Még a legnagyobb újító is eredendően konzervatív

2021-04-07 14:26:00
Tévhit, hogy egy művész csak liberális vagy marxista lehet – vallja Falusi Márton. A költő-író az egyént magasba emelő popkultúra veszélyességéről, ideológiai túlteljesítésről és arról is beszélt, miért érdemes lexikont írni a „tömegek bölcsességének” korában.

Veczán Zoltán interjúja a Mandiner hetilapban.

Világunk minden eresztékében recseg-ropog a járvány súlya alatt, hogy lehet így alkotni?
Eleinte egy szöveget alkotó-szerkesztő embernek ez nem volt olyan nyomasztó, idővel mégis telítődünk: a valóság­érzékelésünk átalakul, sok változás zajlik le rendkívül hirtelen. Számos rokon, barát, ismerős érintett közvetlenül, közben szellemi síkon izgalmas kérdés, hogyan viszonyulunk majd saját tevékenységünkhöz, a tudás szerkezetéhez, vagy akár a média hatásait hogyan értékeljük – a válságtudat mellett mindez akár inspiráló is lehet. A tavaly tavaszi karantén gyümölcse például legutóbbi verseskötetem, a Kiöltözünk és bemosakszunk befejezése. Most is igyekszem hasznosítani ezt az időszakot: dolgozom a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutató­intézetének kortárs irodalmi műveket elemző lexikonján, illetve a Magyar Művészet folyóirat arculatának és szerkezetének megújításán – most több idő marad ezekre az aprómunkákra. A személyes érintkezések hiánya persze mindenkit megvisel.

Mennyiben hat mindez az irodalmi műhelyekre? Hogyan lesz így író, költő az ígéretes tehetségekből, ha még csak találkozni sem tudnak a mentoraikkal?
Már akkor sem volt megszokott dolog mestert keresni, felkeresni, amikor tizenévesen én így tettem. A mai pályakezdőknek nem is evidencia, hogy léteznek irodalmi iskolák és műhelyek – pedig a kultúra folyamatosság, a művészet pedig nem más, mint szabálykövető szabályszegés. Csak bizonyos mesterségbeli szabályok elsajátításával lehet színre lépni, majd azokkal szembeszállva, azokat megszegve és megtagadva tud egyedit alkotni a szerző – de akkor is azokból indul ki. Ez a hagyománytudat az én konzervativizmusom alapja. Reflektál arra a tévhitre, amely szerint egy művész csak liberális vagy marxista lehet: a művészet annyira individuális, hogy a fennálló rendet kell kritizálnia. Ez lehet igaz, de még nagyobb igazság, hogy alapvetően egy bizonyos hagyományban létezik a művész, ezért eredendően mégiscsak konzervatív marad. Gondoljunk bele: mihez nyúlnak a legnagyobb újítók? Általában valami ősi vagy ősinek vélt szemlélethez.

Fotó: Földházi Árpád

Nagyapákkal lázadnak az apák ellen.
Igen. Vagy valamiféle archaikushoz, esetleg a természeti népek kultúrájához nyúlnak, és azzal újítják meg a művészetet. Még az avantgárd is ősi gondolkodásmintákat elevenített fel. Tehát ez a fajta hagyománytudat rendkívül fontos. Ami el akar vágni bennünket ettől, az éppen nem valami újító irányzat, hanem a popkultúra: úgy állítja elő az egyént, az öntörvényű individuumot, hogy elhiteti vele, nincs többé szüksége műveltségre, képzettségre, mesterekre, műhelyekre, mert születésénél fogva autonóm művész, és egyenrangú bárkivel. Visszatérve a magam területére: ez a logika megsemmisíti a kultúrát. 

Vagy a teljesítményt.
A teljesítményt, akár alkotói, akár befogadói. Hiszen a befogadónak is teljesítményt kell nyújtania, ma azonban előbb alkot véleményt, mint hogy magára venné a tájékozódás terhét. Nagy László költő mondta, hogy nem kezdhetjük újra az ábécénél a költészetet: muszáj feltételezni az olvasóról, hogy vannak bizonyos ismeretei – ez persze nem egyenlő a belterjes szakmaisággal.

Pedig a wikik korában biztosan lesz, aki megkérdőjelezi például egy irodalomtörténeti lexikon létjogosultságát.
Nyilván ez nem azt jelenti, hogy csak a szakértők véleménye számít. De azért szakértők, mert valószínűleg másoknál többet és elmélyültebben, tehát módszeresen olvasnak.

Nyitókép: Földházi Árpád

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés