD meg okos volt, kihasználta ezt a potenciált. Most hirtelen az a helyzet, hogy ha az ember családpárti, abortuszellenes, életvédelem-párti vagy genderpolitika-ellenes, arra azt mondják, hogy az AfD-s álláspont. Emberek, bocsánat, mi ezeket már akkor képviseltük, amikor az AfD még csak tervben sem volt, és akkoriban a CDU-n belül ezek középpárti pozíciók voltak!

De az AfD sajnos emellett sok idiótát és radikálist is felkarolt,

számomra ők keresztény szempontból nem megszavazhatóak. Ahogy a többi pártnál, úgy az AfD-nél sem lehet a csomagból csak ezt vagy azt választani, csak az egész csomagot – és az nekem nem kell.

Említette a genderkérdést is. Ez egy olyan téma, amellyel ön aktivistaként régóta tevékenykedik, könyveket is írt róla. Hogy látja a genderharc helyzetét Németországban? Van esély egy józan genderpolitikára, vagy megállás nélkül robognak az őrületbe?

Nagyon izgalmasnak tartom most a helyzetet, mert látom, hogy mozgásban vannak a dolgok. Egyáltalán nem látom veszve a harcot, épp ellenkezőleg! A nyilvánosságban elértük most a csúcspontot, az egész ország a gendersemleges nyelvről beszél – és micsoda csoda, hirtelen a CDU/CSU-hoz hasonló pártok is kezdenek rájönni, hogy a lakosság többsége ezt valójában nem is akarja. A fontosságát, a benne rejlő szavazói potenciált korábban nem vették észre, meghagyták a baloldalnak, most meg hirtelen az a vita folyik, aminek igazából hét, nyolc, tíz évvel ezelőtt kellett volna folynia, azelőtt, hogy a politikát elkezdték volna megvalósítani. Mozgásba kellett jönnie pár dolognak, mire az emberek felfogták, hogy ez egy számukra is fontos téma, amely nem fog egyszerűen csak elmenni mellettük. És a nyelv most egy olyan terület, ahol most úgy érzem, az embereknek teli a hócipője.

Mi a közhangulat?

Most azt mondják, hogy eddig és ne tovább, torkig vagyok, nincs ehhez tovább kedvem. A köztévében a gendercsillagot most beszédszünettel ejtik, az állami televízió nem átall főműsoridőben gendersemlegesen kimondani olyan fogalmakat is, mint a „tálib”, és „tálib*nőkről” beszélni. Minden kapcsolatukat elvesztették a valósággal,

annyira túltolták a biciklit, hogy az most már a lakosság többsége számára is látható,

egyre több emberrel jön szembe ez a nyelvezet, amelyet korábban elitvitának tartottak. Mert gendersemlegesen jön a levél az iskolából, a hivatalokból, azt az utasítást kapják a munkahelyükön, hogy csillagozzanak, a diákokat is erre kényszerítik az egyetemeken, különben pontokat vonnak le tőlük… A CDU végre felkarolta a témát, amit eddig mindig csak az AfD képviselt hangosan, és akkor mindig az volt a válasz, hogy a gendernyelv ellen lenni szélsőjobboldali dolog. Ez már nem működik, konzervativizmussal nem gyanúsítható balos újságírók is foglalkoznak vele, és éppen kőkeményen a gendernyelv ellen fordul a közhangulat. Évekig azt éltük meg, hogy menő és modern volt gendercsillagozni – most meg az, aki gendernyelven ír, már idegesítő. Csodálatos fejlemény ez!

Bizonyára, de Németországban nem ez lenne az első alkalom arra, hogy a politika figyelmen kívül hagyja a választói akaratot. Elkerülhetőnek látja ezt ebben a helyzetben?

Abszolút, főleg ebben a témában, mert ez nem kerül semmibe a politikának sem, viszonylag kevés rendelettel visszahúzhatják a lovakat. Ha most kiáll egy Markus Söder, és azt mondja, nem létezik, hogy Bajorországban a diákoknak gendercsillagozni kelljen, hiszen szabadállam vagyunk, nem így megy ez – az neki semmibe nem kerül, emelkedik vele a népszerűsége, egyszerűen kihozhat egy rendeletet, hogy az oktatásban holnaptól nincs gendercsillag. Ezt más tartományok már megcsinálták, Szászország és Schleswig-Holstein oktatási minisztériumai rendezték a helyzetet. Ami nehezebb ügy lesz, az a lobbicsoportok finanszírozásának eltörlése. Ők tartományi szinten, ahol sokhelyütt kormányoz a Balpárt és a Zöldek is, intézményesültek. Hihetetlenül sok állami pénzt hagyunk klasszikus LMBTQ-szervezetekbe folyni, ezek mind jól ki vannak stafírungolva, adópénzekkel dolgozhatnak.

Itt is rá kell lépni a fékre, végre kimondani, hogy már bocsánat, miféle legitimációval kapnak ezek pénzt,

miközben a hagyományos családért küzdők semmit nem kapnak? Ez lesz a következő feladat. A nyelv csak az első csatamező, az könnyebb, mert ott nincs szó pénzekről, de a lobbicsoportok finanszírozásában, ahol milliós tételeket kell törölni és munkahelyeket megszüntetni, na, ott ellenállás lesz. A szövetségi kormányunk még a nyári szünet előtt megengedett magának egy Szövetségi Egyenlőségi Alapítványt, amelynek most éveken keresztül az lesz a dolga, hogy egyenlőségpolitikát csináljon. Ez a terület amúgy a családügyi minisztérium feladata, kérdéses, miért van szükség itt államilag finanszírozott alapítványra. Felmerül a gyanú, hogy ezzel is lobbicsoportokat akarnak finanszírozni, egyfajta parlament előtti ellenzéket, amely független a kormánytól – azaz ezen az alapítványon keresztül akkor is finanszírozni lehet őket, mikor nincsenek kormányon a balosok, és állami megbízásban csinálhatják a genderpolitikát, ismétcsak adópénzből.

Ön régóta újságíró már. Hogy látja a német politikai újságírás viszonyát a német politikával?

Különbséget kell tenni közmédia és magántulajdonú média között. Világosan kimondható, hogy a közmédiumok óriási balkanyart vettek. Ezt kimutatták már különböző felmérésekkel is, melyekben azt vizsgálták, hogyan gondolkoznak az újságírók.

Az átlagos német újságíró nagy többséggel a Zöldekre szavaz.

Volt felmérés arról is, hogy miként gondolkodnak a közmédia újságíró-gyakornokai, közülük 90 százalék a Zöldekre szavazók aránya. Ők az utánpótlás! A most dolgozó szerkesztők is egy oldalra húznak, a Zöldek a leggyakrabban behívott politikusok, hiába van szó egy kis ellenzéki pártról. Egyengetve van az útjuk, kesztyűs kézzel bánnak velük, megkímélik őket attól az oknyomozástól, amit más pártok ellen folytatnak. Egyfajta kettős mérce a jellemző. A kampányban is volt néhány botrány, a berlini műsorszóró például a berlini biciklisekről forgatott riportot, amelyben egy állítólagos utca embere szerepelt biciklissisakban. Kiment a riport a tévébe meg az internetre, aztán kiderült, hogy ő valójában nem egyszerű biciklis volt, hanem egy politikai párt jelöltje… Több ilyen eset is volt, amikor kiderült, hogy az állítólagos utca emberei baloldali pártok vagy a Zöldek jelöltjei voltak valójában.

Lehet ennek hatása a Bundestag-választásokra?

A választási kampányban több külön tévés formátumban is szerepeltek a kancellárjelöltek, egy közülük a Wahlarena, ahol a jelölt egy arénában áll, és a körülötte ülő, a szerkesztőség által kiválasztott emberek feltehetik neki a kérdéseiket. Mikor Armin Laschet állt a Wahlarenában, kiderült, hogy két fiatal hölgy, akik „állampolgárokként” kérdezték őt,

valójában szélsőbaloldali aktivisták voltak, akiket külön tévés munkára képeztek ki.

Erről a szerkesztőség tudott, mégis odaállították őket az ifjúság képviselőiként… Aztán voltak még úgynevezett „gyerekriporterek”, akik kérdéseket tettek fel a jelölteknek, és furcsa módon csak világvégéről meg klímaváltozásról beszéltek. Én négy gyerek anyja vagyok, tudom, hogy egy tizenkét éves gyerek nem így beszél, nem ilyen kérdései vannak, és nem ezekkel a témákkal foglalkozik. Őket is külön felkészítették, hogy milyen témákban kérdezzenek.

De akkor mi az a német médiában, ami olvasásra, hallgatásra, nézésre érdemes?

A magántulajdonú adóknál még nem ez a helyzet, ahogy az újságpiacon sem, ott még több a sokszínűség. De ne áltassuk magunkat, van néhány szerkesztőség is, amely teljesen elborult balra. Nem az összes, és ez jó: vannak olyan lapjaink, mint a Focus, a Die Welt vagy a Neue Zürcher Zeitung Svájcból, amelynek van egy nagy német szerkesztősége. Ezeken a helyeken tisztességes újságírás zajlik – a BILD is fantasztikus oknyomozást végez, pedig korábban bulvárlap volt, de most támadásba lendült, és minden politikusnak ugyanannyira mászik az arcába.

Istennek hála van még egy csomó újságírónk, akik komolyan gondolják a munkájukat,

akik tényleg jó hírszorgáltatást végeznek, próbálnak tisztességesek és kiegyensúlyozottak maradni, és kellemetlen kérdéseket tesznek fel, függetlenül attól, melyik jelölt a vendégük. De a közmédiában ezt már csak ritkán látjuk, ami már csak azért is tragikus, mert mi ezt állampolgáronként mind kötelező jelleggel finanszírozzuk. Ilyen szempontból ez botrány, hiszen a dolguk az lenne, hogy tájékoztassanak minket – de amit kapunk, az részben politikai propaganda.

Nyitókép: Rakó Alex