Országos kampány indult – mentorok a cigányság átoltásáért

2021-05-22 08:20:00
A hátrányos helyzetű romák félnek ugyan a covidtól, de még jobban tartanak az oltástól. Akció indult a megsegítésükért. Baranyai riportunk az eddigi tapasztalatokat térképezi fel.

Joó István írása a Mandiner hetilapban.

Olyan híreket kapunk Pécs és Mohács környéki, kiterjedt cigány kisebbségű falvakból, hogy az ottani zárt, nagy összetartó erejű közösségekben gyakori a páni félelem, főleg a koronavírus-járvány több áldozatot szedő második hullámának kezdetétől. Az egyik dél-baranyai faluban egy kismama nyolc hónapos várandósan a lélegeztető­gépen meghalt. Bár a kisbabáját császármentéssel megmentették, a környéken világ­vége-hangulat, kilátástalanság­érzet, kétségbeesés lett úrrá.

Meddőségtől, vérrögtől félnek
Ennek ellenére más dél-dunántúli cigány közösségekhez hasonlóan itt is alacsony maradt az oltakozási hajlandóság. A hátrányos helyzetű romák félnek ugyan a covidtól, de még jobban félnek az oltástól. Sokan hajlamosak úgy gondolkodni, hogy nem adatják be magukat a vakcinát, hátha elkerülik a bajt, és úgy vélik, ha oltakoznának, mindenképp bajba kerülnének. Félnek, hogy belehalnak az oltásba, például a készítménynek tulajdonított vérrögképződés miatt. Az asszonyok tartanak a meddőségtől, attól, hogy nem szülhetnek többet. Márpedig a gyermekvállalási kedv a cigányság körében ma is kimagasló. Vonakodnak regisztrálni és beoltatni magukat a fiatalok is, ám a csoportosulás, gyülekezés tilalmát nemritkán áthágják. Ilyen kirívó eset volt Kővágószőlősön is. Egy tiltott házibuli után két nappal mentővel vitték el az egyik helybéli cigány fiatalt, de hárman is megfertőződtek. Az eset a falu roma és nem roma lakosainak egyaránt figyelmeztető jel volt, onnantól mindenki komolyabban vette a járványt. Mindazonáltal a nagy létszámú cigány családok jellemző hagyományukból nem engedve továbbra is felkeresik egymást, akár ott is éjszakáznak, a megfertőződés nagy kockázatával.

A mentorok időpontot szereztek a családfőnek, Pfizerre. <br> Fotó: Hölvényi Kristóf

Sztojka Attila, a Belügyminisztérium­hoz tartozó Társadalmi Esélyteremtési Főigazgatóság (TEF) főigazgatója megerősíti értesülésünket arról, hogy a hátrányos helyzetű embereknél, így a romák egy részénél az átlagosnál kisebb a regisztrálási és oltakozási hajlandóság, illetve hogy hagyományosabb közösségeikben sok a tévképzet a járvánnyal kapcsolatban. Ezt így indokolja: 

„A hátrányos helyzetű emberek esetében az információs csatornák beszűkültek. Korlátozottabb a hírekhez való hozzáférési lehetőségük, kevésbé tudnak eligazodni abban, mi a hiteles hírforrás, hát még abban, mit tartsanak a járványról, hogyan viszonyuljanak hozzá. A média világából jobbára csak a szenzációhajhász, megdöbbentő, nem valós hírek, feltételezések jutnak el hozzájuk, interneten többnyire csak a közösségi oldalakat látogatják, és burokba zárulnak, ami sokszor torzítja a valóságérzékelést. Ezért a lehető legmegbízhatóbb, szilárd tényeken alapuló információadásra, személyes példákra van szükség.”

Kevésbé tudnak eligazodni abban, mi a hiteles hírforrás, hát még abban, mit tartsanak a járványról”

A főigazgató hírül adja: a TEF három hete széles körű akcióba kezdett. Az EFOP 1.3.2-16-2016-00001 kódszámú, Felzárkózási mentorhálózat nevű projektjük keretében 2017 óta országszerte 53 ezer hátrányos helyzetű, többnyire cigány rászorulót értek el, képzésekbe csatolták, életviteli tanácsokkal látták el őket. E riport felvétele előtt kevesebb mint három héttel a mentorhálózat – amelynek tagjai 70-80 százalékban maguk is romák – azt az időszerű feladatot kapta, hogy az embereket felvilágosítással, konzultációkkal a regisztrálás és az oltakozás útjára terelje. Mindez máris kézzelfogható eredményt hozott: országosan kétezer ember regisztrált, másfél ezren pedig már fel is vették az oltást. A példa remélhetőleg szétsugárzik.

Sztojka Attila, aki maga is roma, kitér arra is: a cigányság sérülékenyebb a járvánnyal szemben, a romák várható átlagos élettartama tíz évvel alacsonyabb másokénál. Ezért is nagy szó, ha sikerül minél előbb megtörni a tendenciát, hogy a cigány emberek jobban félnek az oltás következményeitől, mint a megfertőződéstől.

De vajon időszerű még a romák oltakozási hajlandóságának a serkentése, ha a koronavírus-járvány harmadik hullámának leszállóágában vagyunk? – kérdezzük Sztojka Attilától. Szerinte ennél aktuálisabb nem is lehetne a TEF országos mentorhálózatának erőfeszítése. Úgy véli: „Tragédia volna, ha a romák gócpontot képeznének és újrafertőznének. Egyedül az ad biztonságot, ha közülük is minél többet beoltanak. A magyarországi nyájimmunitás eléréséhez megkerülhetetlen, hogy az átoltottsági mutató a hátrányos helyzetű emberek körében is elérje legalább az országos átlagot. Ha ez megvan, akkor nemcsak az ötmilliós bűvös határt érjük el, hanem akár jóval nagyobb számot is. Ehhez folyamatos kampány kell.”

Gyuri bá már beadatta. <br> Fotó: Hölvényi Kristóf

Cigány falvak, városi szegregátumok
Akkor hát irány a terep… Élénkzöld búzatáblák, haragoszöld rétek: száguldás közben az autóablakból nézve ilyen a május a Dél-Dunántúlon is. Mennyire az élni akarás, az életerő jele ez! Ami teret foglal, ami növekszik, az él túl, azé a jövő. A cigányság számaránya egyre nő hazánkban. Statisztika a cigány népesség területi megoszlásáról és számadatairól nincs sok, de két átfogó kutatás eredményére azért támaszkodhatunk. Eszerint a nyolcvanas évekhez képest annyiban nem változott a helyzet, hogy Északkelet-Magyarország után Délnyugat-Magyarország egyes térségeiben élnek a legnagyobb arányban cigány nemzetiségű emberek. Csakhogy az 1984 és 1987 közötti felméréshez képest a Debreceni Egyetem hasonló, 2010 és 2013 közötti vizsgálata azt mutatja: 2,2-szeresére (400 ezerről 806 ezerre) nőtt a cigány népesség. Logikus, hogy ezzel az arányok is látványosan eltolódtak. Megindult, sőt előrehaladt e térségek gettósodása. Ezt érzékelni Baranyában is.

A cigány emberek inkább az oltás következményeitől félnek, mint a megfertőződéstől”

A legnagyobb arányban persze továbbra is a kistelepüléseken élnek romák, Baranyában főleg a beások. Az, hogy ma már húsz-harminc százalékban cigány kisebbség lakja az eredetileg magyar vagy sváb falvakat, kétségtelen. De Alsószentmárton, Versend vagy Gilvánfa már a nem távoli jövőt is mutatja. Egyre több dél-dunántúli települést lehet hozzájuk hasonlóan csaknem százszázalékos cigány faluként emlegetni. Az egyik Mohács környéki kistelepülésen, az alig több mint ezres lélekszámú Kölkeden, ahol baranyai riportunk során megfordulunk, ugyan még csak hatvanszázalékos a cigányok aránya, de mint a helyi roma önkormányzat vezetője, Fodorné Virág Brigitta állítja, az általános iskolában már szinte kizárólag ez az etnikum képviselteti magát. Brigitta kölkedi viszonylatban megerősíti, amit utunk megszervezői, a TEF terepi mentorai mondanak: a hátrányos helyzetű cigányok körében az átlagosnál jóval alacsonyabb az oltakozási hajlandóság. Sok fiatal egyenesen lázadozik, mert bár az oltakozás nem kötelező, csak azok mehetnek rendezvényekre, vendéglátóhelyekre, akiknek már megvan a védettségi igazolványuk. Ezt némelyek a kormány zsarolásának érzik. Más kérdés, hogy a védettségi igazolvány „hatalma” azért mégiscsak egyre többeket szorít rá arra, hogy regisztráljanak. Mégis: Kölkeden egyszerre pánikolnak a romák a covidtól és az oltástól. A két élénk félelem ebben a faluban talán azért is kapcsolódik össze végletesen, mert egy hetvenéves férfi állítólag hat nappal az oltás után meghalt.

Ezt a körülményt egy önkormányzati idősápolásban dolgozó, szintén roma nemzetiségű hölgy­től tudjuk meg, aki már nem tartozik az oltástól pánikolók táborába: „Nagyon tartottam az oltástól én is – vallja be Orsós Jánosné Ibolya –, mert nem Magyarországon találták fel, és nem ott gyártják. Azt mondtam, amit a többiek: nem tudjuk, mit tartalmaz a vakcina, félünk a vérrögtől… Lehet, hogy az oltástól halt meg az az ember, gondoltam én is, bár amúgy beteg is volt… Mégis egyszer csak azt mondtam magamnak: mivel idősökkel foglalkozol, lehet, hogy te nem kapod el, de továbbadhatod. Aztán hallottam a mutáns vírusról is, na, gondoltam, én se szeretnék meghalni még, unokáim vannak… Azt kaptam, amit a leginkább nem akartam, kínait, de szerencsére semmi tünet nem volt.”

Ibolya valaha annak a Kovács Istvánnak a mentoráltja volt, aki Kölkedre kalauzolt bennünket. Kovács István mentor révén végezte el a szociális gondozó és ápolói tanfolyamot, ezért is lehet ma büszke arra, hogy az önkormányzat idős­ellátásában dolgozik közalkalmazottként. A jó hatvanas Kovács István itt mindenkinek csak Pisti, annál inkább is, mert Mohács egyik legismertebb cigányzenésze, híres, világot járt, kitüntetett nagybőgős. Meggyőző érvelésével némi köze van ahhoz is, hogy hajdani mentoráltja az oltás mellett döntött. Ugyancsak az oltakozás előrehaladásáért kötelezte el magát a kölkedi roma önkormányzat; Fodorné Virág Brigitta arról is beszámol, hogy aki ezt igényli, és felkeresi az irodájukat, annak elvégzik az internetes oltási regisztrációját.

Kölkedtől búcsúzva találom­ra bekukkantunk még egy fél­reeső és meglehetősen üres por­tára. A hajdani gazdasági épületnek látszó kis házban egy 67 éves beás cigány férfi él, aki Gyuriként mutatkozik be. A kádári időkben nehéz fizikai munkát végzett a Baranya Megyei Építőipari Vállalatnál és a mohácsi gépgyárban, a kilencvenes évek elején leszázalékolták. Állítása szerint alig több mint 47 ezer forint a nyugdíja. Őt nem kellett győzködni, hogy beoltassa magát, két hónappal ezelőtt már túl is esett rajta. „Nem félek az oltástól, egy dologtól félek, ha ez kifogy” – bök mutatóujjával a borosüvegre.

Nincs tolongás a mohácsi oltóponton. <br> Fotó: Hölvényi Kristóf

Kovács István mentor révén, akinek Mohácson és Mohács környéki falvakban vannak a védencei, Lánycsókra is eljutunk. Rendezett külsejű, tágas ház udvarán gyönyörű hároméves kisfiára, Enrikóra vigyáz fiatal édesanyja, Batánovicsné Bayer Anna. A többi három gyerek még iskolában van.

A beszélgetésből kiderül, Anna néhány hete már átesett a koronavírus-fertőzésen. „Igaz, hogy nem oltottam be magam én se, nem is regisztráltam, mert a gyerekek digitális oktatásban itthon voltak… És mert a sima oltástól is félek. De mi nagyon vigyáztunk, csak boltba, postára, bankba jártam el – szabadkozik. – Enyhe volt, kisebb lázzal, két hete… Múlt csütörtök óta negatív vagyok.”

Arról is beszámol, hogy azóta férje is meg közelebbi rokonaik is regisztráltak az ő megbetegedéséből okulva. Életformájuk egy kicsit megváltozott, „nem olyan sűrűn” keresik fel a rokonokat.

Közben épp beáll az udvarra Batánovics József, Jokec. A men­torok tájékoztatják arról a rendkívüli lehetőségről, hogy egy mohácsi oltóponton e hét végén és a hét elején Pfizer oltóanyaggal oltják azokat, akik időpontra jelentkeznek be. Jokec számolgatja: „Hétfőn dolgozom, szombat nem jó, akkor elsőáldozás van Versenden a rokonoknál. De vasárnap megyek.” Szóba elegyedünk, fontosnak tartja elmondani, hogy ő eddig is nyitott volt, csak valahogy mindig tolódott a dolog. Örül, hogy most az egész egy csapásra megoldódik.

A cigányság sérülékenyebb a járvánnyal szemben, a romák várható átlagos élettartama tíz évvel alacsonyabb másokénál”

Jokecék maguk is Versendről valók, két éve költöztek ide, a családi otthonteremtési kedvezménynek megfelelő házvásárlást itt tudták nyélbe ütni. A harmincnyolc éves családfő célja az, hogy jobb életet teremtsen a gyerekeknek, mint amilyet ők élhettek gyerekkorukban. Elsóhajtja: ha nem lettek volna olyan szegények, ő is továbbtanulhatott volna, történetesen a pék szakmát szerette volna elsajátítani.

Hogy mivel foglalkozik? Hajtó egy nagy sertéstelepi vágóhídon. Az „élő disznók behajtása a halálsorra” egy műszakban zajlik. A férfi korábban Bólyban, egy vetőmagüzemben többet keresett, de ott több műszakban, hétvégéit feláldozva csávázott, tisztított és zsákolt magokat… A keresetét firtató kérdésre nem az összeget a legjobb hallani – 210 ezer forint –, hanem azt, ahogy kezdi: „Először is a családi adókedvezmény miatt a bruttó összeget hozhatom haza…” Ez csattanós válasz arra a vádra, hogy a kormány a családi adókedvezménnyel magára hagyja a cigányságot, és csak a középosztálynak kedvez…

Mikor távozunk, Kovács István még egyszer lelkére köti Batánovics Józsefnek a vasárnapi oltakozást, ő pedig mosolyogva bólint.

Ibolya Kölkeden bevállalta  az oltást – kínait – az általa ápolt idősekért. <br> Fotó: Hölvényi Kristóf

Mentorációs dráma Pécsett
De csak a falvakban érdekes a roma kisebbséghez tartozók viszonyulása a járványhoz? A városi szegregátumok világa, az ott élők tudata netán nem még aggasztóbb? A cigányság soraiból jövő Várnai Anna, aki hét mentort koordinál a térségben, az autóban egy megható szolgálati történetet mesél, amely sokat elárul hivatástudatáról is: „Erika egy mindentől megfosztott nő volt, amikor mentoráltam. Büszkeségétől, nőiességétől, önbecsülésétől… Így kellett talpon maradnia anyukaként is; négy gyereke közül egy már tizenkilenc éves, kettő általánosba jár, egy óvodás. A férje rendszeresen verte, és talán csak azért maradt életben, mert időközben a férj halt bele az alkoholizmusába. Ez az anyuka Pécs keleti részén, Meszesen lakik, aminél nálunk csak a Hősök tere lepusztultabb. 2019-ben mentoráltam, munkaerőpiaci képzésbe is bejuttattam.”

A mentorok a kilenc hónapos bevonás és a három hónapos előírt utánkövetés elmúltával sem szakítják meg a kapcsolatot volt védenceikkel. „Ha úgy érzik, szükség van ránk, akkor miért ne? A nő megkeresett a Facebookon, küldött egy szomorú emodzsit. Visszaírtam: »Mi a baj?« Leírta, nagyon fél, mert mindenféle betegsége van. Azon gondolkodott, hogy mennyire egyedül van, és ha komolyan megbetegszik, a négy gyereke intézetbe is kerülhet, és az egész életük visszasüllyed. Hiszen ő minden erővel azon dolgozott, hogy eltartsa, rendesen nevelje őket. Én is szereztem neki alkalmi munkákat. Úgy láttam, Erika súlyos depresszióba esett…” A helyzetet rontotta az is, hogy akkoriban az iskola, ahol takarított, a második hullám miatt meghirdetett veszélyhelyzet alatt szüneteltette az oktatást, ezért a munkaidejét, fizetését lecsökkentette.

Várnai Anna találkozóra hívta Erikát. Mint korábban, ezúttal is vitt a gyerekeknek egy-két apróságot, édesanyjuk elsírta magát a meghatottságtól, hogy volt mentora mindig gondol rájuk, és megérzi, mikor kell a segítség. „Mondtam neki, ne dicsérgessen, most őt akarom hallgatni. Ahogy beszélgettünk, kiderült, hogy maximálisan elzárkózott az oltástól. Előhozta, hogy a szomszédasszony azt mondta neki, a férje attól bénult le félig, mert beoltották. Én kapcsoltam: hogy kapta volna meg a szomszéd az oltást? Még nem is oltottak akkor, a második hullám elején voltunk… Ott kezdődött a baj, hogy hülyeségeket mondtak neki. A férje nem ettől bénult le, hanem, mint kiderítettem, sztróktól. De Erika erre azt mondta, akkor sem akarja beoltatni magát, mert akkor neki biztos, hogy vége lesz, és a gyerekeit elveszíti. Tehát két félelem ütközött benne: a megfertőződéstől és az oltástól való félelem. Mondtam neki, most lelkileg amúgy is lent van, ilyenkor nem lehet fontos döntést hozni. Ajánlottam, egyezzünk meg abban, hogy nem véglegesíti a döntését. Láttam, olyanféleképpen mosolyog, hogy csak azért se fog oltakozni.”

Eltelt több hét, Anna rákérdezett, hogy van, és mint kiderült, Erikának fájt a feje, a torka, lázas volt. Azt mondta, neki vége van, biztosan elkapta a koronavírust. „Azt feleltem neki, a múltkor még kijelentette: lehet, hogy nincs is covid. De akkor sincs baj, ha elkapta, folytattam, az orvosok azért vannak, hogy segítsenek. Kérdeztem, hogy szedi-e a vitaminokat, amiket vittem. Bevallotta, hogy a gyerekeinek adta. Pedig neki is adtam… Mondtam, mire elfogy, hozok másikat, tessék elkezdeni szedni. Tanácsoltam azt is, hogy hívja fel a háziorvost a panaszokkal.”

Hála Istennek, a tesztből az derült ki, nem korona­vírusos megbetegedése volt, csak torokgyulladása, és ki is volt merülve lelkileg-idegileg. Elkezdtek újra beszélni a mentorral, Anna elmesélte, hogy ő azért regisztrált, mert a lánya covidos lett. Erika elkezdett gondolkozni, de még mindig nem jutott belátásra. „Tavaly decemberben Nagy Grófo, a híres roma zenész meghalt. Hogy történhetett ez? Túlsúlyos volt, de ha vannak is alapbetegségeink, még mindig megúszhatjuk, ha esélyt adunk magunknak, és beoltatjuk magunkat. Erika még ekkor is azt mondta, januárban térjünk vissza rá… Aztán visszaszólt, hogy a nagyobbik gyereke nekem adott igazat. Ekkor végre már azt mondta, döntött, regisztrál, és bár retteg, példát kell mutatnia a gyerekeinek, hogy bízhassanak benne. Mikor aztán megkapta az időpontot a pécsi honvédkórházba, kérdezte, elkísérném-e. Elvittem autóval, amire nagyon büszke volt. Kint megvártam. »Lehet, hogy nem is adták be?« – kérdezte. »Miért?« »Mert nem is fájt…« Utána aztán dicsekedett az oltásával. Mások már az ő hatására regisztráltak és oltatták be magukat. Az a szomszéd nő is, aki korábban lebeszélni igyekezett. Mind­ehhez kellett az a bizalom, hogy tudja, minden hátsó szándék nélkül segítek, és átérzem a problémáját.”

Nyitókép: Hölvényi Kristóf