A legszentebb kötelesség

2021-08-25 11:19:00

L. Simon László

Jó látni azt, hogy államalapításunk ünnepe levetkőzte kötelező jellegét. A fiataloknak sem lehet kötelezővé tenni, nincs erre a napra elrendelt megjelenés vagy program, az egész nyár a vakációval telik el. Meg­szabadultunk a kommunista „alkotmány ünnepétől”, az új kenyeret már nem a párttitkárok szelik fel, hanem ahogyan sok száz éven keresztül, papok szentelik és áldják meg. Idén is felhőtlen, örömmel teli, felszabadult ünneplés, valódi születésnapi hangulat jellemezte fal­vainkat és városainkat. Egyáltalán nem baj, hogy az emberek egy részét nem foglalkoztatják a politikusi beszédek, de pontosan tudják, milyen alkalomból ajándékozza meg őket az állam vagy a településük csodás tűzijátékkal.

Az ünnep elmúltával elmerengtem azon, hogy lehet-e a hazaszeretetet tanítani. Lehet-e ránevelni bárkit is a haza szeretetére? Lehet-e egyáltalán a szeretetet tanítani? Elég csupán jó mintát adni? Miért vannak olyanok, akiknek a szülők, a rokonok vagy éppen a haza szeretete nem természetes dolog? S miért gondolják páran, hogy nincs kötelességük a szüleikkel, a hazájukkal szemben? Amikor számunkra egyértelmű felelősségünk van azokkal szemben, akik felneveltek, otthont, fedelet és szeretetet adtak; igenis a családunkért és a hazánkért érdemes önzetlenül áldozatot hozni.

A szeretet azonban nem érdem. Az, hogy képesek vagyunk szeretni, inkább erőforrás magunk és a szeretteink számára is. Fizikailag kifejezhetetlen, képlettel leírhatatlan erő, amely a tér és az idő kereteit szétfeszítve felülírja a fizika törvényeit. Hiszen szerethetjük azt is, aki már régóta nincs köztünk: az elvesztett szülőt, gyermeket, házastársat, még ha egyszerre fájdalmas is ez az érzés.

Minden időben és korban lesz létjogosultsága a hazafias nevelésnek”
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés