ADOM a diákmozgalom pontjait!

2021-08-03 17:07:18

Írta: Kohán Mátyás
Na jó, messze nem az összeset. De alapításuk óta a 12 pont a legértelmesebb kezdeményezésük, és ezt értékelni kell.
Coming out: imádom a hazámat.

Kötött az életem sok helyre a világon, Bajorországba, a Szilícium-völgybe, Bécsbe, láttam és megéltem a mienknél sokkalta nagyobb gazdagságot, hatékonyságot és rendet is. De a végén mindig arra jutottam, hogy az én lelkemet bizony Pannóniára kalibrálta a Mindenható, és én igenis szeretem azt, hogy a magyar szabály csak félig szabály, hogy a magyar vicc témája kötetlen, és hogy a magyar ember belső világa végső soron egy átlátható, józan, kezelhető dolog, nem pedig egy politikával átitatott mocsár, mint például a kaliforniaiaké. Meg még ezer másik dolgot is nagyon szeretek, de itt igazából nem is ez a téma.

Hanem az, hogy egyetlenegy dolgot viszont gyűlölök a hazámban – ez pedig az oktatási rendszere. Nem az iskoláim és a tanáraim, mert ők igen kevés kivétellel a lehető legkiválóbbak voltak, különös tekintettel a bencés atyákra, akik mindenki másnál többet tettek azért, hogy emberként bújjak ki a csőből.

Hanem a rendszer maga, a közoktatásunk mögötti naiv elképzelés és annak csapnivaló megvalósítása. Ezt szívből gyűlölöm, és menekülök is előle. Ha tetszik, a lábammal szavaztam, minden lehetőséget megragadtam arra, hogy ne Magyarországon tanuljak, és most is a Bécsi Egyetem vendégszeretetét élvezem. Mert ez a rendszer bizony rossz, mégpedig a velejéig. Középiskolásként még csak sejtettem, de dolgozó emberként már biztonsággal tudom is: jóformán mindent, ami a munkaerőpiacon bármiféle értéket ad nekem, az órarenden kívülről szedtem össze, nem ritkán kifejezetten ignorálva mindazt, amit az órarend szerint épp csinálnom kellett volna – mesélhetnének erről szépeket bizonyos tanárnők és tanár urak, akiknek az óráján ott csücsültem ezüstszínű iPademmel, olvasva és pötyögve a tananyag helyett inkább a fontosat.

És ha a mi szakmánkhoz valóban fontos dolgokat, a nyelveket és a könyveket nem legóztam volna össze magamnak akkoriban saját erőből, ma nem ide írnék. Leginkább nem írnék sehova, hanem olcsó fröccsöket fogyasztanék egy bölcsészkari csehóban, és azon gondolkoznék, hogy hogyan nem lesz munkám soha, tekintve, hogy az égvilágon semmi hasznosat nem tudok.

Tartom tehát: annak a rendszernek, amely magasról tesz arra, hogy az általa közvetített információnak az egyes tanuló életében munkaerőpiaci haszna van-e, változnia kell, mégpedig gyorsan és gyökeresen. És ha az ADOM ezt akarja, akkor csapjon a tenyerembe, mert én is ezt akarom –

csak az összes baloldali ökörséget nem akarom mellé, amit az oktatáspolitikai igényeik terjesztése közben szépen mosolygó ellenzékiektől naivan bekajáltak,

és ha eszük van, ők sem ezért küzdenek. Mert akkor soha az életben nem fognak elérni semmit, semmilyen kormány alatt.

Az ADOM elsősorban tanári fizetéseket akar emelni, és a vak is látja, hogy ez elkerülhetetlen – nem kényszeríthetünk pályakezdőket olyan helyzetbe, hogy egy albérlet meg a napi betevő ne jöjjön ki a zsoldjukból. De ha egy bizonyos cikk miatt már úgyis gyűlöl engem a tanármaffia, talán elárulhatom a titkot, hogy miért nem rendezte eddig semelyik kormány tartósan a tanári bérezést: azért, mert ebben az országban sok olyan tanár is dolgozik, akinek a munkája egy fillérrel sem ér többet, mint amennyit most fizetnek érte. Tessék, kimondtam, lehet őrjöngeni.

Messze nem ők a többség, a többség hivatástudatból erején felül dolgozik éhbérért, és akinek nem inge, ne vegye magára. De ők is léteznek, tudom, mert végigmentem én is ezen a rendszeren, javítottam már családtagjaim kijavított és leosztályzott németdolgozataiban otromba tanári hibákat, fogtam már a fejem nyelvórákon fájdalmasan hibás tanári fordítások miatt, meg kaptam már vissza mérnök hozzátartozómtól fizikafüzetet azzal, hogy nem tudja, mi ez, de egészen biztosan nem fizika. A digitális oktatás alatt se szeri-se száma nem volt a panaszoknak, hogy bizonyos tanerők az aktuális házi feladat Google Classroomba való kiírásával tudták le az oktatás-nevelést. Azaz munka nélkül megúszták.

És persze lehet azon siránkozni, hogy a tanárok társadalmi presztízse alacsony, meg azon is, hogy vajon az alacsony fizetések termelték-e ki a tanárhallgatók körében a kontraszelekciót, vagy fordítva, de az egészen biztos, hogy az országban tapasztalható tanárellenességről nagyonis tehetnek bizonyos pedagógusok, és minden eddigi kormány látta – csak egy sem merte kimondani –, hogy ezt a rendszert komoly fizetésemelésekkel kistafírungolni nettó pazarlás. És nem is stafírungolta ki, hanem nagy dérrel-dúrral emelt egyszer-kétszer, majd a továbbiakban elsunnyogta az ügyet.

Én látok erre egy megoldást – ezt pedig úgy hívják, teljesítménybér.

Nagy általános fizetésemelésnek semmi értelme addig, amíg nem látjuk, ki dolgozik jól és ki nem

– a tanárok számára nagy adminisztratív terhet jelentő minősítési rendszer helyett, amelyen jóformán lehetetlen megbukni, valódi minőségbiztosításra van szükség, pontos, precíz eszközökkel mérni kell azt, hogy melyik tanár mennyit tett hozzá a diákjaihoz. Ezt a jegyekből lehetetlen megállapítani, mert nem az a kérdés, hogy belvárosi menedzserek gyerekeinek ki tud jobban ötöst adni, hanem az, hogy különböző élethelyzetből jött gyerekeknek arányaiban ki segített többet. És akinek a keze alatt az analfabéta családból érkező szegénylegény elkezd közepesen pötyögni angolul, az kapjon kétszeres, háromszoros, ötszörös pénzt, mert ő egy kincset érő, igazi pedagógus, aki az eszüknél fogva képes szerencsétlen sorsú gyerekeket kiráncigálni a nyomorból.

A diákjaira semmiféle pozitív hatást nem gyakorló pedagógiai antitalentumokra pedig teljesen felesleges közpénzt pazarolni. De látnunk kell végre, tisztán és világosan, ki való tanárnak és ki nem – amíg valódi minőségbiztosítás nincs, kár is gondolkodni bármiféle fizetésemelésen. Olyan verzió nincs, hogy az iskolarendszerébe tízmilliárdokat invesztáló társadalom nem kap a pénzéért garantált minőséget cserébe.

Aztán szabad tankönyvválasztást is akar az ADOM, ez pedig rámutat arra, hogy az OFI-s tankönyvek színvonala nem minden esetben üti meg a szintet – és ez a helyzet tarthatatlan.

Az állami tankönyvmonopólium infrastrukturális előfeltétele annak, hogy a tankönyvek mindenki számára ingyenesek lehessenek,

ez utóbbi pedig – mondom ezt jobboldaliként – rendkívül fontos szociális vívmány. A megoldás tehát nem a szabad tankönyvválasztás visszaállítása, mert az ellehetetleníti az ingyenes tankönyveket, hanem az, hogy az OFI-s tankönyv legyen a legjobb a piacon. Minden tantárgyban, minden esetben. Ezt annak, aki az OFI munkáját átveszi, kőkeményen be kell rajtuk vasalnia.

Szeretne az ADOM továbbá minőségi pedagógusképzést és rekreációt – és itt harap a kígyó a saját farkába, mert a tanárképzés minőségi deficitje a legjobb bizonyíték arra, hogy az oktatási rendszerünk bizony nemhogy a gazdaságnak, de még saját magának sem képes kiművelt emberfőket képezni. A tanárjelölteket nem tananyagfelolvasó gépekké, hanem vérbeli értelmiségekké kell nevelni, olvasó, utazó, nyelvet beszélő, szakmájukban folyton továbbfejlődő emberekké – mert ha ez nincs, nemes egyszerűséggel nem lesz mit átadniuk magukból a diákoknak. Ebből fakad az a vergődő kreativitáshiány, ami az oktatási rendszerünket romba dönti.

És van még egy kulcsfontosságú pont az ADOM petíciójában – a jobb nyelvoktatás és a modern oktatás. Hadd tegyem hozzá: itt az ideje végre annak, hogy a kötelező érvényű órarendeket szépen kidobjuk a kukába. A modern oktatás egyet jelent a testreszabhatósággal, azzal, hogy a középiskolás diák már valóban azt tanulja, aminek az életben hasznát is látja majd, és ha az Egyesült Államoktól bármit is tanulhatunk, az éppen ez. Semmi szükség arra, hogy a kötelező érettségi tárgyakon túl bármiféle egyéb kötelező órával terheljük a diákot, és motiválatlan diákok pesztrálására, kamuórák megtartására szorítsuk rá a pedagógusokat.

Legyen kötelező magyar, matek, töri, nyelv, meg kötelező minimumóraszám – az érettségi tárgyak után fennmaradó idejében pedig miért ne venne fel a diák maga olyan órákat, amire szüksége van? Ha orvos lesz, kémiát, biológiát, fizikát, ha mérnök, robotikát, informatikát, még több matekot, ha bölcsész, hát az összes nyelvet, amit az iskolában kapni lehet. Miért ne csinálhatna a tanár kutatási vagy érdeklődési területéből kurzust, hol van az megírva, hogy egy magyartanár nem taníthat féléves blokkokban csak Babitsot, de azt mélyen és igazán, egy pap egyháztörit, egy zenetanár Bartókot, egy mérnök építészetet, egy informatikatanár alkalmazásfejlesztést, egy művésztanár Photoshopot, egy kisebbségi tanár magyar diákoknak horvátot, szlovákot vagy románt?

Miért fél a magyar oktatási rendszer attól, hogy a tanárt a diákjaival ne a kötelesség, hanem az érdeklődés tartsa egy teremben?

Mit veszítenénk vajon azzal, ha a kötelezők letudása után nem felesleges órákkal töltenénk meg az órarendet, hanem a tanárnak kreativitást, a diáknak meg szabadságot engednénk? És miért jobb nekünk így, hogy a diák már tizedikben tudja, mi nem kell neki, azokon az órákon pedig vagy a tanárral veszekszik, vagy az utolsó padban nyomja az Among Ust?

Akar még az ADOM Oktatásügyi Minisztériumot, diákképviseletet, iskolai autonómiát, több iskolapszichológust, 18 éves tankötelezettségi korhatárt és több szülői igazolást – ezek a követelések a számomra vagy antipatikusak, vagy egyszerűen csak sokadrangúak, mert nem érintik közvetlenül oktatási rendszerünk krízisének szíve közepét, a személyügyi és tartalmi válságot. (A kilenc órás iskolakezdéssel meg csak azért szimpatizálok, mert éjjeli bagolyként tapasztalom, hogy összefogott ellenünk a világ, de ebben a kérdésben valójában tökéletesen lehetetlen baglyok és pacsirták között igazságot tenni.)

De a lényeg az, hogy ADOM a diákmozgalom pontjait. Nem az összeset, és nem mindet úgy, ahogy ők akarják. De alapításuk óta ez a legértelmesebb kezdeményezésük, és kivételesen nem az ellenzék meg a tanármaffia üres frázisaival lövöldözik tele a közéletet. Szóval ezt a tizenkét pontot értékelni kell. Egy perccel sem odázhatjuk el azt, hogy gyalázatos állapotban lévő oktatási rendszerünket az alapjaitól építsük újra. Ehhez kell a kormány, kell az MCC-hez hasonló tehetséggondozó műhelyek tudása, mert a sikeres karriereket már régóta ezek az intézmények építik fel az oktatás helyett – és kell az ADOM, minden esetlenségével, hibájával és naivitásával együtt is, mert rajtuk kívül senki nem tolmácsolta még a közéletnek a diákság hangját.

És a diákság hangjára – mit ad Isten – szükség van. Ugyanis, bár ez az elmúlt két évtizedben az oktatásirányításnak láthatóan nem tűnt fel, az oktatás lényege a diák. Ami neki használ, az jó, ami nem, az meg nem jó. Nem kell. Felesleges, akárcsak bölcsészeknek biológiát tanítani tizenkettedikben. Ez ilyen egyszerű. És ha ezt felfogjuk, fantasztikus dolgokat építhetünk a jelen való romhalmaz helyére.

Borítókép: MTI