Partizánok, Patrióták – a fiatalokhoz sem kell máshogy beszélni

2021-06-01 09:31:00

Kohán Mátyás
Mandiner
Nem erőltetett fiataloskodásra van szükség, hanem őszinte beszélgetésekre és mind vizuálisan, mind tartalmilag minőségi munkára.

Megnéztem tegnap a Patrióta első adását, és a végére fülig ért a szám.

Szeretem és tisztelem a jobbos megmondóembereket. Örülök, hogy van Megadjánk, Apáti Bencénk, Trombitás Kristófunk. Mikor kisgimista koromban, egy iskolára pazarolt nap után rágyújtottam egy akkori Polbeatre, úgy éreztem, mégiscsak volt értelme felkelnem aznap, és amikor az iszonyatos felbontásban, történelem előtt gyártott kamerákkal felvett Mélymagyarra tapadt szemmel eltöltöttem Ferencz Orsolya űrkutató társaságában ötven percet, belém égett, hogy szakpolitikai kérdésekben teljesen felesleges az újságírással foglalkozó szociológusok keltette hisztikre felülni.

Arra pedig tisztán emlékszem, hogy amikor 17 évesen egy kaliforniai kollégiumi szobából izgultam végig a 2018-as választási kampányt, ahogy Bayer Zsolt egy Sajtóklub-kitelepülésen rázendített A gazda bekeríti házát c. versre Babitstól, könnybe lábadt a szemem. „Kincses tavalyból érkezett / bátyák magunk: mit, hízelegni a modern / szeleknek? Ősz ez, barbár, gyilkos és hazug” – szavalta Bayer, s én ott ültem a hazámtól tízezer kilométerre, három házzal felettem lakott az ötvenhatos, osztrák menekülttábortól a kanadai vadonig mindent megjárt emigráns magyar bencés, aki kint a gondomat viselte, az udvar túlfelén oktatták nekem hittan meg irodalom néven az újmarxista agymosást, a transzvesztita évfolyamtársam két szobával arrébb csillámporozta a szemét. Bayer Zsolt pedig egy gramm kétséget se hagyott bennem afelől,

hogy amikor majd hazamegyek, merrefelé lesz majd érdemes a normalitást keresnem. 

Szóval megmondóemberekre szükség van. Kell ember, aki az ezer cikk és nyilatkozat keltette zajban meggyőz, megerősít, tartja benned a lelket, rád ragaszt valamit a lelkesedéséből, a hitéből, aki bizonyságot tesz, akinek csillog a szeme, mert tudja, hogy az igazat beszéli. Kellenek bajtársak, vezetők, példaképek. Én vagyok az utolsó, akit erről meg kell győzni. De a Patriótának mégsem azért örülök, mert eggyel több megmondóemberünk lett.

Azt vártam, hogy Rákay Philip is jól megmondja majd a konzervatív tutit, csak éppen egy viszonylag új platformon. Aztán fogta magát, és pont nem ezt csinálta. Inkább megcsillantott valamit abból, amit huszonöt évnyi médiatapasztalat ráragasztott, és mondott valami újat. Összerakta a képet az ellenzéki előválasztásról, nem felejtve ki azt a kulcsfontosságú területet sem, amelynek a baloldal az atlanti világ zömében a hatalmát köszönheti, és amit a jobboldal valamiért mindig elfelejt: az infrastruktúrát, Szigetvári Viktorék adatkezelő cégét, a Datadatot, amelynél az ellenzéki szavazók személyes adatai összefutnak. Nem csak jól elmondta azt, amit eddig is tudtunk, hanem mondott valami újat, fontosat, egyedit is. Meg is nézték a premieradását bő százhúszezren.

Azaz egyet már megmutatott abból a két műfajból, aminek a másik oldalon agyonhájpolt, mifelénk pedig távolságtartóan tisztelt Partizán az elmúlt két évben megszerzett brutális nézettségét köszönheti. A Partizán csapata ugyanis valamikor a 2019-es önkormányzati választások előtt rájött arra, hogy

a frontális újmarxista észosztás elérése korlátozott

– nem számíthat többszázezres nézettségre az, ahogy Gulyás Márton antikapitalista origójából kifelé mutogatva megfejti a világot.

A mai napig érezhető, hogy amikor a Partizán nettó balos kultúrharcos propagandát tol, a nézettség a 10-50 ezer közötti tartományba esik vissza, és efölé csak akkor megy, ha tényleg nagyon jó a vendég. Százezernél is több néző kíváncsi viszont egy jó dokura, amiből új dolgokat tud meg, és több százezres elérése van annak a műfajnak, ami miatt még én is képes vagyok rendszeresen Partizánt nézni – a kettő, három, négy órás, maratoni interjúknak, ahol a mindenkori alany bizony keményen vizsgázik. Vannak, akik megméretnek és könnyűnek találtatnak (Vágó István, Fekete-Győr András); vannak, akik pár óra alatt jól kiesnek a szerepből, és megvillantanak a személyiségükből valami egészen izgalmasat (Tóth Csaba, Bige László, Győzike); de vannak olyanok is, akik egyszerűen csak beszélgetnek Marcival egy piszkosul tartalmasat, alaposat, életszagút (Ferge Zsuzsa, Gajdics Ottó, Schiffer András, Lányi András, Révész Máriusz, Verebes István). Az órák alatt leolvad a politikusokról a tizenöt percnyi Egyenes beszéd erejéig könnyen felölthető kommunikációs cukormáz, és az ember Gulyás Márton alapos kutatómunkán alapuló, őszinte érdeklődése nyomán meglát valami igazit a vele szemben ülő emberből, ezért cserébe pedig még azt is hajlandó elnézni, hogy egy gyenge fél órán át azért minden vendégét kapitalizmuskritikus újbalos lózungokkal fárasztja a műsorvezető, teljesen feleslegesen.

Nem szégyen a jó példából tanulni, és nem szégyen belátni sem, hogy színtiszta észosztásból a mi oldalunkon sem lesz brutális nézettség. Egy profi konzervatív YouTube-csatornával viszont előttünk is

megnyílik az elméleti lehetőség arra, hogy nagyokat és őszintéket beszélgessünk szekértáboron kívül és belül,

olyan terjedelemben és részletességgel, ami sem a tévében, sem az újságban nem fér el. A huszonöt éve a képernyőn dolgozó Rákay Philipnek nem másolnia kell a Partizánt, hanem felülmúlnia – és ehhez mindene megvan, amire egy médiaszakembernek csak szüksége lehet, stúdiójának asztalán ott a kamera, a mikrofon, a MacBook, szívében ott a tűz, fejében ott van olyan legendás műsorok tapasztalata, mint a Szabadság tér ’89. Rákay Philip tud tévés újságírást csinálni, ha akar – azaz mindent, amitől a Partizán sikeres. Nagyon jól tette tehát, hogy visszatért.

Örök kérdés a politikai közéletben a fiatalok megszólítása, erre pedig a helyes válasz nem az erőltetett fiataloskodás, hanem a vendégek őszintére beszéltetése és a mind vizuálisan, mind tartalmilag minőségi munka. A tegeződésen kívül semmi fiatalos nincsen Gulyás Márton mélyinterjúiban. Az egyik legrégebbi sajtóműfajt műveli, és annyi történelmi részletbe kérdez bele, hogy a középszintű érettségi irigykedhetne rá – mégis százezerszám nézik őt az úgynevezett „fiatalok”. Ő az egyszemélyi bizonyíték arra, hogy a pedellusi szobákban terjengő közhiedelemmel ellentétben a fiatalság nem minél butább és minél rövidebb tartalmakat igényel. Nem attól lesznek majd tömegével Jobbik-szavazók a tizen-huszonévesek, hogy Jakab Péter a TikTokon Zsebibabává riszálja magát.

A fiatalság köszöni, jó neki a minőség is, ha az éppen elérhető.

Ha a fiatalság szórakozni akar, egy nyári estén jó eséllyel egy közeli folyóparton, udvaron vagy kocsmaasztal mellett köt ki előbb-utóbb, felbont egy üveg rizlinget, megtolja jóféle szódával, és három-négy órán keresztül nem csinál mást, csak beszélget. Megfejti a barátait, a világot, az Istent, a sorsát, az autókat, a nőket, a pasikat, a filmeket. A mellette ülőben emberi minőséget, a köztük izzó levegőben megoldásokat keres. Ugyanúgy van erre türelme, ahogy a szüleinek és a nagyszüleinek volt; jó embert a rossztól, jó politikát a rossztól több száz órányi beszélgetésen keresztül választ el, úgy, mint tették előtte évszázadokon át az emberek, legfeljebb a telefonját kicsit többet nézi közben.

A fiatalok megszólítása nem ördöglakat, nincs rá képlet, nincs rá ökölszabály, és nem kell egészen különleges módszerekhez nyúlni sem annak érdekében, hogy a mi korosztályunkhoz is eljusson az igazság a kommunistákról, a rendszerváltásról, az őszödi gyalázatról, a rendőrterrorról, Nyugat és Kelet álnokságáról és a magyar küldetésről. Csak beszélgetni kell órákon át, borral a kézben, fullhádéban, mint elme az elmével, lélek a lélekkel, ember az emberrel, kiiktatva tévéstúdiót, kommunikációs stratégiákat, hatalmi szót. Őszintére kell beszéltetni jobbost, balost, középpártit, öreg és fiatal nézőket képviselve, és közben mondani az igazat, az újat, a fontosat, rendületlenül. De legalább ugyanennyit kérdezni is. Semmi bonyolultság, semmi csízió. Ha a Patriótának sikere lesz, az ettől lesz, nem mástól. És én kívánom, hogy legyen.

Hajrá, patrióták!