Aki mert és tudott szeretni – száz éve született Pilinszky János

2021-06-09 14:32:00
Ahogy a korábbi nemzedékeknek József Attila, úgy a fiatalok számára Pilinszky János vált meghatározó élménnyé – mondja Hafner Zoltán irodalomtörténész, az író egyik legavatottabb kutatója. A költő eddig ismeretlen, személyes hagyatékával gazdagodó Kertész Imre Intézet féléves programsorozattal emlékezik a száz éve született Pilinszky Jánosra. A Párizsban élő egykori szerelmétől, Jutta Scherrertől származó kéziratokról, Pilinszky életútjáról, költészetéről és a hithez való viszonyáról beszélgettünk az intézet kutatási igazgatójával.

Őry Krisztina interjúja a Mandiner hetilapban.

Mitől népszerű ma is Pilinszky? Miért szeretik máig annyira a fiatalok?
Amennyire a korábbi nemzedékeknek József Attila volt meghatározó, valahogy úgy vált Pilinszky fontossá a fiatal generációk számára, ami egyébként már életében is érzékelhető volt. Kiszolgáltatottságról, sebezhetőségünkről, a folyamatos önvizsgálat szükségéről olyan mondatokat írt, amelyek valamennyi olvasóját személyesen szólítják meg. Soha nem volt ideologikus, nem követett divatokat, így épp kortalanságában van a korszerűségének ereje.

„Ha végigment az utcán, az ötvenes évek sötét, pesti utcáján, rövid, szűk vállú kabátkájában, úgy ment, mint egy üldözött legenda” – írja róla Nemes Nagy Ágnes. Mennyire volt „eldugva” az olvasók elől Pilinszky a saját korában?
Pilinszky pályája a negyvenes évek elején indult, még diák volt, egyetemista, aztán jött a háború. Első kötete, a Trapéz és korlát 1946 májusában jelent meg barátok biztatására azért, hogy pályázhasson a Baumgarten-díjra, mivel ahogy egész életében, már akkor is szegény volt. Csupán háromszáz példányban jelent meg a kötet, egy kis füzet volt tizenkilenc verssel. Irodalmi berkekben rögtön felfigyeltek rá, de nem jutott el a nagyközönséghez.

Fotó: Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány

Hol helyezkedett el az irodalmi körökben?
Ahhoz az Újhold köré szerveződő fiatal nemzedékhez tartozott, amelynek az életét és a költészetét alapvetően meghatározta a háború. Ám különleges helyet foglalt el közöttük Pilinszky. Részt vett ugyan az Újhold szerkesztésében, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, illetve Mándy Iván mellett, már akkor is érzékelhetők voltak belső feszültségek, és ő sokkal inkább a Válasz köréhez érezte magát közel. E kör központi figurája Sárközi Márta, Molnár Ferenc lánya volt, legendás alakja e korszaknak, rendszerint nála gyűltek össze az írók. Szentkuthy, Weöres, Bibó, Cs. Szabó, Illyés, Németh László és sokan mások tartoztak a folyóirat szerzőgárdájához. Pilinszky köztük érezte jól magát. 1947-től az ideológiai harcok már jócskán dúltak, és határozott támadás indult a nyugatos hagyomány és az újholdas szerzők ellen – a polgári tradíció képviselői, mint például Babits is, hosszú időre kiszorultak a könyv­piacról. A bíráló cikkekben Pilinszkyt is többször megemlítik név szerint, volt tehát mitől félnie. Félt is. Maga is mesélt róla, hogy éjszaka nem mert aludni, felöltözve várta, hogy jön érte a fekete autó.

Kocsis Zoltán és Pilinszky János. <br> Fotó: Mandiner-archív

Mikor kezdett enyhülni a helyzete?
1948-ban már volt egy kötetterve, amit rögtön elvetettek, majd következett egy tízéves procedúra, míg a következő kötete megjelenhetett. Ennek története érzékletesen mutatja meg Pilinszky helyét. Három lektori jelentés után nagy nehezen engedélyezik a kiadást: azt írják, a verseiben megjelenő magány nem a rendszerből való kiábrándultságból fakad, a háborús élményeket pedig az antifasiszta elköteleződéséhez kötik. Vagyis jóindulatúan a kommunista irodalompolitika igazolásához próbálják kötni a műveit. De még így is nagyon nehezen és körülményesen jelenik meg a kötet. Meg kell változtatni a címét: az eredeti Senkiföldjén helyett Harmadnapon-ra, utalva egy szebb jövő ígéretére… Kikötik, hogy az összes versnél szerepeljen a dátum, jelezve, hogy a megírás ideje nem esik egybe a Rákosi korszakbeli állapotokkal, és volt, ahol hamisítani is kellett: az Apokrifhez például 1954 került, pedig a vers 1952-ben született. El kellett hagyni az összes ajánlást, szempont volt, hogy érdektelen külsőt kapjon a könyv, és ezer példányban jelenhetett csak meg, holott akkoriban a könyvek rendszerint tizenötezer példánynál kezdődtek. Még egy kikötésük volt, hogy a végén legyen pár pozitív kicsengésű vers; így született a Ravensbrücki passió és a Harmadnapon. 1959-et írtunk ekkor. A kötet megjelenése kitüntetett figyelmet kapott, a tehetségét elismerték, de mindenki figyelmezteti, ha ezen az úton jár, hamarosan ki fog égni. „Pilinszky költészete a lázbetegé, aki a világból csak a faliszőnyeg tébolyult mintáit érzékeli” – írta róla az egyik kritikusa.

Nem Isten létére vagy nemlétére keres választ verseiben, hanem Isten jelenléte foglalkoztatja”

Mindeközben külföldön  kezdenek érdeklődni iránta, felfedezik és elkezdik fordítani a verseit. Mondhatjuk, hogy külföldre menekült az elhallgatás elől? 
Gyakran hívták nemzetközi költőtalálkozókra, mivel nem érdekelte a politika, nem nyilatkozott soha semmi kompromittálót a rendszerről. Azt a látszatot kelthette, hogy még sincs itt olyan nagy diktatúra, és legalább jó hírét vitte az országnak. Főleg Franciaországba járt, aminek részben magánéleti oka is volt. Aczél pedig jóban volt a francia kommunistákkal, vagyis kultúrpolitikai gesztus is volt, hogy hagyták utazni. Pierre Emmanuel, az akkori legtekintélyesebb francia költő, a halhatatlanok közé választott akadémikus, szintén támogatta Pilinszkyt. Ő maga katolikus volt, részt vett a keresztény–marxista párbeszédben, és jó kapcsolatot ápolt a magyar kommunista szerzőkkel is. Gondolom, ez jól jött Aczélnak. Emmanuel nem tudott magyarul, de Gara László segítségével fordított is néhány művet Pilinszkytől, többek között az Apokrifet.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés