Az égi rend Veleméren

2021-07-28 13:29:00

Győrffy Ákos

A fák közül egyszer csak előbukkan a veleméri templom tornya. Ahogy most utánaszámolok, rémülten szembesülök a ténnyel, hogy huszonöt éve jártam itt utoljára. Akkor biciklivel érkeztünk, szemerkélő esőben. A templom formája ismerős, nagyon hasonlít a nagybörzsönyire. Ami nem csoda, mert nagyjából egyidősek, kilencszáz év körüliek. A mai Magyar­országon alig találkozhatunk ilyen régi épületekkel. A templomban körülnézve hirtelen huszonöt évvel korábbra lépek vissza. Azt hittem, nem emlékszem a falfestményekre, de a tudatom megőrizte őket, csak jó mélyre elásta. A veleméri templom tájolása egyedülálló, az egyes évszakokban különböző módon esik be a fény a keskeny, angyal formájú ablakokon; folyton vándorol, és mindig a keresztény évkör aktuális témáit világítja meg a falakon. Ezt manapság egyfajta mutatványként vagy látványosságként próbálják tálalni, ahogy az egyébként nagyon kedves néni is teszi, aki jegyszedő és idegenvezető is egyben. Pedig az egésznek nyilván semmi köze a hatásvadászathoz. Amihez viszont mélységesen mély köze van, az a középkori ember számunkra már szinte ismeretlen világlátása.

Ez az apró szentély az öreg tölgyfák alatt őriz valamit, amit már elfelejtettünk. Csak a hiánya maradt meg, amit viszont nagyon is érzékelünk, akár tudomást veszünk róla, akár nem. Akik ezt a templomot építették, az univerzumot is belekalkulálták a tervezésbe. Mondhatnánk, hogy a templomot a világmindenséggel együttműködve emelték. Vajon hány mai építészről mondható el ugyanez? Az archaikus építészet kizárólag így működött. Az indián tipi, a parasztház, a templom egyaránt az égi rend leképezéseként jött létre. Ezek az épületek a teremtett világ részei, szervesen illeszkednek a bolygókhoz és a csillagokhoz. Olyanok, mintha mindig is a helyükön álltak volna, az idők kezdete óta. Talán ezért is érzem úgy, amikor egy ilyen épületbe lépek, hogy valamikor már jártam itt, valahonnan ismerős minden. Egy archaikus építménybe nem lehet „először” belépni, nincs első alkalom. Az otthonosság intenzív atmoszférája olyan erős, hogy az idő fogalma értelmetlenné válik. Egy középkori dóm, egy évszázados dunántúli présház vagy egy fenyőgerendákból összerótt kalyiba a Kárpátokban mind ugyanezt sugallja. Azonnal otthon vagyok mindegyikben, nincs szükség semmiféle magyarázatra. Számos tragédiánk közül a legfájóbb talán éppen az, hogy ez az otthonosság tűnik el mostanában a világból végérvényesen. Alig van már olyan hely, amely nem az idegenséget, a bizalmatlanságot és az ócska szemfényvesztést árasztja magából. A veleméri szentélyben azonnal hazataláltam. Az oltár mögötti ablakon beeső fényben porszemek lebegtek. A kisebbik fiam vizsgált elmélyülten egy hangyát a padló kövein, ahogy a kőpadlón térdelt, olyannak tűnt, mint egy idők mélyéből előbukkant szerzetes, aki reggeli imáját mormolja éppen.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés